Andrásnak hívták. Úgy tízévesforma lehetett. Édesanyja fivérével, a Diósgyőr környékén látóembernek vélt Vajkkal járta az erdőket, a Bükk fennsíkjait, a sziklaormokat, a vízmosásokat, a barlangokat. Tanult. Növényekről, állatokról, minden rendű és rangú élőlényről. A földről, a vizekről, a Napról, a szélről.
Az Úr 1321.-ik esztendejének nyárelőjét írták. Magyarföldön Isten kegyelméből Anjou Károly (egyeseknek Caroberto, vagy tévesen Károly Róbert) nőági Árpád-sarj uralkodott, miután III. András, az utolsó egyenes leszármazott a Turul-nemzetségből elhagyta eme árnyékvilágot, hogy a csillagösvényen megtérjen ősei honába.
A tudó és unokaöccse valamely estvén egy barlangban húzódtak meg. Vajk jó szokása szerint ó mesék regölésével örvendeztette a hevenyészett avarderékaljon kucorgó kislegényt. A tűz lángjai már fáradtan roskadtak az elszenesült fahasábok közé, kósza fényhomályt csak egy-egy tétova lobbanásra képes zsarátnok sugárzott.
- ...és addig éltek, míg meg nem haltak - fejezte be ezúttal mókás történetét Vajk, ki egyébként (ha épp nem unokaöccsét istápolta) remeteként élt a bükki erdőségek legmélyén.
- Jó volt - ért fülig a szája Andrásnak. - Ej, ha nekem is lenne egy ilyen táltos paripám!
- Na oszt tudod-e már mi leszel, ha megemberesedsz?
- Kőfaragó, mi más?! - csudálkozott el a fiúcska a kérdés értelmetlenségén.
- Apád végett?
- Magam végett. Templomokat akarok építeni.
- Az jó! Istennek?
- Nem. Az embereknek.
- Miféléknek?
- Csak úgy az embereknek. Mindeniküknek.
- Uraknak?
- Szegénynek, gazdagnak. Mindegy. Embernek! - vonogatta vállait a fiú.
- Derék! És az újat, azt az égbenyúlánk építést érted-e?
- Értem ám! És csudálom, epedek érte! Leginkább a pálosokét! No, olyant szívvel-lélekkel csinálnék! Sok szép faragnivaló, Istennek tetsző munka. Azok a csúcsívek, azok a rózsaablakok - sóhajtott álmodozón András. - Azok a díszes, napsugaras oszlopfők...
- Jó! - bólintott elégedetten Vajk. - Jóravaló gyerek vagy. Hasonulsz anyádhoz. Okosodsz is igen. De azt tudod-é vajh, hogy minden ember lelkében örökös harc dúl? Efelől hallottál-e?
- Milyetén harc?
- Két bika, egy fekete és egy fehér csatázik, akik mindannyiunkban ott lakoznak. Egyikük a rossz. A düh, irigység, féltékenység, szánalom, kapzsiság, erőszak, felsőbbrendűség, hamis büszkeség, hazugság, harag, bűntudat, önsajnálat. Másik a jó. A kedvesség, alázat, nyugalom, remény, szeretet, béke, öröm, jóindulat, együttérzés, igazság, nagylelkűség és a hit.
András elgondolkozott egy röpkényit, majd feltette a kérdést;
- És melyik győz?
Nagybátyja haloványan elmosolyodott.
- Az, amelyiket eteted, fiacskám, az, amelyiket táplálod!

Haraptak, ittak. Hallgattak. Emésztettek. Vajk a kölespogácsákat, a nyúlcombot, András meg a hallottakat. Végül a remete szólalt meg elébb.
- Miért az embereknek építesz szentélyeket, s nem az Egynek?
- Istennek nincs szüksége házra, ő ott van mindenütt - mondta nagy komolyan a fiú. - Hisz te magad mondtad, hogy itt van, ni, a fa lombjának susogásában, kérgének reccsenésében. A napsütötte szikla sima melegségében, a pillangó szárnyának leheletfinom porában, a hegyek méltóságteljes hatalmasságában, a patakok szomjoltó csobogásában, a gyík fürgeségében, a folyók hömpölygésében, a villámok tüzében, az énekesmadarak vidám trillájában, a szarvas nemes főtartásában. A gabonában, a gyümölcsben érlelt napsugárban. Benned, bennem.
- Úgy-e?
- Úgy! Az embereknek kell építeni! Hogy összegyűljenek, oszt érezhessék, hogy együvé tartoznak!
- Fájintos gyerek vagy te, Bandi fiam! - mosolyodott el szeretetteljesen a látó. - Kőfaragó lészen belőled, ahogyan szeretnéd, de nem ám együgyes sorsú! Országos fontosságúvá válik némely tetted, hidd meg nekem! És végül az igaz boldogságra is rálelsz!
- Honnét tudod te azt, bátyó?
- A jövő egy-egy szelete néhanapján feltárul előttem - borult el Vajk homloka.
- Az csudás lehet!
- Ne hidd! Inkább rémítő.
- Miért?
- Olyanokba pillantok, mi igen fájó.
- Mint? - kérdte izgatottan megficeregve, elcsuklódó hangon a fiú.
- Legutóbb az mutattatott, hogy hazug mesterkedésekkel, szégyentelen árulással megcsonkítják majd hazánk. Országunktól elrabolják javait, barmait, területeket oroznak el, Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket...
-  Lehetetlen! - vágott közbe András.
- Annak tűnik - csavarintott egyet régimódi varkocsán a regös. - De ezt láttam odaátal.
- A király, a Korona ilyent nem hagy!
- Kerálunk nem lesz, a Korona hatalmasságát elfeledtetik a néppel az idegenszívűek.
- No és az igaz magyarok?
- Az elszakított részekben élőknek nagy szenvedtetésben lészen részük. De a magban maradottak is igen nyúzódnak majd.
- Rettenetes!
- Az! De Árpád fiainak meg kell maradniok! A Bibliában is benne vagyon, hogy az idők végezetén Góg és Magóg leszármazottai fognak ítélkezni - emelte az égnek mutatóujját a látó - azok pedig biz mi volnánk! A Kárpátok ölelte világ örökről fogva mienké, őseink hagyományozták ránk.
- Hogyan maradhatunk meg?
- Tisztességgel kell élnünk, becsülettel dolgoznunk. Sosem szabad megfeledkeznünk véreinkről, kik magyarul szólnak. Még ha elszakítják tőlünk őket, akkor sem. Leginkább akkor nem. Addig vagyunk egy nemzet, addig egy nemzet vagyunk, míg egy nyelven szólítjuk az Istent. Nem szabad felednünk atyáink szavait. Tovább kell adnunk az örökül ránk hagyottakat. A regéket, az énekeket. A Nap fiai vagyunk, a Tudás népe, ezt nem feledhetjük. Szeretnünk kell egymást mindenkoron, hisz a vérszerződés óta a magyar lélek egy és oszthatatlan. Ki kell állnunk az igazunkért, s ha kell, hát halálig küzdeni az elnyomás ellen. Jogos jussunk e föld! Nem eladó, sohase! Áldjon vagy verjen a sors keze, nékünk itt kell élnünk, halnunk!

Az utolsó parázsszem is kihúnyt, setétség és fűszeres füstillat nyelte el a barlangot.
A fiú elképzelte a saját bikáit. A fekete erősnek tűnt. Hívogatóan hatalmasnak. A fehér gyámoltalannak látszott, ám szemei bölcsen csillogtak.
A fekete utasítón, követelőzőn fújtatott; adj ennem!
A fehér csak szelíden kérdezett; megetetsz-é, kis gazdám?