Állt, mintha várna valakire, de az utcák már üresek voltak, csak néhol tűnt fel pár taxi. Ő csak állt rezdületlenül, és várt. Zuhogó eső nem érte fakó kabátját, megvédte a kapualj, szél sem bántotta, mélyen beleszívott cigarettájába és füstjét elvitte a hajnali szél. Egy fiatal suhanc lépteire lett figyelmes, aki fütyörészve közeledett felé. Mihelyst meglátta a borostás férfit a kapuban rögvest kalapot emelt, majd eltűnt a sötétségben.
A férfi csak állt, és várt tovább, kalapja rejtélyesen eltakarta öregedő arcát, mintha nem akarná, hogy felismerjék, de hirtelen köszöntést hallott:
- Estét Uram!
- Estét – válaszolta kalapja mögül, és ismét beleszívott csonka cigarettájába.
- Hogyhogy ily későn? – kérdezte az idegen.
- Ez relatív, kérlek. – válaszolta.
- Furcsa ezt Öntől hallani itt, ott fenn minden másképp van.
- Na igen – helyeselt, és megkapta a várva várt kérdést.
- Még egy?
- Így van. Tudod jól, hogy ez így megy. Ők akarták így. A lehetőség adva volt.
- Tudom, de ez még is oly kegyetlen, hisz az Ön főművei.
- Na igen, egyszer mindennek vége. Gondolják ők…
- Hm. Ez igaz, majd rájönnek, hogy ez csak a kezdete a jónak…
- …Több esetben a rossznak – egészítette ki az idegent, aki csak egyetértően biccentett.
- Ne haragudjon Uram, de mennem kell, sokra kell még vigyáznom.
- Menj csak, hisz ezért vagy itt.
- Köszönöm, Isten Önne… - és magát félbeszakítván zavart mosoly jelent meg az arcán, az öreg hangosan felnevetett, elnyomta cigarettáját, és abban a pillanatban halt meg egy ember…