Azon a szürke hajnalon Eston szomorúan ballagott hazafelé. Útjából még a kövek is elgördültek. Arcába esőcseppek csapódtak, mintha nem törődnének a fájdalommal melyet Eston érzett. Újra, és újra arcul csapták, majd végig gördültek arcán. Ezen a hajnalon semmi nem volt fontos. Hagyta, hogy átjárja az érzés, ami a kínt okozta. Nem akart felébredni ebből a rémálomból. Úgy érezte, megérdemli sorsát. Testének minden porcikája gyötrődött. Már hosszú ideje tartott. Hetek, hónapok, évek. Semmi nem változott. A dolog, ami emésztette maga az élet volt. Filozófusok ezrei törték már bele fogukat, mert rá kellett jönniük, hogy az élet túl mély. De melyik élet, kinek az élete? Vagy talán mindenkié? Ezen a bolygón hány élet van? És mindenkié számít? Vajon fontos megtalálnom az élet mélységét? Ezen gyötrődött Eston már évek óta. Léte bizonytalanná vált. Olyan volt mintha ezért született volna. Az emberek nem értették. Miért olyan fontos tudni a válaszokat? Senkit nem foglalkoztat igazán, hogy az élet milyen is. De milyen is? Mindenki harcol az életben maradásért, de Eston nem. Ő nem harcol. Sőt! A kérdés az, hogy miért is él? A válasz oly egyszerű lenne. Látszólag! Ezernyi ok lehetne a pozitív elméletek felsorakoztatására. Lehetőségek melyek kifogyhatatlan kérdéseket vetnének föl. Újra és újra fürdőznénk a pozitív hangulatú érzések viharában. De Eston más volt. Ő nem akarta, hogy befolyásolják. Elvette a kín mindenét. Nem aranyat és ezüstöt. Nem valami megfoghatót. Többet annál…sokkal többet. A lelkét, melyben a tudat él. Annyira megszokta már……… vagy mégsem!? A mindennapos megaláztatást azt a tudatot, hogy van élete. Valamilyen élete. De miért fontos, hogy mások mit gondolnak? Az ember már csak ilyen? Vagy nem? Vajon mi készteti az embert a másik ember eltiprására, földbe döngölésére? Talán a saját maguk által átélt rémálmaik? Vagy nehéz gyerekkoruk? Esetleg a felnőtté válás? Ó, dehogy! Minden gonoszság belülről származik, mondja az ige, mármint Isten igéje. Eston belevetve magát a biblia tanulmányozásába kereste a választ. Hosszú idő telt el. A jo-jo effektus kiválóan működött. 20 év után is ezen töprengett és kereste az utat. Az út, pedig rögös és keskeny volt. Számtalanszor letért a mások által jónak ítélt útról. De a saját maga által felállított mércétől is eltért. Ilyenkor mardosta a lelkiismeret, mely nem hagyott több utat saját magának. A tudás itt semmit nem számított. A tanult ember itt nem tudhatta, hogy mit fedez fel. Újra és újra megtörtént ez! Aztán egy nap valami történt. Elkezdett hinni! Hinni a hitben, abban, hogy a hit értékes. Értékes most és mindörökké. Hinni most az életben, a jóban, az igazságban, és abban, hogy érdemes. Valami belülről újra és újra eszébe jutatta, hogy ki is ő valójában. Élete egy belső érzéstől indítatva értékesnek találta saját magát. Igen, megmaradok, és ez megváltoztathatatlan. Miért? Mert vagyok valaki ezen a földön. Egy ember, akit Isten teremtett. Ó, igen Eston rájött, hogy mennyire igaz a szívből jövő hovatartozás. Magyar vagyok akkor is, ha mások szentül állítják hogy nem. A magyar nemzethez tartozom. Viselem minden jegyét magamon. Külsőleg talán nem látható, de a szívemben oly erősen ott van, hogy még a halál is elkerül. Ez a nemzet az én nemzetem egy jobb életre szánt nemzet. Megmaradok akkor is, ha már remény sincs az újrakezdésre. De az ember szívében van egy hely, ami az újrakezdést állandóan felügyeli, és nem hagyja, hogy a padlón maradjunk. Újra felkelünk és újra, mert nem tehetünk mást. Eston is ezt tette. Hitte, hogy az igaz újra és újra fel tud kelni. Ó mennyire boldoggá tette őt a tudat, hogy Istenhez tartozik, és egy nemzethez, egy családhoz, és saját magához. A múltat eltörölni már nem lehet, így Eston sokat bánkódott azon, hogy hogyan fog túl jutni a hibás döntéseken, és érzelmeken, amiket megtett, és átélt. Igen lesz még álmatlan éjszaka, amikor hangtalanul sírni fog ott legbelül, és fájdalma csillapíthatatlan lesz, mert lesznek emberek, akik majd másképp gondolják. Ha majd Eston megtalálja igazi múltját és identitását, akkor majd a nagy kérdések is megválaszolva lesznek és a szabadság a lelkében helyre áll. De az éjszaka után a nap is felkel új reménnyel, mert ez a szeretet láng a szívben, és ha siralom völgye rejt el a szeretet, onnan kiragad, és nem felejt el.