Fájó örömök és kérdések sorsa a miénk, a mindig megválaszolatlan (talán megválaszolhatatlan ) kérdéseké.
Mély katarzisok idején, amikor tombol még erjedten, lelkek mélyén, gőzös karcosan a bánat, fájó szívvel és némi haraggal lelkünk mélyén megszóljuk a közülünk végleg távozásra kényszerülőt:
Menj gyalog, autón,
robogj
héthatáron át, vonaton!
Az igéret földje
nincs olyan messze,
de nem lesz falud,
leomlik
romos harangtornya.
Nem lesz bölcsőd,
tétlen dajkáid ajkán
elnémul a dal.
Nem lesz anyaföld,
csak elhantolt nevek,
mohás sírok emlékét
kinek viszed?
Nem lesz haza,
csak gyáva futás,
tépett szíved
borzas szerelme.
Önmagad elől
kihez menekülsz
vele?
Kié lesz a szülőföld, ha egyre többen elmennek, kinek kell majd magyar templom és iskola, kit segít majd a ,,szülőföld-program “?
Annyi balszerencse közt és oly sok viszály után, ezer éven át mégis csak megmaradtunk itthon, ahová:
mint lenge magvat
parlagfűről,
szórt ide végzetünk
hét tenyérről.
Irtanak nyavalyák,
viharok tépnek,
csak meg ne maradjunk
valahogy épnek.
Ami kuruzslókat
fölöttébb aggaszt,
köröttünk járvány,
nátha riaszt.
Prüszköl a hisztéria
mindenütt,
sötét kobakokban
tombol az allergia.
Kezünk,
ha egymásnak nyújtjuk,
ha ölelünk, szeretünk,
miért fáj másnak
az örömünk?
Nem vagyunk annyian mint a kinaiak, minden magyarra szükségünk van, nem engedhetjük meg, hogy rosszakaróink kárörvendő nevetése közepette újra és újra beteljesedjen rajtunk a turáni átok. Azt már nem...
Csak azért is szeretnünk kell egymást, hisz
Tatár, török
seb után is,
itt minden rögben
száradó vérben,
áznak vágyaink
gyötörten.
Szidnak, marnak,
békén sose hagynak,
állunk azért
bosszantónak,
ébrentartó lármafának,
s ha még dúl
valahol kint, de mélyen bennünk is
az ördögi háború,
lóg
cérnakötélen a szétbombázott híd,
s oda az utolsó palló lélektől-lélekig,
de egyszer minden megnyugszik
s ha lezajlik
bennünk is a világégés,
porrá válás,
akkor talán egyenként megkérdezhetjük önmagunkat, hogy
üszkös remények
rossz hamuiból lesz-e,
lehet-e vajon
igaz feltámadás?
Kérdések, melyeket nemzedékek újra és újra feltesznek maguknak s az egyéni válaszok keresése közepette, szinte észrevétlenül lepörög röpke életünk.
A szeretet is egyszer, hátha ragályos lesz (a gyülölet már rég az).