Tizenhét évvel ezelőtt, Profana címmel tartott már bemutatót a TranzDanz, a színlap mégsem azt, hanem a 2006-ban készült Bankettet emlegeti. Egyfajta bankettet láthatunk most is, antracitos-kisestélyist, öltönyöset, odacsapóst
Kovács Gerzson Péter táncos-koreográfus társulatvezetőnek a hibbant, szánni való, veszélyes jelenre reflektáló művei sorában egy újabb e második Profana (tényleg különös, hogy a színlapon nincs utalás arra, hogy ő már bemutatott egy korábbit is, 1995-ben, a MU Színházban). Az Örök élet termékek, vagy az említett Bankett előadóinak kifacsart pózaival, groteszk jelenéseivel, kódoltabb vagy nyíltabb utalásaival, üzeneteivel a mát tette olykor egészen nyílt irónia és gúny tárgyává. Elemelten, finoman, de nagyon jól felismerhetően. Az új Profana ezekhez képest kamaradarab, de nem kevésbé karcos. Nem csupán terének mérete miatt: mindkét említett, korábbi munka bemutatója a Trafóban volt, míg e legfrissebb a Szkéné egészen más karakterű, s némiképp intimebb színpadán látható. Azok ötszereplősek voltak, míg ez négy.
Az egyórás Profanában két nő (Gera Anita és Kántor Kata), két férfi (a koreográfus és Bora Gábor): kipróbált társak, akik évek óta dolgoznak együtt, s ez érzékelhető játékukból is.
Kovács Gerzson Péter, Kántor Kata, Bora Gábor
A nőkön csillámló, zsinórpántos, elegáns ruha, Gera Anita haja szorosan, fényesen, szigorúan összefogva, Kántor Kata líraibb és lágyabb – mint jelenség. A férfiakon átlagöltöny – így négyesben besétálhatnának bármelyik puccos, hazai sztárgálára, garantáltan ők lennének a legjólöltözöttebbek.
Úri eseményt látunk tehát, bálsarki kamaradrámát, abszurdat persze, szokatlant és nyugtalanítót. A játék eleje olybá tűnik, mintha Kovács Gerzson Péter szilánknyi pótcselekvések röhögtető montázsából építkezne. Tudatos, vagy a tudatalattiból eredő, apró gesztusokat, testbeszéd-szótöveket sző össze: nyugtalan, vagy erőfitogtató ingujjhúzkodást, nyakkendő-igazgatást, ruhapánt-rendezgetést, meg tikkelő rángást, zavart grimaszt. A szövedékből aztán magatartás, majd karakter épül. Bora Gábor dörzsölt gengszter, az a fajta, aki bárkinek, lábon és jutányos áron elpasszolja kéz alatt az Északi-középhegységet, vagy imázst épít a semminek – mint aki egy választási kampányrendezvényről lépett be a színre. Kovács Gerzson Péter enervált és flegmatikus, Kántor Kata nemes és kiszámíthatatlan, az elképesztő energiával, remekül dolgozó Gera Anita pedig olyan, mint egy pillantással ölő főosztályvezető, amúgy nagyon sok Xanaxon.
A repetitív játék intenzitása sajátosan hullámzik, de olykor igen magasra csap. DJ Wondawulf eklektikus, jól szerkesztett zenéjére vélt, szinte negédes idill, téboly és harc képei váltják egymást. A bábszerűen összeeső, a másik érintésére fatuskóvá merevedő, folyton viselkedő, komikusan görcsös alakok egyszerre röhögtetőek és ijesztőek.
Bora Gábor, Gera Anita, Kovács Gerzson Péter, Kántor Kata
Nem minden táncos használja egyforma intenzitással arcjátékát ebben az egész alakos csoportportréban: a bizarr jellemábrázolás olykor egészen apró nüanszokban, moccanásokban lesz sikeres. Bora győzedelmes bádogmacsó-vigyora, Gera Anita ijesztő szemvillanásai, kegyetlenül pontos mozdulatai, Kovács Gerzson Péter ejtett vállú, lehunyt szemű, révült közönye, Kántor Kata őrületbe átcsapó eleganciája természetesen ismerős a mindennapokból, a mindenórákból. Georg Grosz és Otto Dix zseniális vásznai, alakjai jutnak eszembe a táncolókat nézve (s manapság sűrűn).
Az összecsukló, egymástól riadozó, rángó, természetellenes pózokba tekeredő, feszengő alakok tehetséggel reprezentálják a minket körülvevőt, mely nem mindegy, hogy rovásunkra, vagy általunk olyan, amilyen. A groteszk körtáncba össze-összerendeződő négyek őszintétlen, meg nem élt felszabadultsága, a hisztérikus tánclépések fegyelme egy összefüggéstelen, abszurd világ rendtartása, folklórja. Kinek mi jut.
A játék végén vakuvillogásra rendeződik össze a kvartett. A felvillanó fényben mindenki legbazáribb vigyorát veszi elő: négy termék, a legelőnyösebb pózban igyekszik tálalni önmagát. A tekintetekben azonban ott sistereg a csak fotoshoppal finomítható téboly.
A fény újra és újra felvillan: a vaku villanásából villámlás lesz, mind fenyegetőbb mennydörgés kíséri, majd beáll a sötét.
Szerző:
Halász Tamás