Nemzetfogalom, mint olyan nem játszik fontos szerepet a jelenemben. Bár Március 15.-én és Október 6.-án természetesen megemlékezem a nemzet hőseiről, de nem teszek semmit a nemzetért. Nem látom értelmét. Ahogy hétfő reggel ülök a metrón, valahogy senki szemében nem vélem felfedezni az összetartás, de még csak a hit halvány reménysugarát sem, így az én lelkivilágom sem foglalkozik, gyakorlatilag semmivel.
Tenni lehetne érte, hogy megmaradjon bennünk a nemzet iránti elkötelezettség, de ami itt folyik feledteti hazánk valódi szépségeit, illetve azok itt vannak ugyan úgy, csak nem akarjuk meglátni, sőt esetleg óvni, arról szó sem lehet. Ilyenek vagyunk. A saját kis portáján úgy a hogy legyen rendben vagy még az sem, a többi nem az ő dolga,- gondolja magában. Már a család, mint motiváló erő, sem ad megnyugvást, magam is csonka családból származom, így azok számát növelem akik nem szeretik a család élményét, vagyis nem ismerik azt és amit nem ismerünk azt kerüljük, szeretjük a megszokott dolgokat. S mivel a gyermek élmények nem pozitívak, ezért rögzül a tudat, a család alapítás ellen vagy pedig kitűzik célnak, hogy: „mindent megadni, ami nekem nem volt meg”- de esetenként nem erre lenne szükség, sőt a pénz hajhászás helyett, több időt lehetne tölteni a gyerekkel, s megtanítani neki az ősi értékeket, mint például: hazaszeretet, tolerancia, erkölcs, mértékletesség, embercsoportok közti megkülönböztetés (rasszizmus) elkerülése, hit, mint Isten, mint önmagunk felé. Talán, ezek az értékek adnának esélyt arra, hogy ez rögzüljön a fiatalokban. Közben a hírárfolyam gyarapszik, tele hazugságokkal, megtévesztésekkel, butító show-műsorokkal, minként kialakul bennünk egy kép, ami nem a helyes, de ehhez alkalmazkodunk s az egyéniség kiteljesedése a cél, nem a közösségé. Egyénekre bomlunk, olykor már a saját családtagunkban sem bízunk meg, ez is oka, hogy nem számít már a családi kötelék sem.
Úgy érzem, az ember beszeretne zárkózni a saját kis „birodalmába” és ha tehetné ki sem mozdulna semmiért az égvilágon.
Hit. Aki templomba jár úgy érzi minden kötelezettségének eleget tesz, hogy vasárnaponként elmegy végig hallgatja a misét/istentiszteletet, dob egy 100-ast a perselybe és megvan váltva minden bűne. De van a másik csoport aki nem jár templomba, mert azt mondja, hogy képmutatás az egész. Úgy vélem, mint kettőben van igazság, de a kettő ötvözése vezetne a valódi megoldáshoz, vagyis ez sem biztos, mert nem tudhatjuk Isten mit vár tőlünk. „Hiszek Istenben, a magam módján”- jómagam, s sokan mások ezt a nézetet vallják, bár én szoktam imádkozni, de sokan ezt sem teszik meg, csak tulajdonítani akarják valakinek ezt az egész emberi létet. Vannak akik nem hisznek semmiben, róluk nem tudok mit mondani, valószínűleg hiányzik valami belülről. Ám azt vettem észre, ahogy öregszik az ember, talán akkor próbál Istenhez közeledni, a haláltól való félelem vagy a halálutáni lét, megnyugvás miatt. Kérdéseink vannak, de nem teszünk a válaszokért. Életem során szeretném, ha a hit végigkísérne, a család kérdés nem vonz,de ha sikerül (nem nagy erőfeszítések árán) megteremteni a jólétet, bár ez is újabb kérdéseket vethet fel, kinek, mi a jólét, akkor, talán elgondolkodom rajta. Tudásszomj, én őszintén remélem, mindenkibe szorul, s a tudás iránti vágyból kellő erőt tud meríteni, s orvosolná ezt a remek „betegséget”. A tudás iránti elkötelezettség kíváncsivá tesz, így rengeteget olvasok. Ez is kimúlni látszik a nemzetségből, mert elénk tesznek mindent a tv-ben levő reklámok, filmek. Láthatunk vidámságot, szomorúságot, drámát, mindenféle célcsoportot megközelítenek, nem véletlenül. Ápolnunk kellene törtélnemi emlékeinket, értékeinket, de ezekért sem teszünk semmit. Sajnálom, ezt az általánosítást, de nem találkoztam más véleménnyel még. Nem tudom, mivel tudnánk történelmünket megmutatni a nagyvilágnak, de ha erre lenne ötlet, talán elkezdenénk nem csak tanulni, érteni is történelmünk lépéssorozatát. Mit-miért alapon. Nagyszabású filmet, reklámokat, ismeretterjesztő dokumentumfilmeket lehetne csinálni a történelmi pillanatokról, igazságtalan döntésekről, s ezeket eljuttatni a világ olyan pontjaira is, ahol azt sem tudják „mi” Magyarország. Bár felmerülhet a kérdés, érdekelheti-e a világot a mi sérelmeink, országunk alakulási folyamata, talán csak Európán belül kellene, s felfrissíteni a régi kapcsolatokat, mint szomszédos, mint távolabbi Európai országokkal. Az országunk az elmúlt években semmi, de semmi jó cselekedetet nem hajtott végre, leszámítva a sportban, tudományokban való érdemeket, de ezeket nem támogatják megfelelően. Rossz cselekedetről, nem tudok, vagy nem akarok tudni, értek itt a bűnözés alatt, ami ha akarjuk hanem jelen van mindennapjainkban; rossz döntésekről inkább, melyek szintén a tudatlanságból erednek s hiszékenységünket bizonyítják. Nem tudnám elképzelni, hogy régen élt íróink itt élnének közöttünk, szerintem nem tudnának mit kezdeni a helyzettel, talán Széchenyi tudna ötletet találni a politikai kérdésekre. Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra. Ragaszkodunk a múltunkhoz, amit helytelenül vagy hiányosan tudunk. A múltbéli értékek nem fontosak már, nem ápoljuk örökségünket, hagyományainkat.
Nem figyelnek már az írok soraira, költők szavára. Ma nem fontos. Így vélik. Ez a szomorú. Jelenünk tele újdonsággal technológiai villámfejlődéssel, éreztetik velünk, hogy nincs időnk, pedig van, csak nem használjuk ki. Nem érünk rá, semmire.