Egy újabb nap virradt Budapestre. De ez nem egy átlagos nap volt, ilyen szépen márezer éve nem virított a tűzkorong a Kárpát-medence egén. Az emberek amint fölkeltek, nekiláttak összeszedni a legfontosabb holmikat, hogy mihamarabb indulhassanak. Burgenlandból és a Dunántúlról a vándorlók már Budapesten jártak. Csatlakoztak a fővárosiak is a menethez. Félóra múlva üres volt egész Nyugat-Magyarország. A városokban és a falvakban némán hallgattak a főterek, főutcák, mintha minden ember egyszerre eltűnt volna a semmibe. Üresen kongtak a boltok, bár minden áru megtalálható volt bennük. Csak néhány turista tartózkodott az országrészben, akik értetlenül álltak a néma területen.

Közben, ahogy haladt a tömeg, úgy dagadt a mindenfelől bekapcsolódó emberektől, maga mögött hagyva közönyösen a néptelen területeket. A vajdaságiak és a déli területeken élők - más útvonalon - délről közelítették meg a Keleti-Kárpátokat, hogy majd onnan menjenek tovább Kelet felé.

Késődélután az előbbi menet elérte a Tiszát, ahol csatlakoztak hozzájuk a felvidékiek. Estére már az ukrán határnál jártak. Mindenkit szép sorjában átengedtek - rendben voltak az útlevelek. Végezetül az innenső határőrök is átmentek. Az utolsó határátkelőt megszólította egy ukrán határőr:
-Mégis, merre mennek?
-Munkácson megszállunk éjjelre, aztán folytatjuk az utat.
-Nem fog hiányozni az angol WC, a húszcsatornás TV?
-De... lehet... azért mi mégis továbbmennénk.
-A székelyek is?
-Ők is... Nem várnak tovább.
-Hát, akkor viszontlátásra!
-Viszontlátásra! - Már messze járt a megszólított, mikor a határőr odakiáltotta:
-Mégis, végül hova mennek?
-Vissza.