Manapság elég gyakran emlegetett kérdéskör a magyarság léte, mibenléte, fennmaradása. Egyre többen hangoztatják véleményüket a témában, különböző nézőpontokból próbálván azt megközelíteni. Sokan a magyarság számának növelésében, a határon túli magyarok állampolgárságában, régi határok visszaállításában, a történelmi nagyság folytonos emlegetésében látják a magyarság fennmaradásának biztosítékát. Véleményem szerint az identitás megőrzésének, ápolásának sokkal fontosabb útja a nemzeti kultúra ébren tartása, előremozdítása. Bármilyen gazdasági vagy politikia helyzetben is van egy ország, egy nép, a fennmaradása csak akkor lehetséges, ha megtartják, csiszolják kulturális örökségüket.

Éppen történelmi múltunkból találhatjuk erre az állításra a legjobb érveket: teljesen szuverén, önálló Magyarország kisebb időszakoktól eltekintve 1526 óta nem létezett, egészen 1989-ig. Mégis, félezer éven át talpon tudtunk maradni! Ennek pedig az volt az oka, hogy megtartottuk nemzeti identitásunkat, magyarságtudatunkat. Nem lettünk se törökök, se osztrákok, se szovjetek. Hogy miért? Mert volt saját kultúránk, nem kellett átvennünk másét. A nemzeti kultúra ápolása ugyanis sok mindent jelent, több összetevőt foglal magába: a hazaszeretetre nevelő oktatást – ennek legszebb példáját a két világháború közti időszakban láthatjuk; a magyarságtudat, a nemzeti identitás ébrentartását; a kiváló színvonalú oktatást, amely hírnevet szerezhet a népnek; a történelem ismeretét és tudatosítását; építészeti és kulturális értékeink ápolását – akár a határainkon túl is; és még sok egyebet, de talán ezek a legfontosabbak a téma szempontjából.

Vegyük például a körülöttünk élő népek történelmét: azóta rendelkeznek saját nemzeti azonosságtudattal, mióta a nemzeti ébredési mozgalmak megindultak. Ők akarattal, tudatosan tettek is érte, hogy ez fejlődjön, meggyökerezzen: legfontosabb a nyelv kiművelése – néha életre hívása – volt. Nyelv nélkül nincs nemzet, és a magyarság méltán lehet(ne) büszke árnyalt, sokoldalú, kifejező nyelvére. Melyik másik nyelven tudná az ember kifejezni például Arany János klasszikus sorát: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja…” Ez más nyelveken csak annyit jelent, hogy nagyon meleg van. A mi nyelvünk ezzel szemben maga a költészet, a legegyszerűbb mondataink is ezerféle lehetőséget rejtenek magukban. Egyetlen aprócska szókapcsolatból világokat tudunk teremteni: nyelvünk gazdagsága, kifejezőereje egyedülálló.

A másik fontos szegmense a nemzetiségeink identitástudatának a történelmi múlt „megkreálása” volt: mindegyikük egy nagy, ősi, régtől a Kárpát-medencében élő néptől kívánta magát származtatni. Nekünk erre nincs, és soha nem volt szükségünk. Ezer éves államiságunk a bizonyítéka annak, hogy a magyarság nem veszhet el – hiszen voltak régen is nehéz pillanatok, súlyos korok. Talán éppen ezek kovácsolják össze a magyarságot, teszik erőssé, ellenállóvá, magabiztossá – magyarrá.

Mindezek betetőzéseképp a körülöttünk élő nemzetek nyelvüket és történelmüket folyamatosan kiépülő oktatásuk keretébe integrálták és onnan erősítették azt. A magyarság esetében is akkor volt a legerősebb a hazaszeretet, amikor az iskolákban mindig el kellett szavalni a magyar Hiszekegyet; amikor az összköltségvetés példátlan magas hányadát fordították oktatásra; ezekben az időkben a revízió gondolatával párosultak ezek az értékek.
Ma erre – mármint a revízióra – már nincs lehetőség, és realitása is egyre kevésbé van. A történelmi határok visszaállítása talán nem is szükséges. A mi országunk megmutatta, hogy az országhatárok csak szimbolikus jelentőségűek. Nincs fontosságuk az együvé tartozás szempontjából.

A fentiek alapján megnyugodva, elégedetten dőlhetnénk hátra a fotelben, arra gondolva, hogy „Hiszen akkor nincs semmi gond, birtokában vagyunk mindennek!”. Ez így is van: minden alapunk megvan ahhoz, hogy nemzetünk megmaradjon és dicsőségre emelkedjék. Azonban ezért tennünk is kell. Ebben a látom a legfontosabbnak a magyar kultúra őrzését, ápolását és gazdagítását.

Ezzel szemben egyre több negatív áramlattal kell szembenéznünk.

Nem jó, ha egy országot, egy nemzetet a gyűlölködés tart össze: akár kifelé, akár befelé történjék is. Uszító, ellenségeskedésre sarkalló jelszavakkal még nem nyertünk csatát. Jelenleg nincs is ki ellen csatát vívni, mégis folyton harcolnánk. Feleslegesnek és veszélyesnek tartom a feszültségkeltést, amellyel fellépünk vélt vagy valós, külső és belső ellenségeinkkel szemben. Sokszor éppen azok sínylik meg, akiknek az érdekében szeretnénk fellépni.

Azt sem kell megmutatni a világnak, mennyi igazságtalanság történt velünk. Azt kell megmutatni, hogy ennek ellenére nem törtünk össze. Azt, hogy nem törvényszerű, hogy a népek olvasztótengelyében asszimilálódjon egy nép. Azt kell megmutatni, ami most értékes bennünk! A múlt felé fordulás nekünk legyen fontos, ne kifelé mutogassuk, hiszen más népek múltját főként akkor vizsgáljuk, ha az a nép már megszűnt létezni. Mi nem egy régészeti lelet vagyunk. Azt kell elérnünk, hogy a világ a jelenlegi Magyarország miatt forduljon érdeklődéssel felénk.

Ehhez pedig nem is kellene olyan sok: talán csak annyi, hogy szeretnünk kellene magunkat. Szeretnünk a magyarságunkat. Nem mindig más, sikeresebbnek tartott népeket utánozni. Örülni a nyelvünknek, és nem elszlengesíteni idegen kifejezésekkel. Örülni a tájainknak, és nem külföldre menni nyaralni. Örülni konyhaművészetünk egyedi ízvilágának, és nem más országok ételeit enni, pusztán divatból. Sok egyebet is jelent még az, hogy szeressünk magyarok lenni. Én azt szeretném, hogy ha megkérdezik állampolgárságunkat, akkor mindenki őszintén elmosolyodna, amikor válaszol: „Igen, magyar vagyok!”