Vannak filmek, amelyek hibái láttán jótékonyan behunyjuk a szemünket. Kevés ilyen van, de van.
Vannak filmek, amelyekben nem szabad hibát keresni. Nem azért, mert hibátlanok, hanem azért, mert a majdnem tökéletességükkel és az ebben megbúvó apró hibájukkal együtt szerethetőek. Vannak filmek, amelyeknek nekiülni kritikus vagy távolságtartó szemmel lehet ugyan, csak nem érdemes.
Vannak filmek, amelyekben nem szabad hibát keresni. Nem azért, mert hibátlanok, hanem azért, mert a majdnem tökéletességükkel és az ebben megbúvó apró hibájukkal együtt szerethetőek. Vannak filmek, amelyeknek nekiülni kritikus vagy távolságtartó szemmel lehet ugyan, csak nem érdemes.
www.licium.hu - Vannak filmek, amelyek hibái láttán jótékonyan behunyjuk a szemünket. Kevés ilyen van, de van. Kenneth Branagh 1993-as Shakespeare-adaptációja, a Sok hűhő semmiért ilyen.
A jó öreg William, aki a kora újkori szappanoperákat megteremtette, most meg a valaha élt legfenségesebb drámaíróként emlegetik, olyan fergeteges vígjátékot írt 1600 körül, amit bizony manapság is szinte lehetetlen megközelíteni, nemhogy túlszárnyalni. Igaz, hogy az ember gyomrát néhol megfekszi a rengeteg véletlen, és az ömlengés sem áll távol tőle, viszont oly pontosan ismeri az emberi lelket, a férfi és az asszony közti különbséget, hogy minden megbocsáttatik neki. Az alap tehát jót sejtet: Don Pedro, Aragónia hercege és katonái Messinába érkeznek, hogy Leonatónál töltsék szabadságukat, győzelmüket megünneplendő. Leonatónak lánya van Hero, Don Pedrónak pedig fess, fiatal, hű katonája Claudio személyében. Herónak kuzinja Beatrice, Claudiónak pedig barátja Benedetto személyében. Össze kell hozni, egymásra kell találni, tűzön is át, vízen is át. Mindenen át. Szívnek kell győzni, a szerelemnek kell győzni. Persze van, aki nem így gondolja: Don Juan, a herceg nem túl becses öccse gáncsol, ahol ér. Mindenkit.
A szereposztás páratlan: Don Pedrót Denzel Washington alakítja, aki egyébként is jó színész, s az idegesítő tökéletessége mellett most végre igazán szerethető is. Claudiót az akkor még zöldfülű Robert Sean Leonard, aki egyszerűen varázslatos az együgyű, gyermeki hősszerelmes szerepében. Hero Kate Beckinsale, aki akkor éppen passzolt ebbe a szerepbe: szép is volt, gyerek is, kellemes is, néha butácska is. Beatrice szerepét a rendező akkori feleségére, Emma Thompsonra osztotta, aki játszi könnyedséggel tudja tágra nyitni a szemét, ráncolni a homlokát, s ezzel egyidejűleg ontani magából a szellemes sziporkákat. Jómaga pedig a Beatricéval folyton kötődő, otromba Benedek szerepét vállalta. Passzolt hozzá a szerep, nem kétséges. Don Juant a Shakespeare-rajongó Keanu Reeves formálta meg ellenállhatatlanul gusztustalan modorban. A legfontosabb mellékszereplő, Michael Keaton meg lejátszott szinte mindenkit, már csak az ő színrelépése miatt érdemes volt elkészíteni a filmet. („Kérem jegyzőkönyvileg beiktatni: barom vagyok!” – nem, ne is kérdezd, kedves olvasó, inkább nézd meg!)
A helyszín pazar, lenyűgözőek Dél-Olaszország képei, a nagytotálok a kúriáról, az udvarról, a kertről; ráadásul elképesztően jól és ritmusosan lettek vágva a képek. Ez a legfőbb különbség e film és a színpadi változat között. Tökéletesen követi az eredeti cselekmény fonalát, viszont olyan képi világot volt képes megjeleníteni, ami értelemszerűen színpadon lehetetlen. Ki is elégíti a néző vizuális igényeit. Elvégre ha filmet nézünk, szükségünk van erre is. Meg arra is, hogy szórakozzunk, sokat nevessünk, sokat sírjunk, együtt tudjunk érezni a szereplőkkel. Branagh nem dolgozik túl sok eszközzel: elragadja a szemünket a látvánnyal, a szellemünket pedig a remek szöveggel, amelynek alapja ugye maga Shakespeare színműve (vígjátéka). Cselekményvezetése szinte szokványos, megfelel a Shakespeare-korabeli „romkom”-nak. Szerelmesek leszünk, összejövünk, összeveszünk, kibékülünk, házasodunk, the end, mehettek aludni, gyerekek.
No persze, ami e fölé emeli az egészet, az az évszázadok alatt rárakódó tisztelet és tudat, hogy még mindig nem tudtak jobbat és szórakoztatóbbat kitalálni, illetve alkotni. És persze a rendező személye, aki remekül játszik a hangsúlyokkal. Amikor már nagyon elkezd giccsbe fordulni, mindig megjelenik a szerethetően cinikus Benedek, hogy alaposan kigúnyolja barátját, aki ugye hígvelejű, amiért szerelmes, mi több, nősülésre adná buta fejét! Branagh nagyon jó érzékkel fűzi össze a Hero-Claudio és a Beatrice-Benedetto történetek szálait. Hero és Claudio a tiszta, szűzies, igazán patetikus szerelmet testesítik meg, akiknek nem is lehet más céljuk, mint egymás mellett kikötni. Beatrice és Benedetto pedig azt a játékos gyilkolászást, amiből menten kiviláglik, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket, egyszerűen a végzetük kívánja azt, hogy ne bírjanak egymás nélkül létezni.
Külön-külön is megállnának ezek a sztorik, de egymáshoz viszonyítva még inkább látszik a különbség. Valamint arra is rájöhet a néző, hogy induljunk el bárhonnan, legyen bármilyen nehéz, rögös, kínokkal vagy harccal teli az út, úgyis mindig ugyanoda lyukadunk ki: szeretünk és szeretve vagyunk, és az egész nem volt több, mint sok hűhó semmiért.
A jó öreg William, aki a kora újkori szappanoperákat megteremtette, most meg a valaha élt legfenségesebb drámaíróként emlegetik, olyan fergeteges vígjátékot írt 1600 körül, amit bizony manapság is szinte lehetetlen megközelíteni, nemhogy túlszárnyalni. Igaz, hogy az ember gyomrát néhol megfekszi a rengeteg véletlen, és az ömlengés sem áll távol tőle, viszont oly pontosan ismeri az emberi lelket, a férfi és az asszony közti különbséget, hogy minden megbocsáttatik neki. Az alap tehát jót sejtet: Don Pedro, Aragónia hercege és katonái Messinába érkeznek, hogy Leonatónál töltsék szabadságukat, győzelmüket megünneplendő. Leonatónak lánya van Hero, Don Pedrónak pedig fess, fiatal, hű katonája Claudio személyében. Herónak kuzinja Beatrice, Claudiónak pedig barátja Benedetto személyében. Össze kell hozni, egymásra kell találni, tűzön is át, vízen is át. Mindenen át. Szívnek kell győzni, a szerelemnek kell győzni. Persze van, aki nem így gondolja: Don Juan, a herceg nem túl becses öccse gáncsol, ahol ér. Mindenkit.
A szereposztás páratlan: Don Pedrót Denzel Washington alakítja, aki egyébként is jó színész, s az idegesítő tökéletessége mellett most végre igazán szerethető is. Claudiót az akkor még zöldfülű Robert Sean Leonard, aki egyszerűen varázslatos az együgyű, gyermeki hősszerelmes szerepében. Hero Kate Beckinsale, aki akkor éppen passzolt ebbe a szerepbe: szép is volt, gyerek is, kellemes is, néha butácska is. Beatrice szerepét a rendező akkori feleségére, Emma Thompsonra osztotta, aki játszi könnyedséggel tudja tágra nyitni a szemét, ráncolni a homlokát, s ezzel egyidejűleg ontani magából a szellemes sziporkákat. Jómaga pedig a Beatricéval folyton kötődő, otromba Benedek szerepét vállalta. Passzolt hozzá a szerep, nem kétséges. Don Juant a Shakespeare-rajongó Keanu Reeves formálta meg ellenállhatatlanul gusztustalan modorban. A legfontosabb mellékszereplő, Michael Keaton meg lejátszott szinte mindenkit, már csak az ő színrelépése miatt érdemes volt elkészíteni a filmet. („Kérem jegyzőkönyvileg beiktatni: barom vagyok!” – nem, ne is kérdezd, kedves olvasó, inkább nézd meg!)
A helyszín pazar, lenyűgözőek Dél-Olaszország képei, a nagytotálok a kúriáról, az udvarról, a kertről; ráadásul elképesztően jól és ritmusosan lettek vágva a képek. Ez a legfőbb különbség e film és a színpadi változat között. Tökéletesen követi az eredeti cselekmény fonalát, viszont olyan képi világot volt képes megjeleníteni, ami értelemszerűen színpadon lehetetlen. Ki is elégíti a néző vizuális igényeit. Elvégre ha filmet nézünk, szükségünk van erre is. Meg arra is, hogy szórakozzunk, sokat nevessünk, sokat sírjunk, együtt tudjunk érezni a szereplőkkel. Branagh nem dolgozik túl sok eszközzel: elragadja a szemünket a látvánnyal, a szellemünket pedig a remek szöveggel, amelynek alapja ugye maga Shakespeare színműve (vígjátéka). Cselekményvezetése szinte szokványos, megfelel a Shakespeare-korabeli „romkom”-nak. Szerelmesek leszünk, összejövünk, összeveszünk, kibékülünk, házasodunk, the end, mehettek aludni, gyerekek.
No persze, ami e fölé emeli az egészet, az az évszázadok alatt rárakódó tisztelet és tudat, hogy még mindig nem tudtak jobbat és szórakoztatóbbat kitalálni, illetve alkotni. És persze a rendező személye, aki remekül játszik a hangsúlyokkal. Amikor már nagyon elkezd giccsbe fordulni, mindig megjelenik a szerethetően cinikus Benedek, hogy alaposan kigúnyolja barátját, aki ugye hígvelejű, amiért szerelmes, mi több, nősülésre adná buta fejét! Branagh nagyon jó érzékkel fűzi össze a Hero-Claudio és a Beatrice-Benedetto történetek szálait. Hero és Claudio a tiszta, szűzies, igazán patetikus szerelmet testesítik meg, akiknek nem is lehet más céljuk, mint egymás mellett kikötni. Beatrice és Benedetto pedig azt a játékos gyilkolászást, amiből menten kiviláglik, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket, egyszerűen a végzetük kívánja azt, hogy ne bírjanak egymás nélkül létezni.
Külön-külön is megállnának ezek a sztorik, de egymáshoz viszonyítva még inkább látszik a különbség. Valamint arra is rájöhet a néző, hogy induljunk el bárhonnan, legyen bármilyen nehéz, rögös, kínokkal vagy harccal teli az út, úgyis mindig ugyanoda lyukadunk ki: szeretünk és szeretve vagyunk, és az egész nem volt több, mint sok hűhó semmiért.
Moldován Tünde
0 Megjegyzések