A Kihalni esélyes első, valódi blogbejegyzése rögtön egy sorozat nyitó cikke. A sorozat a „Fenntarthatóság, erkölcs, etika” címet viseli, és inkább lazán összefüggő, szubjektív, néhol ad hoc okfejtésekre kell számítani, mintsem jól konstruált, előre kitalált, feszes tematikájú sorozatra. Néha talán felteszed majd a kérdést, hogy "mi köze mindennek a gazdasághoz vagy a fenntarthatósághoz?" - valójában ezekhez van köze leginkább.
Alapgondolatom az, hogy a fenntarthatóság csak egyéni döntéseink által valósulhat meg. Ezzel még nem találtam fel a spanyolviaszt. Azonban hozzáteszem: ha döntéseinket túlnyomórészt külső kényszerek, társadalmi normák (erkölcsi kódexek) diktálják, akkor a fenntarthatóság irányába tett lépéseink is csak esetiek lesznek, semmiképpen sem tartósak. Ez a megállapítás már elég szubjektív ahhoz, hogy magyarázatot adjak: véleményem szerint jelenlegi társadalmi normáink alkalmatlanok arra, hogy követésükkel akár csak megközelítsünk egy hellyel-közel fenntartható állapotot. Ennek okát pedig abban látom, hogy az élet részterületeit szabályozó erkölcsi normák elszakadtak az egyetemestől, az élet egészének abszolút szabályait megfogalmazó, és sokkal inkább belső indíttatásként értelmezendő etikától.
Fentieket figyelembe véve; ha a fenntarthatóság csak egyéni döntéseink által valósulhat meg, akkor nagyon nem mindegy, hogy ezeket a döntéseket a külső szabályok (erkölcs) vagy a morális értékek (etika) diktálják-e.
Az erkölcs és etika fogalma a köznapi használatban többnyire szinonimaként működik, és talán én sem a legpontosabb értelemben alkalmazom őket; a bejegyzést olvasó filozófusoktól, bölcsészektől ezúton elnézést kérek az esetleges kontárkodásért. A külső kényszer és belső parancs megkülönböztetésére az erkölcsöt és az etikát tartom a leginkább közelítő és alkalmas kifejezéseknek.
Visszatérve a fenntarthatósághoz: az embert valószínűleg mindig is foglalkoztatta közösségei és környezete megóvásának, fenntarthatóságának gondolata, amely nem is annyira tudatos attitűd, sokkal inkább az elemi érdek ösztönös tudása volt, hiszen helyhez kötöttsége révén nem is igen akadt más választása, mint elfogadni azt a szociális és természeti környezetet, amelyben benne élt, amellyel együtt élt.
Az emberi tevékenység az ipari forradalom előtt és talán még annak kezdetekor is összhangban állt az ökoszisztémával, de legalábbis nem volt olyan volumenű, amely veszélyeztette volna a természeti környezet hosszú távú, egészséges fennmaradását. A kisebb szennyező, romboló beavatkozásokat az ökoszisztéma könnyedén korrigálta, hiszen azok jócskán abszorpciós kapacitásának határain belül mozogtak. A szükségletek kielégítése érdekében kifejtett gazdasági tevékenység mérete egyrészt összehasonlíthatatlanul kisebb volt a mainál, másrészt lokalitása révén hatékonyan alkalmazkodott a helyi környezeti adottságokhoz, természeti ciklusokhoz. Az ember és szűkebb környezetének e sajátos "szimbiózisa", a természet törvényszerűségeinek, korlátainak ismerete és tisztelete elengedhetetlen feltétele volt az ember túlélésének. Ha környezetét fenntartható módon használta, tudta, hogy maga is fennmarad.
Ez a belső parancs, az abszolút normák ismeretének és követésének időszaka volt. Természeti népeknél és zárt paraszti kultúráknál (ha napjainkban egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről) talán még megfigyelhető ez az értékrend.
Az ok, amiért a fenntarthatóság fogalma az emberi gondolkodás homlokterébe került, saját tevékenysége fenntarthatatlanságának felismerése volt. A felismerést pedig azok a szaporodó ökológiai, társadalmi és gazdasági jelenségek sürgették, amelyek egyre inkább egyértelművé tették: az ember tevékenysége veszélyezteti a fennmaradását szolgáló kereteket - az egyensúly felbomlásával párhuzamosan pedig "felváltotta" az erkölcs az etikát.
A sorozat következő részében a gondolkodásunkat, tetteinket, azok által pedig a fenntarthatóságot alapvetően befolyásoló (gátoló) világkép és erkölcsi kódex összetevőinek rövid bemutatására vállalkozom.
Alapgondolatom az, hogy a fenntarthatóság csak egyéni döntéseink által valósulhat meg. Ezzel még nem találtam fel a spanyolviaszt. Azonban hozzáteszem: ha döntéseinket túlnyomórészt külső kényszerek, társadalmi normák (erkölcsi kódexek) diktálják, akkor a fenntarthatóság irányába tett lépéseink is csak esetiek lesznek, semmiképpen sem tartósak. Ez a megállapítás már elég szubjektív ahhoz, hogy magyarázatot adjak: véleményem szerint jelenlegi társadalmi normáink alkalmatlanok arra, hogy követésükkel akár csak megközelítsünk egy hellyel-közel fenntartható állapotot. Ennek okát pedig abban látom, hogy az élet részterületeit szabályozó erkölcsi normák elszakadtak az egyetemestől, az élet egészének abszolút szabályait megfogalmazó, és sokkal inkább belső indíttatásként értelmezendő etikától.
Fentieket figyelembe véve; ha a fenntarthatóság csak egyéni döntéseink által valósulhat meg, akkor nagyon nem mindegy, hogy ezeket a döntéseket a külső szabályok (erkölcs) vagy a morális értékek (etika) diktálják-e.
Az erkölcs és etika fogalma a köznapi használatban többnyire szinonimaként működik, és talán én sem a legpontosabb értelemben alkalmazom őket; a bejegyzést olvasó filozófusoktól, bölcsészektől ezúton elnézést kérek az esetleges kontárkodásért. A külső kényszer és belső parancs megkülönböztetésére az erkölcsöt és az etikát tartom a leginkább közelítő és alkalmas kifejezéseknek.
Visszatérve a fenntarthatósághoz: az embert valószínűleg mindig is foglalkoztatta közösségei és környezete megóvásának, fenntarthatóságának gondolata, amely nem is annyira tudatos attitűd, sokkal inkább az elemi érdek ösztönös tudása volt, hiszen helyhez kötöttsége révén nem is igen akadt más választása, mint elfogadni azt a szociális és természeti környezetet, amelyben benne élt, amellyel együtt élt.
Az emberi tevékenység az ipari forradalom előtt és talán még annak kezdetekor is összhangban állt az ökoszisztémával, de legalábbis nem volt olyan volumenű, amely veszélyeztette volna a természeti környezet hosszú távú, egészséges fennmaradását. A kisebb szennyező, romboló beavatkozásokat az ökoszisztéma könnyedén korrigálta, hiszen azok jócskán abszorpciós kapacitásának határain belül mozogtak. A szükségletek kielégítése érdekében kifejtett gazdasági tevékenység mérete egyrészt összehasonlíthatatlanul kisebb volt a mainál, másrészt lokalitása révén hatékonyan alkalmazkodott a helyi környezeti adottságokhoz, természeti ciklusokhoz. Az ember és szűkebb környezetének e sajátos "szimbiózisa", a természet törvényszerűségeinek, korlátainak ismerete és tisztelete elengedhetetlen feltétele volt az ember túlélésének. Ha környezetét fenntartható módon használta, tudta, hogy maga is fennmarad.
Ez a belső parancs, az abszolút normák ismeretének és követésének időszaka volt. Természeti népeknél és zárt paraszti kultúráknál (ha napjainkban egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről) talán még megfigyelhető ez az értékrend.
Az ok, amiért a fenntarthatóság fogalma az emberi gondolkodás homlokterébe került, saját tevékenysége fenntarthatatlanságának felismerése volt. A felismerést pedig azok a szaporodó ökológiai, társadalmi és gazdasági jelenségek sürgették, amelyek egyre inkább egyértelművé tették: az ember tevékenysége veszélyezteti a fennmaradását szolgáló kereteket - az egyensúly felbomlásával párhuzamosan pedig "felváltotta" az erkölcs az etikát.
A sorozat következő részében a gondolkodásunkat, tetteinket, azok által pedig a fenntarthatóságot alapvetően befolyásoló (gátoló) világkép és erkölcsi kódex összetevőinek rövid bemutatására vállalkozom.
Barna Ádám
3 Megjegyzések
Üdvözlettel:
Barna Ádám
Köszönöm a dicsérő véleményt és a közzétételt! A sorozat harmadik része is elérhető a blogomon. :)