Sokáig hittem azt, hogy Magyarországon élni nem jó. Ezt csak tetézte a tovább tanulási rendszer új formája.
Az osztályban a minap megkérdezték, ki szeretne külföldre menni és ott dolgozni. Az igazság az, hogy szinte az egész osztály fel tette a kezét. Én akkor még közöttük voltam. Megkérdezték, hányan akarunk egyetemre vagy főiskolára menni. Hihetetlen, de majdnem az egész osztály. Én akkor még közöttük voltam.

A minap az iskolában Radnóti Miklósról tanultunk. Sok mindent megtudtam az életéről. Arról, hogy miket élt át a második világháború alatt. Majd megnéztünk róla egy filmet. Minden szívdobbanást a sajátomnak éreztem. Vele meneteltem a halálba, a színésszel pedig az őrületbe. A kétes érzések nyomán a film végén üres voltam. Üres voltam lelkileg. Úgy éreztem, hogy a lelkemet pusztították el Radnóti halálával. Az emberek ezek mellett csak úgy elmennek. Átsétálnak az út túl oldalára, nem törődve a következményekkel. Tévútra vezeti őket a megszokás, az elkerülés.

A minap az iskolában a szecesszió kora alatt épült magyar nevezetességeket néztük meg. A vonalak nem voltak sem vízszintesek, se függőlegesek. Kívülről nem olyan sok érdekességet mutattak. Aztán a belső kialakítást is megcsodálhattuk. A színek váltakozása, a hullámos mintázat és a mesebeli kinézet varázslatossá tette. Megtudtuk, hogy vannak olyanok, amelyekben a mai napig is dolgoznak.

Ekkor értettem meg igazán, hogy hol a helyem. A szüleim magyarok, a nagyszüleim is. Én is ezen a vidéken nőttem fel. Még sem értettem igazán e táj szépségét. Rájöttem, hogy Magyarország olyan, akár a szecesszió épületei. Nem látod meg a szépségét, amíg a belsejébe, a lényegébe nem látsz.

A minap egy erdőben sétáltam. A fák magasak voltak és hűvös árnyékot adtak. Az aljnövényzet itt-ott gyérebb vagy gazdagabb volt. A fény csodálatos mintákat festett leveleikre, virágukra. Néha meg-meg lobbant egy szellő és a hajamat az arcomba fújta. Jól eső érzés kerített hatalmába. Körülöttem a fák ágain cserfes madarak csiripeltek. Néha felhangzott egy-egy élesebb rikoltás, ami jöttemet jelezte. Az őzek, szarvasok és vaddisznók riadtan futottak az erdő mélyére. A közelben egy kis patak csörgedezett. Fölötte vékony, fehér, még is környezetéhez nagyon is illő, híd vezetett a túl partra. A hely idilli kilátást engedett. Fényképezőgépemet kezembe fogva próbáltam minél jobb fotót készíteni. El akartam rakni emlékbe a hangulatot. Megpróbáltam minden mozzanatot, hangot és szagot az agyamba vésni. Emlékszem a vad virágok kellemes illatára. A fenyő gyantás szagára. Még most is a fülembe csivitelnek a madarak. Egy-egy zörejre kutyám vakkant és mindenre csend borul. Percekbe telik míg újra visszatér a bátorságuk, de akkor hangosabban és vadabbul szól az énekük. Egy hangos kacaj töri meg ismét az idilli világot. Egy szerelmes pár andalog a hídon.
Hogy létezik-e máshol is ilyen gyönyörű környék? Erre pontos választ nem adhatok. De nekem ez a legszebb és ezen semmi sem változtathat.
A minap láttam egy színházi előadást. Rockopera, amelyet a Komáromi Lovas Színházban adtak elő. A címe Honfoglalás. Ez tette lehetővé, hogy múltunkat ne csak megtanuljam, hanem értékeljem is. Megmutatta, hogy képesek vagyunk megszerezni, amit szeretnénk.
A minap Székesfehérvár utcáin sétáltam. A lemenő nap rózsaszínes fénybe borította az épületeket. Nem mondok balgaságot, ha kijelentem, pupillám kitágult, akár a drogosoké, hogy befogadhassam az egész látványt. Úgy is éreztem magam, ahogy egy drogos teheti, amikor belövi magát. Elbódultam, kicsit szédültem és vadul kapkodtam a fejem. Nem voltam benne biztos, hogy a valóságban vagyok. Talán hallucináltam.
A minap láttam egy színészt. Szente Vajknak hívják. Eleinte nem értettem, hogy miért tűnik ki a többiek közül. Rá kellett jönnöm, hogy minden szerepét annyira szívből adja elő, hogy ez teszi különlegessé. Azt gondoltam, ő sokkal jobban szeret színészkedni, mint a többi társa. Majd olvastam egy cikket. A rajongókat figyelmeztette az írója, hogy ez nem szerelem, hanem tehetség. Éppen ezt a szót kerestem. Ő tehetséges, de akkor mindenkinek annak kell lennie valamiben.
Nekem ezek a dolgok nyitották fel a szememet, hogy miért is kellene Magyarországon élnem. Azóta sokkal nyitottabb szemmel járok és próbálom az igazi értékeket fellelni. Ha csak egy olyan ember van még, mint én, és ezt nem kétlem, akkor nemzetünk mindent túl él és a fényes jövő vár ránk.