„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”
(Szent István király intelmei Imre herceghez)

Volt egy táj, volt egy föld: anyai táj, anyaföld. Táplál, védelmez, ölel, de ha kell, akkor rettentő szigorú. S mégis itt van, mégis biztos, s hűséges, oly hűséges, hogy szóval el nem mondható. Időtlen. Mi kell e tájnak, mi kell e földnek? Mi a megmaradás kulcsa, záloga?
Még egyszer és nyomatékkal: mi kell e tájnak, mi kell e földnek? Mi után kiált az időtlen? Az ember. Ő a kapocs Föld és Ég között a lelkével.


Látod? Itt e táj, itt e föld: olyan, akár egy szépséges anya. Ölel, szeret, táplál és védelmez. Örök és időtlen. Lelkünk iránytűje mindig biztos útmutató bennünk. E táj történelmével, kisugárzásával s a sok-sok emberöltőnyi fájdalommal, örömmel, szenvedéssel mindig keblére ölel. Gyermekei vagyunk. Megszületünk, cseperedünk. Keressük önmagunk, tanulunk, figyelünk. S annyiszor egyedül vagyunk! A kérdéseinkre választ keresünk, választ várunk. Csetlünk-botlunk vagy célirányosan haladunk előre. Ezek mind-mind mi vagyunk. Szeretünk és elhagynak minket. Harcolunk és vesztünk. Földhöz sújt bennünket az élet, és mi azt hisszük, kudarcot vallottunk. Kigúnyolnak, megaláznak bennünket. Azt írtam, földhöz sújt bennünket az élet. Látod? Azt hisszük, letaglózott az élet, innen már nincs tovább, elvesztünk. Pedig a kudarc mégsem kudarc. Mert a Föld, az édes anyaföld az, ahova visszatértünk. A pokol mégsem a pokol; ám igenis kell, hogy a gőgünk földbe taposson bennünket. Szükségünk van alapra, ahova építkezhetünk. Emberek vagyunk. Táplál, éltet minket a föld, és magába is zár halálunk után.
Vágyunk arra, hogy a magasba szálljunk, vágyunk arra, hogy boldogok legyünk.
Hagyományaink, múltunk, lelkünk egy darabja e táj, e föld szépségeiből, kincseiből táplálkozik.
Emberek éltek itt régtől fogva: születtek, éltek és elhunytak. Idevándoroltak, letelepedtek s szemfödőjük e táj lett. Ma is így van ez. Álmaink vannak, s ki tudja, titkon nem e ez a föld súgja, plántálja szívünkbe ezeket az álmokat, mint egy csendes, szép altatódalt? Ahogy az édesanya zárja ölelő karjaiba gyermekét, ringatja, altatja, s súgja, cseppenti szívébe a jót, a kedveset. A szeretetét, mézédes féltését.
Így vagyunk ezzel mi is. Bárhonnan jöjjünk, bárhova tartsunk, vannak álmaink, s van szívünkben egy titkos iránytű. Kiapadhatatlan forrás az otthon melege, párunk szerető, gyengéd ölelése, az elvégzett munka öröme, gyermekeink boldog kacagása. A békesség, mely termékeny és gyümölcsöző talaja a produktív holnapnak.

Igen, a holnap. Hiszen a ma a tegnapban gyökerezik, mi gyökerezünk őseink lelkében. Nekik is voltak álmaik: ki letelepedett, ki vándorolt: mindannyian keresték az otthon melegét. S ma itt vagyunk. Ez a táj, ez a föld az otthonunk. Édes anyaföld. Hiszünk a holnapban, hiszünk gyermekeink holnapjában. Mert vannak álmaink, s ezeket az álmokat a szeretetünk táplálja. Ez a szeretet átível korokon, embereken, elmúlt időkön és egyetlen láncolattá válik a jövőben. Így hiszem.