Megjelent a Magyar Élet 2012. október 11-i számában
A magyar történelem tizedfél évszázados királysági államformájának utolsó szakaszában Horthy Miklós kormányzó látta el az államfői tisztséget. Uralkodói jogkörét a Nemzetgyűlés szűkebbre szabta, mint ami a koronás főket korábban megillette. A kor szemléletének megfelelően Magyarország a parlamenti demokrácia elvein vezetett jogállam volt, a kormányzó személyes tekintélye és tisztelete mellett a politikai szervek (parlament, kormány, diplomáciai kar) látták el az ország irányítását.
Horthy nem irányította a politikai folyamatokat, a nemzeti irányzatú uralkodó elit és a kormányzó közötti bizalom töretlen volt az utolsó esztendőkig. A kor uralkodó politikai ellentétei abban az időben Európa-szerte kiéleződtek, az első világháborút követő rossz béke megérlelte az újabb háborút. Magyarország – csakúgy mint a korábbiból – ebből sem tudott kimaradni, de igyekezett minél kevesebb emberi és anyagi áldozatot hozni, ugyanakkor titkos diplomáciai kapcsolatokat nyitott a nyugati hatalmakhoz, jelezve háborús részvételének kényszer és fenyegetés alatti létrejöttét, számolva az angolok ismertté vált tervével, a szövetségesek Balkánon keresztül történő előnyomulásával.
A németek felfedték ezeket a kapcsolatokat, helyzetük biztonsága érdekében katonailag megszállták Magyarországot 1944. március 19-én, kikényszerítve németbarát kormányzat létrejöttét. Magyarország külpolitikai szuverenitása megszűnt, belpolitikai szuverenitása súlyosan sérült.
1944 júliusában az SS még a Weiss Manfréd Műveket is kisajátította, a magyar hadiipar német vezetés alá került. Ezt maga Horthy hagyta jóvá, de ezzel a döntésével sikerült rábírnia a Gestapo-t a zsidódeportálások leállítására. Amikor Sztójay (németbarát miniszterelnök) és Eichmann (a Sondereinsatzkommando vezetője) el akarták kezdeni a budapesti zsidóság deportálását, Horthy döntött és leváltotta Sztójayt. A háborúból való kiugrás mikéntje miatt ezidőtájt kezdődött el a vita a koronatanácson belül. Horthy ekkortól vált akaraterős kormányzóvá, és a kormány és a vezérkar ellenében a maga kezébe vette a kiugrás ügyét.
Szándéka csak megerősödött a román átállás (1944. augusztus 23-a) következtében. Ennek az igyekezetnek a felületessége vezetett a magyar történelem drámai állomásához, amikor az ellenség (akkor már nemcsak az orosz, de a román is) mélyen az ország területén nyomult előre a védekező német és magyar alakulatok ellenében. Horthy augusztus 25.-én kijelentette: – Megelőztek, és így sokkal nehezebb helyzetbe kerültünk.
„Horthy a kormány összetételéről szóló tárgyalásokon arra törekedett Lakatossal együtt, hogy saját jelöltjeik, és minél több katonatiszt kerüljön a kormányba, hogy a hadseregen belül Horthy befolyása nőjön. A német megszállás Veesenmayer [követ, teljhatalmú birodalmi megbízott] és Greiffeinberg nem sokat ellenkezett és többségében jóváhagyták Horthy kormánylistáját. Ám a kormányban bennmaradt több németbarát miniszter és Sztójay is ígéretet tett a németeknek, hogy szemmel tartja majd az új kormányt.” (Ring Magazin, 2006. dec. 7.)
Horthy szeptember 7-én előadta a koronatanácson, hogy fegyverszünetet kell kérni. Igyekezett közvetlen kezébe venni az események irányítását. A németek – tanulva a románok esetéből – sem maradtak tétlen, Hitler a 13. páncéloshadosztályt és a 10. páncélgránátos hadosztályt, illetve a 20. páncéloshadosztály egy zászlóalját Budapest térségébe irányította. Ezzel új stílus lépett színre a magyar–német viszonyban, ezúttal egy országon belüli átcsoportosítást hajtottak végre a magyar vezérkar és kormány jóváhagyása nélkül. Ez már nyilvánvaló üzenet volt. Tovább sérült az ország szuverenitása.
A kormány határozott támogatása és a vezérkar egyértelmű egyetértése hiányában, és a német fenyegetés ellenére, Horthy fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett az oroszokkal. Faraghó Gábor altábornagy vezetésével fegyverszüneti delegáció ment Moszkvába. Az orosz 2. és 4. Ukrán Front megindította támadását az Alföldön, s velük szemben csupán a magyar 2. hadsereg és a német 6. hadsereg állt szemben. Horthynak sietnie kellett, mivel októberben német egységeket kezdtek Budapest térségébe rendelni. Ráadásul Veesenmayer folyamatos tárgyalásokba kezdett Szálasi Ferenccel. Faraghó Gábor a Kremlben aláírta a fegyverszüneti megállapodást, amelynek értelmében Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy csapatait visszavonja az 1937. december 31.-én érvényes határai mögé.
Horthy szándékát elfogadva Miklós Béla, az 1. hadsereg parancsnoka a 10. gyaloghadosztályt Budapestre irányította. Ezt követően hangzott el október 15-én délben a Magyar Rádióban a kormányzó kiáltványa a nemzethez. A részletekbe menő terjedelemből csak az eseményekre kiható részeket idézzük:
„Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg. ...
„Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését. ...
„Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.
„Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.
„A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni. ...
„Honvédek! Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számbavéve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfőbb hadura, felszólítalak benneteket, hogy honvédeskütökhöz híven, hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden tagja a súlyos helyzetben kötelességtudó és végsőkig menő fegyelmezett magatartást tanúsítson.”
Mit remélhetett elérni a kormányzó?
Vissza kell menni 1942-re. Kállay Miklós miniszterelnök elindította a titkos diplomáciai érdeklődést angol és amerikai követségi vonalon, megtudni, milyen kívánságot ellene teljesíteni Magyarországnak annak érdekében, hogy a háború után méltányos megítélést kapjon. A magyar ajánlat három pontban került megfogalmazásra: 1. ha a két nyugati hatalom csapatai a magyar határhoz érnek, a magyar haderő nem fog ellenállni nekik; 2. Magyarország nem fogja fokozni a németekkel való együttműködést, s a további német követeléseknek ellenállunk; 3. a szovjet hadszíntérre nem küldünk több cspatot, s a kintlevőket fokozatosan hazahozzuk, vagy az arcvonalból kivonjuk.
Továbbiakban Gellért Andor diplomata visszaemlékező írásából idézünk:
„Magyar részről egy »nyugati megoldás« volt a cél, vagyis kizárólag a két nyugati hatalommal való megegyezésre törekedtünk. ... 1943 második felétől kezdve a feltétel nélküli meg-adás kérdése miatt is komoly problémák támadtak kapcsolatainkban. Részint, mert szovjet nyomásra, az amerikaiak is ragaszkodni kezdtek ennek az elvnek az érvényesítéséhez, részint, mert a katonai helyzet alakulása következtében mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az elvnek az alkalmazása a gyakorlatban a Szovjetunió előtt való kapitulációt jelentené, amiről Kállay viszont hallani sem akart.”
„Az Egyesült Államoknak nem volt konkrét terve Közép-Európával kapcsolatban, így történhetett meg, hogy a teheráni konferencián Sztálinnal együtt Roosevelték is leszavazták Churchillnek azt a javaslatát, hogy a partraszállás, vagy legalábbis annak egy része a Balkán félsziget valamely pontjáról induljon el. ... Az olasz fegyverszünet, de méginkább az 1943 októberében Moszkvában tartott külügyminiszteri konferencia után ... a három külügyminiszter abban is megegyezett, hogy a Szovjetuniónak ebben a térségben »speciális érdekei« vannak, s ezért a kisebb tengelyállamokkal való fegyverszüneti tárgyalások lebonyolításában a szovjet kormánynak vezető szerepet kell biztosítani. Rövidesen azt is megtudtuk Stockholmban, hogy ezeket a határozatokat Molotov erőszakolta ki a két nyugati külügyminisztertől. Molotov szemrehányást tett nekik, hogy a magyarokkal folytatott tárgyalásokba a Szovjetuniót nem kapcsolták be kellő mértékben, és a magyaroknak enyhe feltételeket szabtak. ... A moszkvai külügyminiszteri konferenciát nyomon követte Churchill, Roosevelt és Sztálin tehetáni találkozója, amely szintén komoly következményekkel járt reánk nézve. A három nagyhatalom vezetője ez alkalommal kiosztotta ugyanis egymás között a megszállási zónákat, s az is nyilvánvalóvá vált hogy a hadműveletek alakulása következtében Magyarország a szovjet megszállási zónába kerül. Ezt betetézte december közepén Benes moszkvai látogatása, amely alatt Sztálinnál kijárta, hogy a szovjet kormány támogassa a románoknak Észak–Erdélyre irányuló követelését. ... Ilyen előzmények után kaptuk meg 1943. december 1-én, a teheráni konferencia befejezése napján, az amerikaiak hivatalos válaszát javaslatainkra. A választ Francis Cunningham és Taylor Cole, az amerikai nagyvezérkar képviselője adta át nekünk egy Stockholm környéki villában. Magyar részről Ullein-Reviczky és én vettünk részt a találkozón.
A válasz lényege az volt, hogy a három nagyhatalom kormánya csakis a feltétlen megadás alapján hajlandó véget vetni a köztünk fennálló hadiállapotnak, s az erre irányuló tárgyalásokat is hármuk képviselőjével kell lefolytatni. Kállay miniszterelnök a leghatározottabban visszautasította azt a gondolatot, hogy a kormány a Szovjetuniónak is feltétel nélkül megadja magát, mert úgy vélte, hogy egy ilyen lépés végeredményben az ország bolsevizálásához s egy közép-európai szovjet érdekszféra létesítéséhez vezetne, sőt a szovjet imperializmusa előtt Nyugat felé is megnyitná az utat.”
A magyar kormány szívós igyekezete, hogy kimeneküljön a hadiállapotból, mindvégi eredménytelen volt. Ja kérem, a háborúhoz ellenség is szükséges kellék, akármennyire is veszélytelen és gyenge. Élvezték is a kis ország városainak, községeinek terrorbombázó légitámadásait. Teljes volt az egyetértés: háború a feltétel nélküli megadásig. Ez a kiszolgáltatottság ál-lapota, szétszedhetik az országot is.
A fejezet további részében Varga Józsefet idézzük Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós? című könyvéből:
„Már 1943-ban történtek szondázási célú beszélgetések a Szovjetunióval is. Radó Sándor, a Vörös Hadsereg ezredese, a svájci szovjet titkosszolgálat főmegbizottja a Dóra jelenti című emlékezéseiben arról számol be, hogy egy magyar diplomata, kormánya megbízásából, Moszkvában megkísérelt tájékozódást szerezni arról, hogy Magyarország milyen feltételek mellett válhatna ki a háborúból. A diplomata azonban a szovjet kormány részéről elutasításban részesült. ... A Magyar Frontba tömörült pártok (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Békepárt [kommunisták], Kettős Kereszt Vérszövetség, Nemzeti Parasztpárt, továbbá polgári politikusok, katolikus és református mozgalmak) 1944. szeptember 20-án memorandumban fordultak Horthy kormányzóhoz. A memorandum négy pontja a Kisgazdapárt és Szociáldemokrata Párt koncepciója alapján a következőkben összegezte a fő tennivalókat: 1. A magyar hadsereg beszünteti a további ellenségeskedést a szövetséges hatalmak erőivel, és az ország területén lévő német haderőt lefegyverzi. 2. Magyarország bejelenti, hogy hadat üzen Németországnak. 3. Ezzel egyidejűleg delegációt küld a szövetséges hatalmak kormányaihoz a fegyverszünet megkötése és a Németország elleni katonai együttműködés megteremtése érdekében. 4. Koalíciós kormány alakul a Magyar Front pártjai és a hadsereg képviselőiből. A Magyar Front pártjai kifejezték azon óhajukat, hogy Horthy vegye fel velük közvetlenül a kapcsolatot. A kormányzó 1944. október 11-én fogadta Tildy Zoltánt és Szakasits Árpádot, mint a Magyar Front vezetőit. Tájékoztatta őket a folyamatban lévő fegyverszüneti tárgyalásokról. Egyetértett a Magyar Front memorandumának követeléseivel.”
A fejezet címében feltett kérdésre: Mit remélhetett elérni a kormányzó? – csak találgatásokra vagyunk utalva: Ami sikerült a román királynak néhány héttel előtte, jó esetben a magyar államfőnek is sikerülhet. Ott fejvesztve menekültek a németek, és lám, az átállt román csapatok, szövetségben a szovjet erőkkel, a Tisza vonalán állnak. A legfőbb hadúr, akire minden magyar katona felesküdött, engedelmeskedni fog, remélve a háború közeli végét, hazatérhet a családjához. Átszalad az országon a front, mint államfő átvezeti országát a krízisen, együtt ünnepli a magyar nép a győzelmet a németek felett.
Horthy Miklós, Magyarország sikeres és népszerű kormányzója, a nemzet szeretett első embere, a legfelsőbb hadúr, magára vállalta a felelősséget, tekintélyének súlyával meggyőzve a koronatanácsot, a kormányt, mellőzve a parlamentet, döntött. És tévedett. Románia esete rossz példa volt, Magyarország annak mindenben ellentéte. Románia opportunistaként háborúzott. A magyarok együtt tiportattak le a németekkel gyalázatos módon, minden valóságos tény azt mutatta, hogy csak velük emelkedhet fel. A kormányzóság idején még élt a nagy háború fegyverbarátsága, majd a közösen elszenvedett kifosztó békeparancs sorstársi élményei, nemkülönben a német felemelkedés nyomán előállott új nagyhatalmi helyzetadta revizió megvalósulása, a nemzeti függetlenség féltése elsősorban a bolsevizmustól. Románia az átállással lépett vissza történelmi tradíciójába, megint bejött az átállás béreként a területnagyobbodás.
A magyar hadsereg nem teszi le a fegyvert
Folytatjuk Varga József könyvéből vett idézetekkel: „1944. október 15-én 13 óra 10 perckor beolvasták a magyar rádióban a kormányzó kiáltványát, melynek utolsó mondata így hangzott: »Felszólítok minden becsületesen gondolkozó magyar állampolgárt, hogy kövessen a nemzet megmentésének áldozatos útján.« Horthynak ezzel egyidejűleg a honvéd csapattestek számára továbbítandó parancsait azonban vezérkari tisztek visszatartották. Néhány órával később – feltehetően Vörös János vezérkari főnök parancsára újabb hadseregparancsot adtak ki. Ebben az állt: »A Horthy-proklamáció szavait nem szabad úgy érteni, mintha a magyar hadsereg letette volna a fegyvert. Fegyverszüneti tárgyalások folynak, amelyeknek a kimenetele még teljesen bizonytalan. Ezért valamennyi katonának és csapategységnek folytatnia kell a harcot.«”
A magyar nép nem kalandvágyból fogadta el a háborús részvételt. Történelmi tudattal és felelősséggel vállalta a küzdelmet a kommunizmus ellen, amit oly szerencsétlenül megtapasztalt húsz évvel azelőtt. Úgy nevelkedett, és az meggyőződésévé vált, hogy a hazát meg kell védeni, akár az élete árán is. A hűség, már az ősi alkotmányban is, csak addig jár az uralkodónak, amíg az ország érdekeit szolgálja. A honvédeskü – amire Horthy hivatkozott a kiáltvány harmadik mondatában – a haza védelmére utal, nem az uralkodónak kijáró vak engedelmességre. Ez volt a közvélemény 1944 őszén, amikor az ellenség már az ország határain belül volt, és tetteikről szörnyű híreket hoztak a már elfoglalt területekről áramló menekültek. Nem volt tehát esélye a kiugrási kísérletnek a honvédség keretén belül.
Pedig egy fontos feltétel nem is szerepelt a kormányzói kiáltványban, mégpedig az, hogy „Magyarország azonnal hadat üzen Németországnak, és megkezdi a hadműveleteket”. Ennek oka megérthető, de homály fedi a kérdést: miként viszonyult a kormányzó ehhez feltételhez? Lakatos Géza miniszterelnök (akit a németek a Horthy-családdal együtt elhurcoltak Németországba) így emlékezett e feltétel körülményeiről:
„Az orosz követelések legsúlyosabbika kétségtelenül a német csapatok haladéktalan megtámadása volt. Ennek megvilágítására a következőket kell megjegyeznem: a győzelmesen előnyomuló, óriási túlerővel rendelkező orosz ellenfél ellentmondást nem tűrő, kemény feltételeiről vitára nem lehetett lehetőség. Erre időt sem hagytak az oroszok. Ezzel szemben állt mint erkölcsileg gátló körülmény Horthy Miklós lovagias felfogása: ő a németeket, volt szövetségeseit soha hátba nem támadja. Ezt azonban az orosz politikai és katonai vezetés nem tudta, és nem is akarta volna tiszteletben tartani. Íme a kormányzó dilemmája: a két követelmény szöges ellentétben állt egymással. Nem is szólva a németek túlerővel történt, erőszakos beavatkozásáról, a fegyverszüneti kísérletnek mindenképpen el kellett buknia. Fokozta a kormányzó felelősségét az is, hogy – jóllehet helyes elgondolásból indult ki – Faraghónak mint a fegyverszüneti bizottság elnökének kiküldetését és Moszkvába való érkezése után a vele való érintkezést a Várba beépített rádióközponton keresztül bonyolították le. A miniszterelnökségen a németek sokkal könnyebben és rögtön leleplezték volna. Másrészt a kormány állandó bevonása a tárgyalások és üzenetek valamennyi fázisába így természetesen nem volt lehetséges. Vagyis nem csak részletkérdések, de nem egyszer kivételes fontosságú üzenetváltások sokszor a kormány tudtán kívül történtek. Persze az idő az orosz követelések miatt sürgetett. A feltételeket el kellett fogadni. Mikor történt ez, erre nézve nincsenek pontos adataim. Faraghó körülbelül 10-ike és 14-ike között kaphatott felhatalmazást a fegyverszüneti szerződés aláírására. Annyi azonban kétségtelen, hogy Horthy kormányzó a németek megtámadását semmilyen körülmények között nem vállalta! Éppen e kritikus órákban mondta valakinek a németek megtámadására vonatkozóan: »Ezt majd valahogy megúszom«. Bármily bonyodalmat okozott is, erkölcsi kötelességem kijelenteni, hogy Horthyt a bel- és külföldi sajtótermékek alaptalanul vádolják. E sajtótermékekben rám is szoktak utalni. De a Szálasi-időszak újságcikkeit semmi szín alatt sem szabad hitelesnek elfogadnunk.”
Abszlut biztosra mondható, hogy Horthy Miklós kormányzó az ország javát kívánta szolgálni, mint mindig, minden bizonnyal ezzel a cselekedetével is. Érzékei és talán tanácsadói azonban megcsalták, nem bizonyult körültekintő stratégának, nem vallatta végig a következmények variációit, mielőtt lépett volna a történelmi sakktáblán. Pedig erre nagy szükség lett volna. Elsősorban annak alapos elemzésére, hogy egyáltalán végrehajtható volt-e a magyar hadsereg küzdő egységeinek fegyverletétele? Erre adott a szovjet október 14-én 48 órás ultimátumot, ami semmire sem elég. (Itt közbevetek egy személyes tapasztalatot. A kormányzói kiáltvány elhangzását követő néhány óra után laktanyazárlatot rendeltek el, a budapesti laktanyát, ahol szolgáltam, senki nem hagyhatta el, beleértve a teljes tisztikart. Hanig Elemér százados, a tisztiiskola parancsnoka megpróbálta elhagyni a laktanyát, a villamosról szedte le a fegyveres őrparancsnok, és hozta vissza. Meggyőződésünk volt, hogy így fogják átadni a laktanyát velünk együtt az oroszoknak. Hárman elhatároztuk, hogy éjjel kimászunk a kőfalkerítésen, aki útunkat állja, halál fia. Valahol nyugaton lesz olyan alakulat, amely nem adta meg magát... Megnyugodtunk, amikor híre jött, hogy megy minden tovább.)
Természetesen nem szakadt meg a háború folyamata, azonban lényegesen megváltozott a szövetségi viszony Németország és Magyarország között, közelebbről az egyre kisebbedő magyar felségterületen belül a német és a magyar hadsereg viszonya, és nagyméretűen erősödött a német megszállás a magyar közigazgatásban és háborús gazdálkodásban. Teljesen más szempontok érvényesültek október 15-e után a háborús stratégiában. Mindez egyenes következménye volt a kiugrási kísérletnek, és lehetett volna ennél rosszabb is, ha sikerült volna. De lássuk előbb a megtörténtet.
A német hadviselés részére a kiugrási kísérlet égből jött ajándék volt. „Veesenmayer jelentése Magyarországról” – interneten megtalálható. Ebben ötleteket ad a német kormánynak, még az év elején, a magyar lehetőségek kihasználására. Ebből idézünk egy kis részt:
„Sajnálatos volna, ha az angoloknak azt az alapelvét, hogy helyettük mások dolgozzanak, harcoljanak és vérezzenek, nem alkalmaznánk legnagyobb mértékben éppen Magyarországgal szemben. Minden magyar paraszt, munkás vagy katona, akinek bevetése bennünket tehermentesít, erősíti a birodalomban a Führer tartalékait. Minden értünk vérző magyar a mi véráldozatunkat csökkenti, erősíti tartalékainkat a további hadviseléshez, és segít abban, hogy erőinket megőrizzük a háború utáni nagy feladatok megoldására. ... A reális napi politika ezen feladata végrehajtásának előfeltétele a jelenlegi kormány leváltása; pótlására a nemzeti ellenzékkel német irányítás alatt álló kormány alakítandó. ... Egyetlen egy dolog biztos – és ezt különböző magas katonai körök önként és nyilvánvalóan szándékosan, nyomatékosan hangsúlyozták: egyetlen magyar katona sem fordítaná fegyverét – még parancs esetén sem – német katona ellen. Ez a hadsereg világos állásfoglalása, és ebben a pontban egyetért a kormányzóval.”
Súlyos következmények
Október 15-éig a magyar hadsereg még megőrizhette szövetségesi helyzetét, e nap után teljes alárendeltségi viszonyba került. Ettől kezdve minden a német hadi érdekeknek volt alárendelve. Az ország gazdasági és élelmi tartalékai fölött a németek döntöttek. Hitler elrendelte Budapest hadműveleti tereppé alakítását, ami megvédte például Bécset, és lelassította az orosz előnyomulást. E nap nélkül soha nem lett volna nyilasuralom. Szálasinak kevés embere volt, fehér lapot hirdetett mindenki számára, tódult a lumpen réteg, az új párttagok karszalagot és fegyvert kaptak. Ezeket alkalmazta később Rákosi is. Elrendelték az általános mozgósítást, ami őrültség volt, az épkézláb férfilakosságot kivonták a munka világából, csak sodródtak, harcértékük ebben a gépesített hadviselésben nulla. Elvitték a leventéket, haljanak meg a német városok védelmében. Ez mind nem lett volna a kiugrási kísérlet nélkül. Romokban állt Budapest és a hétszer gazdát cserélt Székesfehérvár, csakúgy Dunántúl városai.
Ebben a kínos helyzetben a magyar honvédség teljesítette a kötelességét, tisztelet illeti és megemlékezésre érdemes minden tagja.
Nem lehet elkerülni a kérdést: hogy alakult volna a helyzet, ha a magyar honvédség alakulatai felső parancsot kapnak: hátat fordítani az orosz és román frontnak, és megtámadni a köztük-mellettük lévő németeket? Káosz, egymás lövöldözése, polgárháború, védetlen határok, jöttek volna a románok a Tiszáig, a jugoszlávok a Balatonig, a felvidéki magyarokat gyilkolták volna a szlovákok, csehek, amire Benes már Sztálintól engedélyt kapott. Az oroszok már akkor megkezdték volna a férfilakosság elhajtását, szabadrablás a háború végéig.
Mindaz ami a háború után bekövetkezett a magyar nép és országa számára, igazolja a nemzet védekezése jogosságát. A kolozsvári gyakorlótér épületén olvasott felirat jut eszembe:
„Nagy vihar jöttekor, ellenség hírére, valakinek állni kell a tornác küszöbére!”
A magyar történelem tizedfél évszázados királysági államformájának utolsó szakaszában Horthy Miklós kormányzó látta el az államfői tisztséget. Uralkodói jogkörét a Nemzetgyűlés szűkebbre szabta, mint ami a koronás főket korábban megillette. A kor szemléletének megfelelően Magyarország a parlamenti demokrácia elvein vezetett jogállam volt, a kormányzó személyes tekintélye és tisztelete mellett a politikai szervek (parlament, kormány, diplomáciai kar) látták el az ország irányítását.
Horthy nem irányította a politikai folyamatokat, a nemzeti irányzatú uralkodó elit és a kormányzó közötti bizalom töretlen volt az utolsó esztendőkig. A kor uralkodó politikai ellentétei abban az időben Európa-szerte kiéleződtek, az első világháborút követő rossz béke megérlelte az újabb háborút. Magyarország – csakúgy mint a korábbiból – ebből sem tudott kimaradni, de igyekezett minél kevesebb emberi és anyagi áldozatot hozni, ugyanakkor titkos diplomáciai kapcsolatokat nyitott a nyugati hatalmakhoz, jelezve háborús részvételének kényszer és fenyegetés alatti létrejöttét, számolva az angolok ismertté vált tervével, a szövetségesek Balkánon keresztül történő előnyomulásával.
A németek felfedték ezeket a kapcsolatokat, helyzetük biztonsága érdekében katonailag megszállták Magyarországot 1944. március 19-én, kikényszerítve németbarát kormányzat létrejöttét. Magyarország külpolitikai szuverenitása megszűnt, belpolitikai szuverenitása súlyosan sérült.
1944 júliusában az SS még a Weiss Manfréd Műveket is kisajátította, a magyar hadiipar német vezetés alá került. Ezt maga Horthy hagyta jóvá, de ezzel a döntésével sikerült rábírnia a Gestapo-t a zsidódeportálások leállítására. Amikor Sztójay (németbarát miniszterelnök) és Eichmann (a Sondereinsatzkommando vezetője) el akarták kezdeni a budapesti zsidóság deportálását, Horthy döntött és leváltotta Sztójayt. A háborúból való kiugrás mikéntje miatt ezidőtájt kezdődött el a vita a koronatanácson belül. Horthy ekkortól vált akaraterős kormányzóvá, és a kormány és a vezérkar ellenében a maga kezébe vette a kiugrás ügyét.
Szándéka csak megerősödött a román átállás (1944. augusztus 23-a) következtében. Ennek az igyekezetnek a felületessége vezetett a magyar történelem drámai állomásához, amikor az ellenség (akkor már nemcsak az orosz, de a román is) mélyen az ország területén nyomult előre a védekező német és magyar alakulatok ellenében. Horthy augusztus 25.-én kijelentette: – Megelőztek, és így sokkal nehezebb helyzetbe kerültünk.
„Horthy a kormány összetételéről szóló tárgyalásokon arra törekedett Lakatossal együtt, hogy saját jelöltjeik, és minél több katonatiszt kerüljön a kormányba, hogy a hadseregen belül Horthy befolyása nőjön. A német megszállás Veesenmayer [követ, teljhatalmú birodalmi megbízott] és Greiffeinberg nem sokat ellenkezett és többségében jóváhagyták Horthy kormánylistáját. Ám a kormányban bennmaradt több németbarát miniszter és Sztójay is ígéretet tett a németeknek, hogy szemmel tartja majd az új kormányt.” (Ring Magazin, 2006. dec. 7.)
Horthy szeptember 7-én előadta a koronatanácson, hogy fegyverszünetet kell kérni. Igyekezett közvetlen kezébe venni az események irányítását. A németek – tanulva a románok esetéből – sem maradtak tétlen, Hitler a 13. páncéloshadosztályt és a 10. páncélgránátos hadosztályt, illetve a 20. páncéloshadosztály egy zászlóalját Budapest térségébe irányította. Ezzel új stílus lépett színre a magyar–német viszonyban, ezúttal egy országon belüli átcsoportosítást hajtottak végre a magyar vezérkar és kormány jóváhagyása nélkül. Ez már nyilvánvaló üzenet volt. Tovább sérült az ország szuverenitása.
A kormány határozott támogatása és a vezérkar egyértelmű egyetértése hiányában, és a német fenyegetés ellenére, Horthy fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett az oroszokkal. Faraghó Gábor altábornagy vezetésével fegyverszüneti delegáció ment Moszkvába. Az orosz 2. és 4. Ukrán Front megindította támadását az Alföldön, s velük szemben csupán a magyar 2. hadsereg és a német 6. hadsereg állt szemben. Horthynak sietnie kellett, mivel októberben német egységeket kezdtek Budapest térségébe rendelni. Ráadásul Veesenmayer folyamatos tárgyalásokba kezdett Szálasi Ferenccel. Faraghó Gábor a Kremlben aláírta a fegyverszüneti megállapodást, amelynek értelmében Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy csapatait visszavonja az 1937. december 31.-én érvényes határai mögé.
Horthy szándékát elfogadva Miklós Béla, az 1. hadsereg parancsnoka a 10. gyaloghadosztályt Budapestre irányította. Ezt követően hangzott el október 15-én délben a Magyar Rádióban a kormányzó kiáltványa a nemzethez. A részletekbe menő terjedelemből csak az eseményekre kiható részeket idézzük:
„Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg. ...
„Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését. ...
„Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.
„Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.
„A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni. ...
„Honvédek! Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számbavéve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfőbb hadura, felszólítalak benneteket, hogy honvédeskütökhöz híven, hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden tagja a súlyos helyzetben kötelességtudó és végsőkig menő fegyelmezett magatartást tanúsítson.”
Mit remélhetett elérni a kormányzó?
Vissza kell menni 1942-re. Kállay Miklós miniszterelnök elindította a titkos diplomáciai érdeklődést angol és amerikai követségi vonalon, megtudni, milyen kívánságot ellene teljesíteni Magyarországnak annak érdekében, hogy a háború után méltányos megítélést kapjon. A magyar ajánlat három pontban került megfogalmazásra: 1. ha a két nyugati hatalom csapatai a magyar határhoz érnek, a magyar haderő nem fog ellenállni nekik; 2. Magyarország nem fogja fokozni a németekkel való együttműködést, s a további német követeléseknek ellenállunk; 3. a szovjet hadszíntérre nem küldünk több cspatot, s a kintlevőket fokozatosan hazahozzuk, vagy az arcvonalból kivonjuk.
Továbbiakban Gellért Andor diplomata visszaemlékező írásából idézünk:
„Magyar részről egy »nyugati megoldás« volt a cél, vagyis kizárólag a két nyugati hatalommal való megegyezésre törekedtünk. ... 1943 második felétől kezdve a feltétel nélküli meg-adás kérdése miatt is komoly problémák támadtak kapcsolatainkban. Részint, mert szovjet nyomásra, az amerikaiak is ragaszkodni kezdtek ennek az elvnek az érvényesítéséhez, részint, mert a katonai helyzet alakulása következtében mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az elvnek az alkalmazása a gyakorlatban a Szovjetunió előtt való kapitulációt jelentené, amiről Kállay viszont hallani sem akart.”
„Az Egyesült Államoknak nem volt konkrét terve Közép-Európával kapcsolatban, így történhetett meg, hogy a teheráni konferencián Sztálinnal együtt Roosevelték is leszavazták Churchillnek azt a javaslatát, hogy a partraszállás, vagy legalábbis annak egy része a Balkán félsziget valamely pontjáról induljon el. ... Az olasz fegyverszünet, de méginkább az 1943 októberében Moszkvában tartott külügyminiszteri konferencia után ... a három külügyminiszter abban is megegyezett, hogy a Szovjetuniónak ebben a térségben »speciális érdekei« vannak, s ezért a kisebb tengelyállamokkal való fegyverszüneti tárgyalások lebonyolításában a szovjet kormánynak vezető szerepet kell biztosítani. Rövidesen azt is megtudtuk Stockholmban, hogy ezeket a határozatokat Molotov erőszakolta ki a két nyugati külügyminisztertől. Molotov szemrehányást tett nekik, hogy a magyarokkal folytatott tárgyalásokba a Szovjetuniót nem kapcsolták be kellő mértékben, és a magyaroknak enyhe feltételeket szabtak. ... A moszkvai külügyminiszteri konferenciát nyomon követte Churchill, Roosevelt és Sztálin tehetáni találkozója, amely szintén komoly következményekkel járt reánk nézve. A három nagyhatalom vezetője ez alkalommal kiosztotta ugyanis egymás között a megszállási zónákat, s az is nyilvánvalóvá vált hogy a hadműveletek alakulása következtében Magyarország a szovjet megszállási zónába kerül. Ezt betetézte december közepén Benes moszkvai látogatása, amely alatt Sztálinnál kijárta, hogy a szovjet kormány támogassa a románoknak Észak–Erdélyre irányuló követelését. ... Ilyen előzmények után kaptuk meg 1943. december 1-én, a teheráni konferencia befejezése napján, az amerikaiak hivatalos válaszát javaslatainkra. A választ Francis Cunningham és Taylor Cole, az amerikai nagyvezérkar képviselője adta át nekünk egy Stockholm környéki villában. Magyar részről Ullein-Reviczky és én vettünk részt a találkozón.
A válasz lényege az volt, hogy a három nagyhatalom kormánya csakis a feltétlen megadás alapján hajlandó véget vetni a köztünk fennálló hadiállapotnak, s az erre irányuló tárgyalásokat is hármuk képviselőjével kell lefolytatni. Kállay miniszterelnök a leghatározottabban visszautasította azt a gondolatot, hogy a kormány a Szovjetuniónak is feltétel nélkül megadja magát, mert úgy vélte, hogy egy ilyen lépés végeredményben az ország bolsevizálásához s egy közép-európai szovjet érdekszféra létesítéséhez vezetne, sőt a szovjet imperializmusa előtt Nyugat felé is megnyitná az utat.”
A magyar kormány szívós igyekezete, hogy kimeneküljön a hadiállapotból, mindvégi eredménytelen volt. Ja kérem, a háborúhoz ellenség is szükséges kellék, akármennyire is veszélytelen és gyenge. Élvezték is a kis ország városainak, községeinek terrorbombázó légitámadásait. Teljes volt az egyetértés: háború a feltétel nélküli megadásig. Ez a kiszolgáltatottság ál-lapota, szétszedhetik az országot is.
A fejezet további részében Varga Józsefet idézzük Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós? című könyvéből:
„Már 1943-ban történtek szondázási célú beszélgetések a Szovjetunióval is. Radó Sándor, a Vörös Hadsereg ezredese, a svájci szovjet titkosszolgálat főmegbizottja a Dóra jelenti című emlékezéseiben arról számol be, hogy egy magyar diplomata, kormánya megbízásából, Moszkvában megkísérelt tájékozódást szerezni arról, hogy Magyarország milyen feltételek mellett válhatna ki a háborúból. A diplomata azonban a szovjet kormány részéről elutasításban részesült. ... A Magyar Frontba tömörült pártok (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Békepárt [kommunisták], Kettős Kereszt Vérszövetség, Nemzeti Parasztpárt, továbbá polgári politikusok, katolikus és református mozgalmak) 1944. szeptember 20-án memorandumban fordultak Horthy kormányzóhoz. A memorandum négy pontja a Kisgazdapárt és Szociáldemokrata Párt koncepciója alapján a következőkben összegezte a fő tennivalókat: 1. A magyar hadsereg beszünteti a további ellenségeskedést a szövetséges hatalmak erőivel, és az ország területén lévő német haderőt lefegyverzi. 2. Magyarország bejelenti, hogy hadat üzen Németországnak. 3. Ezzel egyidejűleg delegációt küld a szövetséges hatalmak kormányaihoz a fegyverszünet megkötése és a Németország elleni katonai együttműködés megteremtése érdekében. 4. Koalíciós kormány alakul a Magyar Front pártjai és a hadsereg képviselőiből. A Magyar Front pártjai kifejezték azon óhajukat, hogy Horthy vegye fel velük közvetlenül a kapcsolatot. A kormányzó 1944. október 11-én fogadta Tildy Zoltánt és Szakasits Árpádot, mint a Magyar Front vezetőit. Tájékoztatta őket a folyamatban lévő fegyverszüneti tárgyalásokról. Egyetértett a Magyar Front memorandumának követeléseivel.”
A fejezet címében feltett kérdésre: Mit remélhetett elérni a kormányzó? – csak találgatásokra vagyunk utalva: Ami sikerült a román királynak néhány héttel előtte, jó esetben a magyar államfőnek is sikerülhet. Ott fejvesztve menekültek a németek, és lám, az átállt román csapatok, szövetségben a szovjet erőkkel, a Tisza vonalán állnak. A legfőbb hadúr, akire minden magyar katona felesküdött, engedelmeskedni fog, remélve a háború közeli végét, hazatérhet a családjához. Átszalad az országon a front, mint államfő átvezeti országát a krízisen, együtt ünnepli a magyar nép a győzelmet a németek felett.
Horthy Miklós, Magyarország sikeres és népszerű kormányzója, a nemzet szeretett első embere, a legfelsőbb hadúr, magára vállalta a felelősséget, tekintélyének súlyával meggyőzve a koronatanácsot, a kormányt, mellőzve a parlamentet, döntött. És tévedett. Románia esete rossz példa volt, Magyarország annak mindenben ellentéte. Románia opportunistaként háborúzott. A magyarok együtt tiportattak le a németekkel gyalázatos módon, minden valóságos tény azt mutatta, hogy csak velük emelkedhet fel. A kormányzóság idején még élt a nagy háború fegyverbarátsága, majd a közösen elszenvedett kifosztó békeparancs sorstársi élményei, nemkülönben a német felemelkedés nyomán előállott új nagyhatalmi helyzetadta revizió megvalósulása, a nemzeti függetlenség féltése elsősorban a bolsevizmustól. Románia az átállással lépett vissza történelmi tradíciójába, megint bejött az átállás béreként a területnagyobbodás.
A magyar hadsereg nem teszi le a fegyvert
Folytatjuk Varga József könyvéből vett idézetekkel: „1944. október 15-én 13 óra 10 perckor beolvasták a magyar rádióban a kormányzó kiáltványát, melynek utolsó mondata így hangzott: »Felszólítok minden becsületesen gondolkozó magyar állampolgárt, hogy kövessen a nemzet megmentésének áldozatos útján.« Horthynak ezzel egyidejűleg a honvéd csapattestek számára továbbítandó parancsait azonban vezérkari tisztek visszatartották. Néhány órával később – feltehetően Vörös János vezérkari főnök parancsára újabb hadseregparancsot adtak ki. Ebben az állt: »A Horthy-proklamáció szavait nem szabad úgy érteni, mintha a magyar hadsereg letette volna a fegyvert. Fegyverszüneti tárgyalások folynak, amelyeknek a kimenetele még teljesen bizonytalan. Ezért valamennyi katonának és csapategységnek folytatnia kell a harcot.«”
A magyar nép nem kalandvágyból fogadta el a háborús részvételt. Történelmi tudattal és felelősséggel vállalta a küzdelmet a kommunizmus ellen, amit oly szerencsétlenül megtapasztalt húsz évvel azelőtt. Úgy nevelkedett, és az meggyőződésévé vált, hogy a hazát meg kell védeni, akár az élete árán is. A hűség, már az ősi alkotmányban is, csak addig jár az uralkodónak, amíg az ország érdekeit szolgálja. A honvédeskü – amire Horthy hivatkozott a kiáltvány harmadik mondatában – a haza védelmére utal, nem az uralkodónak kijáró vak engedelmességre. Ez volt a közvélemény 1944 őszén, amikor az ellenség már az ország határain belül volt, és tetteikről szörnyű híreket hoztak a már elfoglalt területekről áramló menekültek. Nem volt tehát esélye a kiugrási kísérletnek a honvédség keretén belül.
Pedig egy fontos feltétel nem is szerepelt a kormányzói kiáltványban, mégpedig az, hogy „Magyarország azonnal hadat üzen Németországnak, és megkezdi a hadműveleteket”. Ennek oka megérthető, de homály fedi a kérdést: miként viszonyult a kormányzó ehhez feltételhez? Lakatos Géza miniszterelnök (akit a németek a Horthy-családdal együtt elhurcoltak Németországba) így emlékezett e feltétel körülményeiről:
„Az orosz követelések legsúlyosabbika kétségtelenül a német csapatok haladéktalan megtámadása volt. Ennek megvilágítására a következőket kell megjegyeznem: a győzelmesen előnyomuló, óriási túlerővel rendelkező orosz ellenfél ellentmondást nem tűrő, kemény feltételeiről vitára nem lehetett lehetőség. Erre időt sem hagytak az oroszok. Ezzel szemben állt mint erkölcsileg gátló körülmény Horthy Miklós lovagias felfogása: ő a németeket, volt szövetségeseit soha hátba nem támadja. Ezt azonban az orosz politikai és katonai vezetés nem tudta, és nem is akarta volna tiszteletben tartani. Íme a kormányzó dilemmája: a két követelmény szöges ellentétben állt egymással. Nem is szólva a németek túlerővel történt, erőszakos beavatkozásáról, a fegyverszüneti kísérletnek mindenképpen el kellett buknia. Fokozta a kormányzó felelősségét az is, hogy – jóllehet helyes elgondolásból indult ki – Faraghónak mint a fegyverszüneti bizottság elnökének kiküldetését és Moszkvába való érkezése után a vele való érintkezést a Várba beépített rádióközponton keresztül bonyolították le. A miniszterelnökségen a németek sokkal könnyebben és rögtön leleplezték volna. Másrészt a kormány állandó bevonása a tárgyalások és üzenetek valamennyi fázisába így természetesen nem volt lehetséges. Vagyis nem csak részletkérdések, de nem egyszer kivételes fontosságú üzenetváltások sokszor a kormány tudtán kívül történtek. Persze az idő az orosz követelések miatt sürgetett. A feltételeket el kellett fogadni. Mikor történt ez, erre nézve nincsenek pontos adataim. Faraghó körülbelül 10-ike és 14-ike között kaphatott felhatalmazást a fegyverszüneti szerződés aláírására. Annyi azonban kétségtelen, hogy Horthy kormányzó a németek megtámadását semmilyen körülmények között nem vállalta! Éppen e kritikus órákban mondta valakinek a németek megtámadására vonatkozóan: »Ezt majd valahogy megúszom«. Bármily bonyodalmat okozott is, erkölcsi kötelességem kijelenteni, hogy Horthyt a bel- és külföldi sajtótermékek alaptalanul vádolják. E sajtótermékekben rám is szoktak utalni. De a Szálasi-időszak újságcikkeit semmi szín alatt sem szabad hitelesnek elfogadnunk.”
Abszlut biztosra mondható, hogy Horthy Miklós kormányzó az ország javát kívánta szolgálni, mint mindig, minden bizonnyal ezzel a cselekedetével is. Érzékei és talán tanácsadói azonban megcsalták, nem bizonyult körültekintő stratégának, nem vallatta végig a következmények variációit, mielőtt lépett volna a történelmi sakktáblán. Pedig erre nagy szükség lett volna. Elsősorban annak alapos elemzésére, hogy egyáltalán végrehajtható volt-e a magyar hadsereg küzdő egységeinek fegyverletétele? Erre adott a szovjet október 14-én 48 órás ultimátumot, ami semmire sem elég. (Itt közbevetek egy személyes tapasztalatot. A kormányzói kiáltvány elhangzását követő néhány óra után laktanyazárlatot rendeltek el, a budapesti laktanyát, ahol szolgáltam, senki nem hagyhatta el, beleértve a teljes tisztikart. Hanig Elemér százados, a tisztiiskola parancsnoka megpróbálta elhagyni a laktanyát, a villamosról szedte le a fegyveres őrparancsnok, és hozta vissza. Meggyőződésünk volt, hogy így fogják átadni a laktanyát velünk együtt az oroszoknak. Hárman elhatároztuk, hogy éjjel kimászunk a kőfalkerítésen, aki útunkat állja, halál fia. Valahol nyugaton lesz olyan alakulat, amely nem adta meg magát... Megnyugodtunk, amikor híre jött, hogy megy minden tovább.)
Természetesen nem szakadt meg a háború folyamata, azonban lényegesen megváltozott a szövetségi viszony Németország és Magyarország között, közelebbről az egyre kisebbedő magyar felségterületen belül a német és a magyar hadsereg viszonya, és nagyméretűen erősödött a német megszállás a magyar közigazgatásban és háborús gazdálkodásban. Teljesen más szempontok érvényesültek október 15-e után a háborús stratégiában. Mindez egyenes következménye volt a kiugrási kísérletnek, és lehetett volna ennél rosszabb is, ha sikerült volna. De lássuk előbb a megtörténtet.
A német hadviselés részére a kiugrási kísérlet égből jött ajándék volt. „Veesenmayer jelentése Magyarországról” – interneten megtalálható. Ebben ötleteket ad a német kormánynak, még az év elején, a magyar lehetőségek kihasználására. Ebből idézünk egy kis részt:
„Sajnálatos volna, ha az angoloknak azt az alapelvét, hogy helyettük mások dolgozzanak, harcoljanak és vérezzenek, nem alkalmaznánk legnagyobb mértékben éppen Magyarországgal szemben. Minden magyar paraszt, munkás vagy katona, akinek bevetése bennünket tehermentesít, erősíti a birodalomban a Führer tartalékait. Minden értünk vérző magyar a mi véráldozatunkat csökkenti, erősíti tartalékainkat a további hadviseléshez, és segít abban, hogy erőinket megőrizzük a háború utáni nagy feladatok megoldására. ... A reális napi politika ezen feladata végrehajtásának előfeltétele a jelenlegi kormány leváltása; pótlására a nemzeti ellenzékkel német irányítás alatt álló kormány alakítandó. ... Egyetlen egy dolog biztos – és ezt különböző magas katonai körök önként és nyilvánvalóan szándékosan, nyomatékosan hangsúlyozták: egyetlen magyar katona sem fordítaná fegyverét – még parancs esetén sem – német katona ellen. Ez a hadsereg világos állásfoglalása, és ebben a pontban egyetért a kormányzóval.”
Súlyos következmények
Október 15-éig a magyar hadsereg még megőrizhette szövetségesi helyzetét, e nap után teljes alárendeltségi viszonyba került. Ettől kezdve minden a német hadi érdekeknek volt alárendelve. Az ország gazdasági és élelmi tartalékai fölött a németek döntöttek. Hitler elrendelte Budapest hadműveleti tereppé alakítását, ami megvédte például Bécset, és lelassította az orosz előnyomulást. E nap nélkül soha nem lett volna nyilasuralom. Szálasinak kevés embere volt, fehér lapot hirdetett mindenki számára, tódult a lumpen réteg, az új párttagok karszalagot és fegyvert kaptak. Ezeket alkalmazta később Rákosi is. Elrendelték az általános mozgósítást, ami őrültség volt, az épkézláb férfilakosságot kivonták a munka világából, csak sodródtak, harcértékük ebben a gépesített hadviselésben nulla. Elvitték a leventéket, haljanak meg a német városok védelmében. Ez mind nem lett volna a kiugrási kísérlet nélkül. Romokban állt Budapest és a hétszer gazdát cserélt Székesfehérvár, csakúgy Dunántúl városai.
Ebben a kínos helyzetben a magyar honvédség teljesítette a kötelességét, tisztelet illeti és megemlékezésre érdemes minden tagja.
Nem lehet elkerülni a kérdést: hogy alakult volna a helyzet, ha a magyar honvédség alakulatai felső parancsot kapnak: hátat fordítani az orosz és román frontnak, és megtámadni a köztük-mellettük lévő németeket? Káosz, egymás lövöldözése, polgárháború, védetlen határok, jöttek volna a románok a Tiszáig, a jugoszlávok a Balatonig, a felvidéki magyarokat gyilkolták volna a szlovákok, csehek, amire Benes már Sztálintól engedélyt kapott. Az oroszok már akkor megkezdték volna a férfilakosság elhajtását, szabadrablás a háború végéig.
Mindaz ami a háború után bekövetkezett a magyar nép és országa számára, igazolja a nemzet védekezése jogosságát. A kolozsvári gyakorlótér épületén olvasott felirat jut eszembe:
„Nagy vihar jöttekor, ellenség hírére, valakinek állni kell a tornác küszöbére!”
0 Megjegyzések