Jött, látott és könyvet írt. Kormos Anett alig egy éve lett a Magyar Televízió tehetségkutatójának női legjobbja, majd pár hónappal később a Dumaszínház tagja, és máris interjúkötettel jelentkezik. Újságíróként lételeme a kíváncsiság, nem csoda, hogy a társulat tagjait előbb megismerte, majd egyre többet akart tudni róluk. Mint mondja, kíváncsi volt az emberre a humor mögött. Kik is ezek a jópofa dumagépek valójában? Mi vitte őket a színpadra? Milyen barátok, férfiak, apukák? Milyen emberek, amikor kialszik a reflektor? Anett kérdez, jegyzetel, és a legnépszerűbb humoristákat mutatja be, miközben még valakit megismerünk. Őt magát…

Miért akartad riportkönyvben bemutatni a Dumaszínház humoristáit?
Több oka is van, hogy megírtam ezt a könyvet. Az egyik, hogy nyáron felszabadult némi időm és kétségbe estem, hogy elsivárosodik a szellemi életem, csinálnom kellett valamit. A másik, hogy ebbe a társaságba, csak azért mert stand up comedy-vel kezdesz foglalkozni, még nem kerülsz be. A látszat ellenére ez egy zárkózott csapat. Reméltem, hogy a beszélgetések közelebb visznek hozzájuk, és belőlük információt kiszedni amúgy is kihívás. Persze nem tagadom, az üzleti lehetőség is vonzott. Ezekre a fiúkra most mindenki kíváncsi, egy róluk szóló könyv érdekes lehet a közönségnek, így talán megtérül a befektetett munka.
Miben volt előnyöd belsősként az interjúkészítés során?
Sok mindent tudtam már a srácokról, így egy csomó olyan kérdés megfogalmazódott bennem, ami egyébként nem merült volna fel. Mielőtt bekerültem a Dumaszínházba, azt hittem, ez egy nagyon könnyed társaság, folyamatos, áradó humorizálás, haverkodás megy, ami viszont nem teljesen igaz. Inkább egy olyan közösségről van szó, aminek bizonyos tagjait a munka szorosabban, másokat kevésbé szorosan összetart. A másik, hogy a közös munka, a haknik során más vélemény alakult ki bennem az egyes szereplőkről, mint annak, aki csak a tévében, vagy színpadon látta őket. Roppantmód érdekelt, milyenek otthon, hogyan viselkednek apaként, férfiként, barátként.
Mit sikerült a könyvben megvalósítanod, és mit nem?
Még nincs hiányérzetem, ami persze nem jelenti azt, hogy mindent sikerült megvalósítani. Mindenképpen tartani szerettem volna, hogy ne legyenek sabloninterjúk. Nem akartam uniformizálni a fiúkat, kerülni szerettem volna, hogy egy szerkesztő, vagy akár a riportalanyaim annyira meghúzzák a szöveget, hogy végül mindenkiből egy lúgozott semmi maradjon. Át akartam adni a beszélgetések hangulatát, amibe természetesen magamat is beépítettem, hogy a személyiségem megismerhető legyen a kérdéseim, reakcióim által. Fontos volt, hogy mindenki olyan legyen, amilyen. A Kőhalmi-interjú jó példa. Zoli azzal kezdte, hogy letolt, amiért nem vittem diktafont. Ezt a kész szövegbe is beleírtam. Beszélgetésre készültem, ami azt jelenti, hogy az ember váratlan kérdéseket is feltesz, váratlan válaszokat is kap. Ehhez aztán végig ragaszkodtam.
„Tankönyv és munkafüzet”- Miért pont ezt a formát választottad?
A beszélgetések után kis feladatokat szerettem volna belerakni, de a Tankönyv és Munkafüzet elnevezés Litkai Gergőtől származik. Eredetileg valamiféle kvíz-kötetre gondoltam, ami játékos, de ez annyira megtetszett, hogy végül inkább így zártam le a beszélgetéseket. Ráadásul jól meg lehetett fotózni, a grafikai koncepció is jót tett a könyv borítójának és nem üt el nagyon az első elképzeléseimtől sem.
Mit gondolsz, mennyire lehet sikeres egy könyv, amiben komolyan beszélgetsz olyanokkal, akiktől a közönség mindig humort, viccet vár?
Ez egy vitás kérdés volt az elején. Én ugyanis jeleztem, nem ragaszkodom ahhoz, hogy viccelődjenek. Úgy értem, ha valaki a hétköznapokban is jópofi, akkor mindent bele, de csak azért, hogy kiszolgáljuk a közönségigényeket, azért ne. Senki nem lehet az élet minden pillanatában olyan szellemes, mint szórakoztatás, fellépés közben. Nem akartam, hogy a fiúk szerepbe helyezkednek. Egy mélyebb beszélgetés közben - komoly és könnyed dolgokról egyaránt - őszintétlen és hamis lett volna, ha a beszélgetőtársam végig humorizál.
Tizenöt interjú olvasható a könyvben. Mennyire vetted figyelem a kollégák népszerűségét, amikor kiválasztottad a riportalanyokat?
Teljesen egyértelmű, hogy figyelembe vettem. Olyanokkal készítettem interjút, akikről feltételeztem, hogy kíváncsi rájuk a közönség. Vannak még olyanok a Dumaszínházban, akik érdekes emberek, de a többség még nem is ismeri őket igazán. Bács Miklóst vagy Pataki Balázst például nagyon kedvelem, de miattuk még nem sokan vennék meg a könyvet. Jövőre talán már igen, de akkor majd jöhet a Dumaszínház 2. Az sem véletlen, hogy saját magamat kihagytam belőle, pedig szerintem roppant érdekes személyiség vagyok, csakhogy miattam se vette volna meg a kutya se. Az is felmerülhet az emberekben, hogy csak azért írtam könyvet, mert bekerültem a tévébe. Az a szerencse, hogy már jelent meg könyvem, tehát nekem előbb volt az írás, mint a stand up comedy, úgy érzem feddhetetlen vagyok. Legalábbis ez ügyben.
Mikor és hol lehet veled találkozni, ha valaki dedikáltatni szeretné a könyvet?
Nem tudom még a pontos menetrendet, mert így ünnepek környékén több a hakni, aztán persze ott van a család is, rájuk is szeretnék, kell időt szánni. Így tehát leginkább fellépések előtt, után lehet velem találkozni, és akkor szívesen dedikálom a könyvet bárkinek. Ugyanezt szoktam mondani azoknak is, akik azt kérdezik, mikor lehetne velem meginni egy kávét. Ilyenkor. Bár nem kávézom.
Szerző: Koncz Csaba