- Szeretettel köszöntöm a tisztelt nézőket, innen, a londoni olimpiai játékokról. Azt hiszem, már mindenki izgatottan várja a mérkőzés kezdetét jelző sípszót. Magyarország újra esélyt kap, hogy hazavigye az olimpiai aranyat, immáron tizedszerre. Amíg a fiúk melegítenek, tekintsenek meg egy rövid összefoglalót a csapat eddigi sikereiről.

Az egyetem első évében ismertem meg Orsit. Az a fajta lány volt, aki mindig eléri, amit akar. Okos, csinos, és rendkívül ambiciózus. Nem mondom, hogy rögtön beleszerettem, de a második randinkon már tudtam, hogy vele akarom leélni az életem. Az egyetem mellett munkát kerestem, pultosként dolgoztam egy romkocsmában. Borsodhoz képest kitágult előttem a világ. Külföldi cserediákok, vihorászó tinilányok, világmegváltó bölcsészek, mindig öltönyben mutatkozó közgazdászok hada vett körül nap mint nap. Azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, annyi új arc várt mindenütt. Spóroltam egy kis pénzt, és összeköltöztünk Orsival. Lediplomáztam, lediplomázott. Elhelyezkedtem, elhelyezkedett. A főnök azt mondta, hogyha minden jól megy, néhány hónapon belül kaphatok céges autót. Másnap este megkértem Orsi kezét. Mondtam a pincérnek, hogy tegye a pezsgőbe a gyűrűt. Nem túl eredeti, de tudtam, hogy Orsinak tetszeni fog.

– A mérkőzés elkezdődött, fehér sapkában a magyar válogatott. A ráúszásban hatalmas lendülettel hozzuk el a labdát. Madaras. Kiss Gergely. Varga Tamás, vissza Madarasnak. Kiállítás. Emberelőnybe kerülünk, ezt jó lenne kihasználni. Biros, Varga lóbál kettőt, tovább teszi Kiss Gergelynek és gól! Gyönyörű támadójáték! Ez az fiúk! Így kell ezt!

Orsi igent mondott. Még ott, az étteremben megbeszéltük, hogy amint összeházasodunk, gyereket vállalunk. Ő egy fiút és egy lányt akart. Én inkább két fiút. Boldog voltam. Amíg Orsi az esküvőt szervezte, én a számunkra legelőnyösebb kölcsön után kutattam. Nem volt elég pénzünk, hogy berendezzük a gyerekszobát. Aztán egyik nap hívatott a főnököm. Gondoltam, eljött az idő, megkapom a céges autó kulcsait. Elterveztem, hogy este elviszem Orsit autókázni, és a kocsiból nézzük majd a naplementét. Ehelyett a vezérigazgató úr komor arccal közölte, hogy sajnálja, de a vállalat csak úgy maradhat továbbra is nyereséges, ha az állomány harmadrészétől megválnak. Két nappal előtte kaptam meg a kölcsönt. Kirúgtak. A létező összes álláshirdetésre elküldtem az önéletrajzomat. Interjúról interjúra jártam, de nem kaptam munkát. Vagy a gyakorlat hiányzott, vagy túl fiatal voltam. Szerencse, hogy Orsinak megmaradt az állása. Mondtam neki, várjunk a gyerekkel, nem akarom, hogy nélkülöznie kelljen. Belement, de láttam rajta, hogy nagyon szomorú. Végül visszatértem a vendéglátáshoz. Újra pincér voltam. Huszonkilenc évesen, diplomával és álmokkal a zsebemben. Ahogy teltek a hónapok, Orsival egyre kevesebbet beszélgettünk. Mire hazaértem, ő már aludt. Aztán egyik reggel egy cetli várt a konyhaasztalon.

– Az ellenfél három ponttal vezet. Ha ismét hozzuk ugyanazt a játékot, amit az első negyedben, még meglehet a meccs. Hatalmas a tét, egyre nő a feszültség. Nem szabad, hogy eluralkodjon a fiúkon. Kiss Gergely lő, kapufa. Hölgyeim és uraim, azt kell mondanom, elpártolt tőlünk a szerencse.

Orsi elhagyott. Azt írta, nem bírná a szemembe mondani, hogy vége. Bocsássak meg neki, nem tehet mást. Úgy érzi, megfeneklett az élete. Egyedül álltam a majdnem üres albérletben. Kétségbeestem. Próbáltam elérni, de kikapcsolta a telefonját. Két napig ki sem tettem a lábam a lakásból. Arra vártam, hogy hazajöjjön, és megbeszéljük a dolgokat. Nem jött. Összetörtem. Fel kellett mondanom az albérletet. Nem tudtam volna többé ott élni. Még a lábtörlő is Orsira emlékeztetett. Borsodba nem mehettem haza, ott még pincér sem lehettem volna. El kellett hagynom az országot. Nem volt más lehetőségem. Amikor a gép felszállt, tudtam, hogy utoljára nézem ezt a tájat. Nincs miért visszajönnöm.

– A mérkőzés utolsó percéhez érkeztünk. Sajnos az ellenfél az utolsó két negyedben egész káprázatos játékot produkált, de a mi fiaink is kitesznek magukért. Az állás döntetlen. Nem szabad hagynunk, hogy belőjék. De vajon van még-e annyi erő a csapatban, hogy sikerüljön? Van! Hölgyeim és uraim, megszereztük a labdát! Már csak húsz másodperc van hátra a rendes játékidőből, sietni kell. Biros Vargának, Varga vissza. Nincs mese, ezt most már el kell lőni! Biros passzol Kiss Gergelynek és hatalmas gól! Kedves nézőink, Magyarország újra olimpiai bajnok! Elképesztő teljesítmény! A közönség tombol, már a szövetségi kapitány, Kemény Dénes is a vízben! Magyarország megnyerte az aranyat, zsinórban negyedszerre!

– Ez a te országod, ugye? – kérdezte egy izraeli munkatársam, Amir. Igen. Az enyém. Néztem az ünneplő csapatot, és közben arra gondoltam, hogy az előző olimpiát az akkori törzshelyünkön néztem, barátokkal körülvéve. És Orsival. Együtt ünnepeltünk.

A felszolgálók gratuláltak, a vállamat veregették. Én meg csak álltam a tévé előtt, egy pint angol sörrel a kezemben. SMS-t kaptam. Orsitól. Két év után. Azt kérdezte, láttam-e a meccset. Talán neki is eszébe jutottak az emlékek. Amikor a fiúk nyakába akasztották az aranyat, felszakadt belőlem a győztes kiáltás. Benne volt minden: a pálinka, a túró rudi, az éjszakai buszozások, a kolbászos tojás, Borsod meg a vonatok, a mellettünk lévő napraforgómező, az ősrégi kanapém. Minden, amit szerettem. De legfőképp Orsi. Haza kell mennem.