Én kárpát széléről jöttem,
Árpád népével szőttem,
Egy álmot, mit Emese megálmodott,
Amiért Isten, annyi magyar vért feláldozott...

Az álom elfoszlott, mint egy lomha felhő,
Elfújta egy kósza szellő,
1000 évig éltük át az álmunkat,
De a vihar letépte a mi szárnyunkat...

Trianon volt ez a szellő,
Egy vész, megfordíthatatlan, messzire szökellő...
Magyar hon megcsonkított testének,
Sírja dalát elveszített barátok és testvérek.

Vesszen Trianon! de úgysem fog veszni,
Vesszen a Don kanyar,de ezt úgysem lehet feledni...
Álmodnám újra Emesének álmát,
És elfeledném Magyarország átka.