Április óta kapható a boltokban Paulo Coelho újabb zseniális könyve, az Alef.
Alig vártam a megjelenés idejét és egyből megvettem
azonban elég későn csak másfél hónappal utána jutottam oda, hogy el is
olvassam. Azonban ez pont így volt jó, mert akkor voltam olyan lelki
állapotban, hogy befogadó készen üthettem fel a kötet lapjait.
licium.hu - A könyvvel kapcsolatban voltak elvárásaim, számítottam valami újra. A
könyv egy, az íróval megtörtént esetet mesél el, még ha ez néha
hihetetlennek is tűnik. Ugyanazokat az eszközöket lelhetjük fel a
kötetben, amit az író eddigi regényeiben: nagy szerepet kap a szeretet,
a szerelem, a misztikum, a mágia és a hit. Most viszont valami újat is
kaptam ettől a könyvtől.Mindennek megvan a maga ideje: nem tudtam
egyben elolvasni, csak három részletben, de ez így volt célszerű,
hiszen magát a regényt is ennyi részre osztanám.
A könyv története érdekesnek tűnhet már az első lapok elolvasása után is: az író eldönti, hogy kísérőivel egy nagyszabású útra indul vonattal, hogy ismét magára találjon gondolataiban, rendezze spirituális erejét és közben közönségtalálkozókat tart. Aztán hirtelen – ahogy sokunk életében is adódik – feltűnik egy „rajongó”, aki ragaszkodik ahhoz, hogy vele tartson, mert mint mondja: érzi az ő küldetése vele lenni s kísérni. Így hát velük tart az idegen. Kapcsolatuk elmélyül, sok mindent átélnek, s habár pletykák is indulnak, attól sokkal mélyebb viszony alakul ki köztük: megtalálják egymás szemében az alef pontot, azt, ahol a világ összes helye és személye, egy időben van jelen, kitárul az univerzum. A felismerés megdöbbentő és felkavaró. S ami a legérdekesebb: amikor ezeket a sorokat olvastam, rádöbbentem, hogy én is ismertem valakit, akiről ezt elmondhattam.
Azután jön a megtagadás fázisa: az író megpróbálja legyőzni azt, hogy a lány még közelebb kerüljön hozzá, de ezt nehezen lehet. Harc a kísértés ellen. Mindenki saját maga ellenségeként a legveszélyesebb.
A mű semmiképpen nem okoz csalódást. A gyönyörű tájakat, belső monológokat, szerelmet, mágiát most is megtaláljuk. Ahogy olvastam, én is percről percre alakultam át s a művel együtt változott lelki állapotom is. Nem tudtam volna megérteni a megbocsájtás részt a kötetben, ha akkor én sem abban a periódusban vagyok. A legszebb jelenet az, amikor a könyv végén a templomban a lány megbocsát Coelho-nak, és a végén visszatérünk a vonatra, keressük az alefet, ahogy mindenki az életben a másik felét. Ahogy viszont a regény vége is mutatja, ezt egyszer találjuk meg, de nem biztos, hogy vele maradunk. Az élet szürkébb annál. Reménykedhetünk, hogy egyszer azonban mindenkinek része lehet egy ilyen csodás tapasztalatban.
Addig pedig a mű üzenetét hagyom hátra: a legszebbet. „Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak; örömmel dolgozni minden akadály ellenére;kinyujtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is; felszárítani könnyeimet, ha zokogok; és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem. Megbocsátom a könnyeket, amelyek elöntöttek, a fájdalmakat, a csalódást, az ütéseket, melyek megsebeztek. A széttört álmokat, a megölt reményeket, az egész világot, minden rosszal együtt – megbocsátom. Önmagamnak is megbocsátok, hogy a múlt nyomorúságai többé ne nyomják szívemet. A bánat s neheztelés helyére a megértést s empátiát teszem. A fájdalom helyére a feledést, bosszú helyett a diadalt! Képes leszek szeretni minden szeretetlenség felett, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak, örömmel dolgozni minden akadály ellenében is, kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban, s elhagyatottságban is, felszárítani könnyeimet, ha zokogok, és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.”
A könyv története érdekesnek tűnhet már az első lapok elolvasása után is: az író eldönti, hogy kísérőivel egy nagyszabású útra indul vonattal, hogy ismét magára találjon gondolataiban, rendezze spirituális erejét és közben közönségtalálkozókat tart. Aztán hirtelen – ahogy sokunk életében is adódik – feltűnik egy „rajongó”, aki ragaszkodik ahhoz, hogy vele tartson, mert mint mondja: érzi az ő küldetése vele lenni s kísérni. Így hát velük tart az idegen. Kapcsolatuk elmélyül, sok mindent átélnek, s habár pletykák is indulnak, attól sokkal mélyebb viszony alakul ki köztük: megtalálják egymás szemében az alef pontot, azt, ahol a világ összes helye és személye, egy időben van jelen, kitárul az univerzum. A felismerés megdöbbentő és felkavaró. S ami a legérdekesebb: amikor ezeket a sorokat olvastam, rádöbbentem, hogy én is ismertem valakit, akiről ezt elmondhattam.
Azután jön a megtagadás fázisa: az író megpróbálja legyőzni azt, hogy a lány még közelebb kerüljön hozzá, de ezt nehezen lehet. Harc a kísértés ellen. Mindenki saját maga ellenségeként a legveszélyesebb.
A mű semmiképpen nem okoz csalódást. A gyönyörű tájakat, belső monológokat, szerelmet, mágiát most is megtaláljuk. Ahogy olvastam, én is percről percre alakultam át s a művel együtt változott lelki állapotom is. Nem tudtam volna megérteni a megbocsájtás részt a kötetben, ha akkor én sem abban a periódusban vagyok. A legszebb jelenet az, amikor a könyv végén a templomban a lány megbocsát Coelho-nak, és a végén visszatérünk a vonatra, keressük az alefet, ahogy mindenki az életben a másik felét. Ahogy viszont a regény vége is mutatja, ezt egyszer találjuk meg, de nem biztos, hogy vele maradunk. Az élet szürkébb annál. Reménykedhetünk, hogy egyszer azonban mindenkinek része lehet egy ilyen csodás tapasztalatban.
Addig pedig a mű üzenetét hagyom hátra: a legszebbet. „Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak; örömmel dolgozni minden akadály ellenére;kinyujtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is; felszárítani könnyeimet, ha zokogok; és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem. Megbocsátom a könnyeket, amelyek elöntöttek, a fájdalmakat, a csalódást, az ütéseket, melyek megsebeztek. A széttört álmokat, a megölt reményeket, az egész világot, minden rosszal együtt – megbocsátom. Önmagamnak is megbocsátok, hogy a múlt nyomorúságai többé ne nyomják szívemet. A bánat s neheztelés helyére a megértést s empátiát teszem. A fájdalom helyére a feledést, bosszú helyett a diadalt! Képes leszek szeretni minden szeretetlenség felett, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak, örömmel dolgozni minden akadály ellenében is, kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban, s elhagyatottságban is, felszárítani könnyeimet, ha zokogok, és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.”
Faragó Melinda
0 Megjegyzések