- Ha magadra öltöd ezt a csuhát, minden más lesz - mondta komoran az öreg. -  Alkalmatos vagy fiam, de hogy készen állasz-é?
- Készen állok atyám! - szólt eltökélten a fiú.
Szürkéskék felhőgomolyok vándoroltak lustán az égbolt nyugati peremére. A három domb összeérintette lábait a sarjadó fűcsomók simogatásában, a szentély árnyéka ráheveredett a lanka oldalára.

- Készen állok atyám! - mondtam szívem minden eltökéltségével.
- Messzi az út a Pilisig. A lelked útjáról beszélek.
- Tudom.
- Ha beavatottá leszel - morogta a prior - minden hívságról le kell mondanod. Csak az Isten, meg a nemzet, amit… Holtodig szolgálnod kell!
Nem szóltam. Minek? Felkészültem, és még csak nem is az én döntésem volt. Elrendeltetett!
Csikókoromban - bármennyire is próbáltam titkolni - csak híre ment fölös csontomnak. Lidércfajzatnak kezdtek csúfolni a játszópajtásim, anyám háta megett összesúgtak a vénasszonyok, apámat maga elé citálta a pap. Apám sosem volt jóban az egyházzal. Az adót persze hiánytalanul megfizette, jeles ünnepeken megjelent a misén, de egyébiránt nem buzgólkodott a vallásban. Jószágait botra rótt jelekkel tartotta számon, ahogy nagyapám is, ahogy annak apja is. Mint minden felmenőnk. Ez is szúrta a nép szemét, pogányságnak tartották. De apa nem törődött a szóbeszéddel. Hej, és ha tudták volna, hogy mi mindent tud a Hagyatékról! Mindannyian kiátkozva végezzük!
Nem tudom mivel győzte meg a kövér, büdös papot, hogy ne törődjön csontjaim számával, lényeg, hogy az egyházfi nem firtatta létem. Így a falu is csak sustorgott magában, nyíltan nem gyaláztak. Csak a gyerekek. A gyerekek rettentő gonoszak tudnak lenni, ha valaki más. És én más voltam! De nem úgy, ahogy hitték...
Hetedik születésnapom előtt apám egy este magához intett, a térdére ültetett, nagy, kérges tenyerével megsimította hajam, és halkan, komolyan beszélni kezdett.

- Holtodig szolgálnod kell! - lebegett el három szó a háromhegyi monostort karéjozó völgyekbe. Az agg pálos tarkójába fájdalom nyilallt, látása elködösült. Miért ilyen nehéz a tudás? Miért ilyen emésztő a jövendő látomása? Miért ilyen kínzó viselni a múltat? Itt ez a legény, aki nem tudja míly súlyt vesz a vállára. Hogy innen fogva hordoznia kell e nép ősi titkainak szörnyűséges gyönyörűségét. Elveszti a jelenét, mert a világnak világossága, a magyarság szolgálatába áll, s rejteznie kell igaz lelkének a való nemzeti örökség ismeretének birtokában, míg a többi őriző földet nem dobál hűlt porhüvelyére. Hacsak… Hacsaknem ő lesz egyike a rend kiemelkedőinek, kinek testét egy barlangban elhelyezve azt az enyészet nem fogja majd. Volt már ilyen, lesz is még!
Ha felölti a táltosok fehér ruháját… Ó, miről is a gondolat, hisz keresztyén ország ez!
Ha felölti a pálosok fehér csuháját!

Mindhiába próbált felkészíteni apa arra, mi történni fog, az első elragadtatásom igen-igen megviselt. Ma már csak ködös emlékképek foszlányai derengenek erről az útról. A fáról.
A letekintés. Az alsóvilág fejedelmének, Ármánynak bűzhödt lehelete. A lobogók. A veres félholdas, a kétfejű sasos, a rőt csillagos, az égszínkéken karikába gyűlő tizenkét fehér csillagos. Az árulások sikolya. A hazugságok fekélyei. Káröröm. Gyalázat. Kétely. Métely.
Szavak martak fülembe, melyeket nem is értettem. Mohács... labanc... arad... trianon... komcsi…
Vér mindenütt.
Csonkítás. Egy halálosan szomorú óhaj; Adjátok vissza a hegyeimet!
A gyökerek közt csupa fájdalmat láttam.
S hogy mikor feltekintettem a koronára? Láttam a Koronát! A Szentet! A csillagösvényt, a Hadak Útját, a hazatérést! A Magot! A Magyart!
- Ha felöltöd a pálosok fehér csuháját - mondta a vén szerzetes - olyan titkokba nyersz betekintést, mit élted árán is őrizned kell!
- Tudom.
- Itt nem kaphatod meg a beavatást. Tőlem nem. El kell menned Dobogókőre, a szívhez. Berzence, kit a köz csak Tamás barát néven ismer, várni fog. Tőle okulhatsz eleget.
- Visszajöhetek?
- Vissza kell jönnöd! Itt van dolgod. Mit izent a Turul?
- Hát csak azt - mondtam lassan, fontoltan - hogy rejtsem mesékbe a tanításokat. Mesékbe és dalokba. Így megmaradhatnak, ez rejti majd az Egyház elől.
- Jó! Ezt már tesszük régtől.
- Tudom. Fehérlófia, Tündérszép Ilona, Az égig érő fa…
- Úgy!
Szüleim sokat meséltek nekem és a testvérimnek. Aznap is, a hetedik esztendőm előtt, mikor apám magához hítt, azt hittem mesél majd. De nem. Azt mondta el, hogy kiválasztott vagyok. A túlvilágiak által. Hogy nehéz sorsom lesz, sok-sok viszontagsággal. Hogy olyasmiket kell megtanulnom, melyért máglyára küldenének. Máglya… Mágia…
Számos esztendeje ennek. Azóta már sokszor gondolkodtam rajt', hogy miért pont velem állanak szóba állnak a nem evilágiak. Ha Berzence beavat, parancsolni is tudok majd nékik, s akkor majd megkérdem; miért én?
- A népünk tánca, zenéje, énekei, nyelve. Meg a rovás. Ezekkel lehet továbbvinni a Hagyatékot - mormolta az öreg Marton.
- Te nem hiszel bennem, atyám - szólottam keserűn.
- Elég, ha az Öregisten hisz benned, nekem nem kell. Kiválasztottak, ők tudják miért.
Feltekintettem az égre. Egy sólyom felfeküdvén a szél hátára lassú körözésbe kezdett a magosban.