A 2011-es népszámlálás a romániai magyarság drasztikus csökkenését mutatja, 1,238 millióan vagyunk. Az egyházi gondnokok egybehangzó véleménye, hogy ez az adat nem teljesen igaz, vagyis ennél többen vagyunk. A tendencia mégis csökkenő, tehát létezik elsorvadás. Addig, amíg szüleink korának falusi környezetében a 7-11 gyerek volt a szokványos, ez mára 1-2-re módosult. A civilizálódás, a társadalmi igényszínt növekedése folytán ma egy gyerek felnevelése többe kerül, mint szüleink korában, falusi környezetben tízé. Az egymás után született gyerekek, egymás ruháját, cipőjét viselték addig, amíg azok végképp elszakadtak, ez a mai gyerekeknél nem történik meg. Ahhoz, hogy valamire vigye, a mai gyereket már kis iskolás kortól külön nyelvórákra és egyéb szaktantárgy órákra kell járatni, ami elég jelentős anyagi megterhelést ró a szülőkre. Az egyetem elvégzése többnyire magas összegekbe kerül, főleg ha más városban végzik, ezt pedig legtöbb szülő csak nagy nehézségek árán tudja viselni, ugyanis az érettségi elvégzése a megélhetés szempontjából még nem jelent semmit a mai viszonyok között , még az egyetem elvégzése sem jelent biztos megélhetést. Ma már minden civilizált család csak annyi gyereket vállal, ahányat el tud tartani és fel tud nevelni becsületesen. A tulajdonosi státus erősödésével, természetesen ez az arány kedvezőbbé válhat. A technika és az emberi szabadságjogok változása, lehetővé tette az ember gyors helyváltoztatását, emiatt gyorsabban ki tudja használni a számára felkínálkozó kedvezőbb anyagi lehetőségeket. A több nyelvet beszélő, szabadabban mozgó ember szülőföldjéhez való ragaszkodása nem olyan erős, főleg fiatal korban, ha ez a föld nem tudja biztosítani számára a megélhetést és az egyéni kiteljesedést. Marosvásárhelyre vetítve, 2011-ben 127849-en vagyunk, ebből csak 57632 magyar, azaz 44,87 %,a csökkenés 11% körüli. Ennek elsősorban gazdasági, anyagi okai vannak. A termelő nagy vállalatok létszáma a negyedére csökkent, ennyi munkahely szűnt meg, ami természetesen elvándorlásra kényszerítette az embereket. Az egyházak, a nemzet őrzői, mégis az annyi véráldozattal megszerzett szülőföld megtartására kell hogy buzdítsák híveiket.
Az élet istene szigorú törvényeit pontosan leírta a Nagykönyvbe, mely nem más mint a géntérképünk, ahová a beírt rigurózus génprogram szabályozza az élet legapróbb történéseit. Már jelenleg is, az ember sok mindent megtanult kiolvasni ebből a könyvből, de Teller Ede atomfizikust idézve ,,hogy valójában mi is az élet azt még ma egyáltalán nem tudjuk, nagy valószínűséggel az utánunk következők 2100-ra pontosan meg fogják tudni”. Az élet istenének az élet igenlésére határozott parancsa van, génjeinkben hordozzuk utódnemző ösztöneinket, de ezzel szemben működnek az egyensúlyteremtő biológiai és társadalmi fékező erők , melyek akadályozzák a túlnépesedést. A Föld több mint 7 milliárd lakósának majdnem a fele délkelet-Ázsiában él. Ilyen nagy népsűrűség mellett nem csoda, hogy a legtöbb járvány innen indul ki, olyan járványbetegségek, amelyek nem voltak jellemzőek az emberre, az állatokról terjedtek át ránk (ilyenkor egyébként már biológiai fegyver gyanúja is felmerülhet). A demográfiai robbanásnak, ahogy a római klub elemzése nevezte, katasztrofális következményei is lehetnek, tekintettel arra, hogy a Föld mindenféle készlete, elsősorban energia és ivóvíz készlete véges. Kimutatott tény, hogy a folyamatos környezetszennyezésnek előreláthatatlan következményei lehetnek. Az ózonlyukak növekedésével megjelenik az üvegházhatás, globális felmelegedés, ami elolvaszthatja a sarki jégtakarók egy részét, megnövekedhet a tengerszint, szélsőséges időjárási szokások alakulhatnak ki. Az élet istene egy bizonyos határon túl konfliktusba kerül a természet egyensúlyteremtő erőivel. Természetesen a megismerés, felfedezés egy végtelen folyamat, nem tudjuk, hogy milyen új lehetőségek nyílhatnak meg még előttünk.
A szellemi megújulás lehet a kínálkozó minta, ahol genetikai és történelmi adottságaink vannak. Legnagyobb kincsünk az egyre több kiművelt fő lehet, ezért ragaszkodnunk kell nevelő és tanintézményeinkhez, kulturális és tudományos intézményeinkhez, úgy hogy az eredményeiket azonnal a közjó javára lehessen fordítani.
A megújulás fogalma nem új keletű. Az emberiség létezése óta folyamatos volt a megújulás, a reneszánsz, ami a létezés természetes velejárója. Minden generációnak megvannak a sajátos kifejezésformái, önmagáról és a világról alkotott képzetei. Ezek lehetnek jobbak vagy rosszabbak az előzőeknél, ezt mindig a késői utókor dönti majd el, a kialakult társadalmi rend normáinak megfelelően.
A mai nemzedék megújulása a globalizáció zászlaja alatt zajlik, kötődése a hagyományokhoz (a népzenéhez, a népi szokásokhoz, a népi tánchoz, a jellegzetes népi viselethez ) egyre lazább, erőteljes a domináns nemzetektől átvett elemekkel való hivalkodás. Mindezek ellenére sokakban tudatosult az a tény, hogy a nemzeti értékek teljes feladása, a nemzet feladását, azaz eltűnését jelentené.
Mindaddig, amíg vigyázzban álló százezrek ajakáról zeng a székely himnusz, a magyar himnusz, szimbólumának tekinti millió magyar a nemzeti lobogót, amíg százezrek zarándokolnak a csíksomlyói Mária kegytemplomba közös hálaadásra és büszkék tudunk lenni nagyszámú Nobel-díjasainkra, addig van remény a megmaradásra, amely a legfőbb esély a megújulásra.
A magyar népnek Szent István által a római egyházhoz való csatlakozása, még ha testvérgyilkosság és sok vérontás árán is, jelentette a legfőbb megújulást, miszerint a nemzetet intézményesített helyhez kötöttségre kényszerítette, az ősi kultúra teljes tönkretétele árán, ezáltal megerősített várrendszerrel biztosíthatta a nemzet megmaradását, túlélését. Ugyanakkor bevezette a nemzetet a judeo-krisztianizmus kultúrkörébe, egyáltalán nem az előnyünkre. Ezek elsősorban a megújulás bibliai alapjai, amibe a következő nemzedékek beleszületnek, megkérdezésük nélkül. Megújulási reményeink természetes alapja, elsősorban genetikai adottságainkban rejlik, abban, hogy az átlagosnál jóval nagyobb hatékonysággal tudunk részt venni a globális tudományos munkákban, ahol ugyancsak az átlagosnál magasabb számú Nobel-díjasunk van.
A megújulás egy hosszú folyamat, nem létezik varázsszóra megújult nép, csupán egy más nevelési és erkölcsi szempontokhoz igazodó, hosszas nevelőmunkából kikerülő új nemzedék. A magyar népet viharvert, de hősies történelme predesztinálja mindenkori küldetésére: mégpedig a nemzeti függetlenség és szabadság zászlóvivője kell maradjon, hiszen a legnagyobb véráldozatot ezért az eszméért adta. Legnagyobb közös ünnepeink ezekhez az eseményekhez kapcsolódnak (március 15-e, október 6-a, október 23-a). Magát a világszabadság szót is ilyen esemény kapcsán használta először Petőfi Sándor.