„Itt születtem én ezen a tájon,/Az alföldi szép nagy rónaságon” írja Petőfi szülőföldemen c. versében. Szülőföldem e nagy síkság, s hazám egy megfoghatatlan múltbeli valóság. Volt Nagy-Magyarország a földem, Vajdaság a lelkem és az étel adóm, a magyar nyelv pedig a szívem. Ha jobbról nézem, ha balról nézem, a haza relatív dolog, míg a szülőföld nem kérdéses. Az ember első felsírása után érzi az otthon melegét, a szülőföld befogadó, szerető karját. A világunk nem hiába hozott létre társadalmakat, és az ember nem ok nélkül társas lény, végül pedig Isten nem céltalanul adott nekünk életérzéseket, mint például a kötődés érzetét. A kórházban első levegőért kapkodó gyermek nem azt figyeli, hogy milyen nyelven gügyög hozzá az ápoló, hanem csak a test melegét érzi, annak a testét, aki karjába veszi, a szülőanyjáét. Az ember a szülőföldjét nem választhatja meg, ahogyan a gyökereit sem.

A határban sétálok most, már a felnőttkor küszöbén, leszakítok egy vörös és egy sárga kukoricacsövet, megnevezem Hazámként és Szülőföldemként őket, és szemezgetni kezdem. Adok mindegyik szemnek egy tulajdonságot.

Veszem először a sárga csövet, azaz a szülőföldet. Az első szemecske legyen az, hogy évek során a szám íze megszokta az édesanyám által készített aranyló leves ízét. A második vonatkozzon az esős őszi estékre, melyeken igen-igen szerettem a szüleim ölébe kuporodni, és megnézni egy régi klasszikus mesét. És most jól nézzük meg, mert ezek az apró kis részecskék határozzák meg az egész kukorica csövünket, a lényeget, a szülőföldhöz való láthatatlan kapcsolódást. Ezek a parányi töredékekből összeálló emlékek, ízek, érzések, személyek, személyiségek ivódnak bele a természetembe, s kényszerítenek újra és újra belátásra, miszerint a szülőföldet képtelenség letagadni, elfelejteni, vagy megszökni előle. A szülőföld adta a szülőmet, a házamat, az iskolámat, minden létező megfogható és megfoghatatlan értékemet azzal, hogy megengedte, hogy taposson rajta a családom. Szülőföldemnek hívnám a Vajdaságot. Ezt a szerény, szegény, kicsi, s még függetlennek sem mondható földet sok-sok búzamezővel, sárgálló kukoricaföldekkel, rossz utakkal, pontatlan vonatokkal, de mégis bátran mondom, hogy az enyém. Ez az a hely, ahol biztosan és mindig van egy hely a számomra.

Felveszem most a vörös szemű kukoricámat. A gyermek ahogyan cseperedik, és felnő, egyre jobban kirajzolódik benne egy határ, amely a hazáját jelenti. Ez a határ éles, merev és tudatos. Okkal mondtam az elején, hogy relatív. A haza nem feltétlen az országhatár. Sőt, magyar révén az én hazám határa régen nem Horgosnál vagy Kelebiánál van meghúzva. Hiszen a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső is így írja: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem eseménye, melyhez nincs fogható.” A haza fogalmát szerbiai magyarként nehéz elhatárolni. Itt Szerbiában magyar vagyok, ott Magyarországon, pedig szerbiai vagyok. Tehát sehogyan sem jó. Ember vagyok, magyarul beszélő ember. Ámbár létezik egy hely, ahol magyarként még ápolni tudom hagyományaim, ahol nem néznek le csak azért, mert már hivatalosan nem magyar az állampolgárságom. Ismételten ez a Vajdaság, talán kicsit kitolt határokkal. Mindazon földekkel együtt, ahol fellelhető a magyarság.

Vajdaság hát az otthonom. Lemorzsolom mindkét cső kukoricát, és egy tálba szórom. Nem dicsekedhetek hatalmas értékkel, nem mondhatom, hogy gazdag térségben élek, de még azt sem, hogy szüleimnek kifizetődő munkahelye lenne, viszont azt mondhatom, hogy a föld, amin nap, mint nap járok, termékeny. Ennek köszönhetően nem csoda az „ország éléskamrája” elnevezés. Ám ha jobban szétnézek, a délibábon kívül van itt még látnivaló, nem is kevés. Hagyatékaink még ma is emlékeztetnek a múltunkra. Bátran mondhatom, hogy borkedvelőként büszke vagyok arra a tényre, hogy délvidék egy kicsinyke falujában, Maradékon leledzik az a bor, melyet annó Mátyás király is iszogatott jókedvében. Boros üvegről aztán asszociálni kellene szabadkai születésű Kosztolányinkra, és a Kenyér és bor kötetére, de ha már itt tartunk, Ács Károlyt sem szabad kihagyni. Rajtuk kívül Tolnai Ottó egyik kortárs írónk tevékenykedik még ma is elismeréssel. És ezek a személyek, akiket említettem csupán a kulturális élet fellendítői. Ezen kívül rengeteg híres-neves színészünk van, akik viszont azt nem játsszák meg, hogy itt szeretnek játszani. „Ha járom a poros-boros Szabadkát”, azon gondolkodám, vajon hogyan látná Kosztolányi ezt a kort. A mostani kávéházakat, amibe egy csepp irodalom se szorul, az olvasni rá nem érő embereket, a félig magyarul, félig szerbül beszélő magyar családokat. Vajon mit mondana, ha megkérdezném: Ez a normális?

Megrendít, amikor olvasom Kosztolányi versét Bácskáról, az Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska címűt. Tudom, hogy igaza van, mert néha tényleg “Itt félve jár az úri kisgyerek”. Betört ablaküvegek, óvodák összefirkált fala. Holott semmivel nem vagyunk sem többek, sem kevesebbek mint azok, akik ezeket teszik. Szeretném ha bemegyek egy üzletbe, akkor az eladó jókedvvel, és azon a nyelven köszönne vissza, ahogyan én is köszöntem neki. Ha nem csak nekem kellene megtanulnom a környezet által kínált nyelveket, hanem mindenki felérné, hogy ezzel csak gazdagabbak lehetünk, és ők is megtanulnák az enyémet. Szeretném, ha a szüleim is kapnának tisztességes fizetést, és munkát ebben a hazában. Szeretném... Szeretnék sok mindent. De egyedül kevés vagyok hozzá.

Leülök, belenyomom a kezem a tálba, ahová a kukoricát morzsoltam szét, végigcsorgatom ujjaim között. A mi termésünk, a népünké, a hazámé, a szülőföldemé, az enyém. Szinte hallom a kendős nénik hangját ahogyan magyar népdalokat énekeltek e földeken a munka szüneteiben. Így mesélték el paraszti sorsukat. Szép hazám van, melynek a megmaradása a kultúrájában és annak ápolásában rejlik.