Az énekmondó hagyományt tovább kellene vinni, hiszen ez még él:
létezik – mondja a Magyar Örökség- és Liszt Ferenc-díjas Kobzos Kiss
Tamás.
www.licium.hu - A zenész, előadóművész, zenepedagógus Kobzos Kiss Tamás nemrégiben a Református Kollégium dísztermében tartott előadóestet. Ott vehette át 2010-ben a kollégium művészeti kitüntetését, a Szenci Molnár Albert-díjat, amely elismerést egyébként Szabó Magdának adományoztak először.
Mely hangszereken tanult meg először játszani?
Kezdetben gitározni kezdtem, a hatvanas évek közepétől. Amerikai és angol népdalokat énekeltem. Nagyon jó tanáromtól, Abádi Nagy Zoltántól, aki a középiskolában oktatott, kaptam az első amerikai, angol népdalkottákat. A Pálóczi Horváth Ádám-gyűjteménnyel találkozva, kezdtem virágénekeket énekelni, gitárral. Rájöttem: a népzenék autentikus megszólaltatásához szükség van eredeti hangszerre is. Ez volt a citera. A zenei könyvtárban találtam egy 1964-ben kiadott lemezt, melyen eredeti széki és csángó zene szerepelt. Új világ nyílt ki, s egyetemista koromban a csángók világát is tanulmányozásába is belefogtam. 1973-ban kezdtem zenélni kobzon Debrecenben, a Délibáb együttesben. Majd Budapesten, a 70-es évek közepétől lantoztam, L. Kecskés András együttesében. 10 évig dolgoztam velük.
A szülőknek milyen szerepük volt a pályaválasztásban? Mindketten magyar–történelem szakos tanárok voltak.
Az otthoni könyvtár által a könyvek nagy hatással voltak rám, édesapám (Kiss Tamás, József Attila-díjas költő, 1912–2003, Debrecen díszpolgára – a szerk.) Csokonai-szeretetét is megörököltem. 1972-ben egyetemistaként, éppen apám Csokonai című verse volt az, amelyet először megzenésítettem, majd az évek alatt egyre több költeménye került fel a lemezeimre.
Mikor került el Debrecenből?
1974-ben – ekkortól restaurátorként dolgoztam a Néprajzi M úzeumban. Rövid időre még visszakerültem Debrecenbe, a Déri Múzeumba, végül visszatértem Budapestre. Majd szabadúszó lettem, nyolc évig. 25 éve tanítok.
Mi az, ami alapján eldönti, hogy egy verset megzenésít-e? Melyik a legkedvesebb?
Azokat a verseket szeretem megzenésíteni, melyek úgynevezett zárt formák. A vers ügyében a formáján kívül persze azt tartom a legfontosabbnak, hogy valamit mondjon nekem. Hagyományos stílusban, ötven verset zenésítettem meg. Legutóbbi lemezemen 12 magyar szerelmes vers szerepel. Számomra a kedvenc megzenésített költemény apám Bolond Istók tűnődése című verse. Úgy látom, a közönség számára is ez a legkedvesebb.
Hol végezte népzenei gyűjtéseit?
A ’70-es évek elején a csángóknál, és Széken, Gyimesben. Ez azért volt fontos, mert ez is az énekmondást szolgálta. Népdalénekes sok van, de a gyűjtés által megismertem, hogy ezeket a régi verseket, énekeket hogyan lehet újraéleszteni. Népdalt is kell énekelni ahhoz, hogy egy 16. századi énekverset megértsen az ember.
A megzenésítéssel egyben az énekmondó hagyomány megörökítése is a cél?
Persze. Ezt az énekmondó hagyományt kellene továbbvinni, hisz ez még él: létezik a Kaláka együttes, a Ghymes és a Misztrál. Nagyon szeretem őket, sokat dolgoztam velük, közreműködnek a lemezeimen, amint én is az övéiken. Itthon sajnos nem foglalkoznak elegen az énekmondó hagyománnyal. Fel kellene ezt karolniuk az egyetemeknek, főiskoláknak. A verséneklőkre oda kellene figyelni, támogatni, segíteni őket. A diákoknak nemcsak drága pénzért hozott vendégművészeket kellene hallgatniuk, hanem saját évfolyamtársaikat is. Az én időmben ez így volt. Mi az egyetemi Főnix Színjátszó Együttessel nagy sikereket arattunk mindenhol. Például volt egy műsorunk Kriza János költő verseiből: akkor kuriózumnak számított, és egy kicsit tiltott gyümölcsnek is, mert Erdélyből származtak ezek az énekek, történetek. 1972-ben adtuk elő, és megnyertük vele az Országos Színjátszó Fesztivált. Pénzt, energiát abba kellene fektetni, hogy a diákok önszervezéssel kapják a kultúrát, és ne felülről. Kedvezőtlen és sajnálatos jelenség, hogy ma számos tényező elvonja a figyelmet az igazi kultúráról. A ’70-es években, az én időmben több közéletisége volt a fiatalok világának.
Az Óbudai Népzenei Iskola igazgatójaként hogyan látja: milyen hatása van a fiatalokra a népzene?
Hozzánk kétszáz diák jár, de országosan több mint 5000-en vannak, akik népzenét tanulnak. Ez óriási szám. Most, hogy a 40 éves táncházmozgalom a világörökség része lett, illene nekünk is jobban törődni azzal, hogy mi ennek a négy évtizednek a szellemi hozadéka. Fontos lenne ennek a fajta világlátásnak a tudatosítása, továbbadása. Ebben még nagyon sok lehetőséget látok. A szüleiktől, otthonról hozott példa fontos, de van, hogy a gyereket egyszerűen megragadja egy hangszer, egy tekerő vagy épp egy duda, és már 10 évesen elkezd magától tanulni. Jó példát mutatunk nekik, ők ebben a zenében élnek, és nekik ez a természetes.
www.licium.hu - A zenész, előadóművész, zenepedagógus Kobzos Kiss Tamás nemrégiben a Református Kollégium dísztermében tartott előadóestet. Ott vehette át 2010-ben a kollégium művészeti kitüntetését, a Szenci Molnár Albert-díjat, amely elismerést egyébként Szabó Magdának adományoztak először.
Mely hangszereken tanult meg először játszani?
Kezdetben gitározni kezdtem, a hatvanas évek közepétől. Amerikai és angol népdalokat énekeltem. Nagyon jó tanáromtól, Abádi Nagy Zoltántól, aki a középiskolában oktatott, kaptam az első amerikai, angol népdalkottákat. A Pálóczi Horváth Ádám-gyűjteménnyel találkozva, kezdtem virágénekeket énekelni, gitárral. Rájöttem: a népzenék autentikus megszólaltatásához szükség van eredeti hangszerre is. Ez volt a citera. A zenei könyvtárban találtam egy 1964-ben kiadott lemezt, melyen eredeti széki és csángó zene szerepelt. Új világ nyílt ki, s egyetemista koromban a csángók világát is tanulmányozásába is belefogtam. 1973-ban kezdtem zenélni kobzon Debrecenben, a Délibáb együttesben. Majd Budapesten, a 70-es évek közepétől lantoztam, L. Kecskés András együttesében. 10 évig dolgoztam velük.
A szülőknek milyen szerepük volt a pályaválasztásban? Mindketten magyar–történelem szakos tanárok voltak.
Az otthoni könyvtár által a könyvek nagy hatással voltak rám, édesapám (Kiss Tamás, József Attila-díjas költő, 1912–2003, Debrecen díszpolgára – a szerk.) Csokonai-szeretetét is megörököltem. 1972-ben egyetemistaként, éppen apám Csokonai című verse volt az, amelyet először megzenésítettem, majd az évek alatt egyre több költeménye került fel a lemezeimre.
Mikor került el Debrecenből?
1974-ben – ekkortól restaurátorként dolgoztam a Néprajzi M úzeumban. Rövid időre még visszakerültem Debrecenbe, a Déri Múzeumba, végül visszatértem Budapestre. Majd szabadúszó lettem, nyolc évig. 25 éve tanítok.
Mi az, ami alapján eldönti, hogy egy verset megzenésít-e? Melyik a legkedvesebb?
Azokat a verseket szeretem megzenésíteni, melyek úgynevezett zárt formák. A vers ügyében a formáján kívül persze azt tartom a legfontosabbnak, hogy valamit mondjon nekem. Hagyományos stílusban, ötven verset zenésítettem meg. Legutóbbi lemezemen 12 magyar szerelmes vers szerepel. Számomra a kedvenc megzenésített költemény apám Bolond Istók tűnődése című verse. Úgy látom, a közönség számára is ez a legkedvesebb.
Hol végezte népzenei gyűjtéseit?
A ’70-es évek elején a csángóknál, és Széken, Gyimesben. Ez azért volt fontos, mert ez is az énekmondást szolgálta. Népdalénekes sok van, de a gyűjtés által megismertem, hogy ezeket a régi verseket, énekeket hogyan lehet újraéleszteni. Népdalt is kell énekelni ahhoz, hogy egy 16. századi énekverset megértsen az ember.
A megzenésítéssel egyben az énekmondó hagyomány megörökítése is a cél?
Persze. Ezt az énekmondó hagyományt kellene továbbvinni, hisz ez még él: létezik a Kaláka együttes, a Ghymes és a Misztrál. Nagyon szeretem őket, sokat dolgoztam velük, közreműködnek a lemezeimen, amint én is az övéiken. Itthon sajnos nem foglalkoznak elegen az énekmondó hagyománnyal. Fel kellene ezt karolniuk az egyetemeknek, főiskoláknak. A verséneklőkre oda kellene figyelni, támogatni, segíteni őket. A diákoknak nemcsak drága pénzért hozott vendégművészeket kellene hallgatniuk, hanem saját évfolyamtársaikat is. Az én időmben ez így volt. Mi az egyetemi Főnix Színjátszó Együttessel nagy sikereket arattunk mindenhol. Például volt egy műsorunk Kriza János költő verseiből: akkor kuriózumnak számított, és egy kicsit tiltott gyümölcsnek is, mert Erdélyből származtak ezek az énekek, történetek. 1972-ben adtuk elő, és megnyertük vele az Országos Színjátszó Fesztivált. Pénzt, energiát abba kellene fektetni, hogy a diákok önszervezéssel kapják a kultúrát, és ne felülről. Kedvezőtlen és sajnálatos jelenség, hogy ma számos tényező elvonja a figyelmet az igazi kultúráról. A ’70-es években, az én időmben több közéletisége volt a fiatalok világának.
Az Óbudai Népzenei Iskola igazgatójaként hogyan látja: milyen hatása van a fiatalokra a népzene?
Hozzánk kétszáz diák jár, de országosan több mint 5000-en vannak, akik népzenét tanulnak. Ez óriási szám. Most, hogy a 40 éves táncházmozgalom a világörökség része lett, illene nekünk is jobban törődni azzal, hogy mi ennek a négy évtizednek a szellemi hozadéka. Fontos lenne ennek a fajta világlátásnak a tudatosítása, továbbadása. Ebben még nagyon sok lehetőséget látok. A szüleiktől, otthonról hozott példa fontos, de van, hogy a gyereket egyszerűen megragadja egy hangszer, egy tekerő vagy épp egy duda, és már 10 évesen elkezd magától tanulni. Jó példát mutatunk nekik, ők ebben a zenében élnek, és nekik ez a természetes.
Manapság az embereknek mekkora az igényük az ilyenfajta zenére?
Kevés idejük van az embereknek, és általában azt „eszik”, amit eléjük tálalnak. A televízióról továbbra sem tudok sok jót mondani, hiszen ez a zenei műfaj meglehetősen kiszorul onnan. A rádióban jóval többet játsszák az én dalaimat is. Vannak műfajok, amelyeket támogatni kell, és vannak, melyeket nem, mert megélnek anélkül is. Ez mindig így volt. Azt hiszik, hogy mivel kapitalizmus van, ezért mindenki adja el, amiből élni akar. Szomorú, de például a színházak sehol a világon nem tudják magukat eltartani; támogatni kell őket. E tekintetben súlyos hiányosságokat látok. A történelmet ne csak úgy éljük meg, és ne csak úgy tanítsák az iskolában, hogy volt egyszer egy Bethlen Gábor vagy egy Kossuth Lajos. Össze kellene kötni a félmúltat a jövővel. Olyan gyorsan pörög az idő nálunk! Ne higgyen senki azoknak, akik azt mondják: „ilyen a világ”. Ebbe nem szabad belenyugodni, főleg azoknak nem, akik arra esküdtek, hogy továbbadják azt, ami régen a miénk volt, és amire büszkék lehetünk. Nem arra kíváncsi a világ, amit mindenki tud, azt kell megmutatni, amit mi tudunk.
Kevés idejük van az embereknek, és általában azt „eszik”, amit eléjük tálalnak. A televízióról továbbra sem tudok sok jót mondani, hiszen ez a zenei műfaj meglehetősen kiszorul onnan. A rádióban jóval többet játsszák az én dalaimat is. Vannak műfajok, amelyeket támogatni kell, és vannak, melyeket nem, mert megélnek anélkül is. Ez mindig így volt. Azt hiszik, hogy mivel kapitalizmus van, ezért mindenki adja el, amiből élni akar. Szomorú, de például a színházak sehol a világon nem tudják magukat eltartani; támogatni kell őket. E tekintetben súlyos hiányosságokat látok. A történelmet ne csak úgy éljük meg, és ne csak úgy tanítsák az iskolában, hogy volt egyszer egy Bethlen Gábor vagy egy Kossuth Lajos. Össze kellene kötni a félmúltat a jövővel. Olyan gyorsan pörög az idő nálunk! Ne higgyen senki azoknak, akik azt mondják: „ilyen a világ”. Ebbe nem szabad belenyugodni, főleg azoknak nem, akik arra esküdtek, hogy továbbadják azt, ami régen a miénk volt, és amire büszkék lehetünk. Nem arra kíváncsi a világ, amit mindenki tud, azt kell megmutatni, amit mi tudunk.
Ménes Henriett
0 Megjegyzések