Festőként indult, de most a Ludwig Múzeumban megrendezett életmű-kiállításán Megyik Jánostól csupán néhány korai grafikát látunk, festményt egyet sem. És mégis, A kép tere című tárlat minden műve a képről beszél.
A tárgyalkotás felől nézve inkább szobrokat látunk: vörösfenyő pálcikákból konstruált, egészen finom, légies vonal-erdőt, falnak támasztott, gigantikus acéllemezeket, amelyekből Megyik lézerrel vagy vízvágással kimetszett néhány változatos geometrikus szekvenciát; széles képkeretekbe ültetett fa térkompozíciókat a hátsó síkra vetülő árnyékokkal és azok grafikai kiemelésével, vagy a téren merészen átívelő, gumihuzalból kifeszített rácsrendszert. Mind az absztrakció, mind a figurativitás teljes megtagadása ez az anyag, mégis a legtisztább értelemben vett festészet: a tér leképezése a síkra.
Megyik János öt évtizedes munkássága valóban a kép terét kutatja, ahogyan a kiállítás címe is fogalmaz. A kép síkja és a reneszánsz óta használatos perspektivikus ábrázolásmód kapcsolatában Megyik állandóan felfedezéseket tesz. Ezeknek eredményei az 1960-as évekből származó térelméleti vázlatrajzok, az egyenesek árnyékának belekomponálása a műbe, a térbe vitt építészeti alaprajzok és a vetített látványt idéző vonalas szerkezetek. Módszere ugyanakkor nagyon közel áll az építészethez is, a szobrászathoz is, hiszen a síkból térbe lépő perspektíva mindkettőnek alapfogalma. Megyik a látás mechanizmusából épít képet, térben értelmezi a síkban megnyilvánuló teret, és ezzel a nézőt a reprezentáció felől a valóság megragadásának metódusa felé irányítja. Matematikai törvényszerűségeket kutat, miközben a kép ontológiáját feszegeti. Nem ábrázol, hanem dekonstruálja a látványt, elemeli a primer képtől, a reprezentációtól visszafordul a tárgy tömegének, kiterjedésének kérdéséhez. „Képein” a perspektíva enyészvonalai nyomán bontakozik ki a láthatatlan tárgy, térbe lépnek a síkbeli kontúrok és arányok. Így lesz a Krisztus-torzóból több változatban is szinte testetlen tömegmodell, a firenzei székesegyház alaprajzából pedig a szakrális tér sűrű atmoszféráját árasztó geometrikus pálcika-kompozíció. És így válik a kép horizontja az utóbbi években készült, nagyméretű fémlapokon a szélek bonyolultan kimetszett negatív mintázatává, melyeken a néző a telített felületek monolit anyagszerűségével és a hiányzó részek strukturált talányával szembesül.
A geometria és a látás fiziológiai törvényeinek egymásra vetítése Megyiknél kifejezetten költői műveket eredményez. Két évtizeddel korábbi tárlatán volt látható az a gumihuzalokból feszített, vetületeit a falra kirajzoló mű, amely mint valami légies hangszer, talán hárfa, most eredeti méretű, rekonstruált változatában keresztülszeli a kiállítótér levegőjét. Ebben a kompozícióban csodálatos könnyedséggel lepleződik le a szem káprázata, ha tetszik, a valóság ábrázolásának merő illúziója. Itt a hagyományos értelemben vett kép voltaképpen nincs is, a látás sugarai az egész teret befogják, és a geometria elvont formáiból igyekeznek kiolvasni az ábrázolás tárgyát, ha ugyan van ilyen. Maga a látás testesül meg a pókháló finomságú huzalok összességében, a fényrétegeken áthatoló tekintet, ami lát valamit, de ezt a tapasztalatot nem vonatkoztatja semmilyen ismert, konkrét alakzatra. Az emberi látásmód anyagtalan, tárgy nélküli zene gyanánt szólal meg Megyik talán legpoétikusabb munkájában.
A kiállítás szabad terekkel és a figyelem irányításával segíti az életmű megértését. Az 1960-as évekből származó rajzoktól a képkeret-dobozba zárt konstrukciókon és a pálcika-tömegképzéseken túl az építészet konkrét térformáló szándéka is megjelenik. A kiállítás külön termet szánt a Debreceni Élettudományi Intézet Könyvtára Megyik által készített kapujának: vázlatok, építészeti és tömegmodellek, fotók és videóbejátszás dokumentálja, hogy Megyik projektív geometriai kutatásai egy konkrét épületen is autentikus formában öltenek anyag-testet.

Szerző:
Götz Eszter