Három éve, 2013 szeptemberében hirdette meg az asztanai Nazarbajev Egyetemen az akkoriban frissnek és ropogósnak számító kínai államelnök-pártfőtitkár, Hszi Csin-ping a Selyemút Gazdasági Övezet nevű kezdeményezést.
Egy hónappal később, immár az indonéz parlamentben, Hszi a XXI. Századi Tengeri Selyemút projektet is bejelentette, s azóta a két elképzelés Egy Övezet, Egy Út címszó alatt fut, de néha csak Új Selyemútként emlegetik. A dolog lényege, hogy a Kína nyugati határaitól az EU keleti tagállamaiig terjedő – Közép-Ázsiát, a Közel-Keletet és a Balkánt átszelő – széles szárazföldi övezetben, illetve a Kínát és Európát összekötő tengeri útvonalak mentén utakat, vasutakat, repülőtereket, kikötőket, csővezetékeket, elektromos vezetékeket, ipari parkokat, erőműveket, gátakat építenek részben vagy egészben kínai pénzből, s mindezek hálózatával egységes és átjárható gazdasági régióvá teszik Eurázsiát.

Ha a projekt megvalósul, az teljesen megváltoztatja a világ képét. A program meghirdetésekor a nyugati sajtó azon versengett, hogy ki tudja szellemeskedőbben kétségbe vonni a tervek realitását, s van is okunk feltételezni, hogy a kínai álmok nem teljesen úgy és akkor válnak valóra, ahogy bejelentették. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a kezdeményezésből nem lesz semmi. Érdemes megnézni, hol tart a világtörténelem legnagyobb vállalkozása három évvel az elindulása után.

Egyvalamit Peking már egész biztosan elért: 2013 óta mindenki, aki a kínai állam szájából szeretne egy kis pénzt kiénekelni, legyen az kutatása finanszírozását megoldani akaró kantoni ornitológus, kormányzati támogatásra ácsingózó pekingi operatársulat, némi mellékesre számító közép-ázsiai kleptokrata vagy a választóknak nagy és betonból épült valamiket mutogatni kívánó magyar politikus, az igyekszik a kínai vezetőknél az Új Selyemútra hivatkozni. Az elterjedt hiedelmek szerint ha egy projekt címében benne van a Selyemút, akkor ott olyan pénzeső lesz, hogy az ötletgazdák alig tudják majd zsákban hazahordani a sok jüant. Ez persze nem egészen van így, de tény, hogy a világ összes politikusához hasonlóan a kínai döntéshozók szeretik a pénzeket felpántlikázni, márpedig Kínában most tényleg a Selyemút-pántlika a legdivatosabb.

De ne legyünk igazságtalanok: az Új Selyemút valóban elkezdett létrejönni, valós fejlesztésekről, nem pedig valamiféle monumentális pr-lázálomról van szó. Logikus módon az építkezések az útnak a Kínához közelebbi végén kezdődtek, így innen kevésbé láthatók. Bár itt jegyeznénk meg, hogy talán már a Belgrád–Budapest gyorsvasút is rég zakatolna, ha a felügyelő kormánymegbízotti iroda postázójában Icike nem felejti el rátenni a megfelelő érkeztetési pecsétet a szükséges dokumentumokra.

Mindenesetre a fő terep egyelőre a Kínával szomszédos Kazahsztán, ahova a Selyemutat kísérő kínai ipari beruházások több mint negyede koncentrálódott, s Peking és Asztana „csak” 2015-ben 50 milliárd dollár befektetéséről állapodott meg. Pár milliárdnyi ebből már meg is valósult, valamennyi soha nem fog, lesz egy csomó csúszás meg módosítás, de alapvetően kazah viszonylatban a Selyemút sínen van, szó szerint is. A kínai cégek már itt is megjelentek, Üzbegisztánban például megépítették a térség leghosszabb vasúti alagútját. A másik kiemelt célpont Pakisztán, ahol a 3000 kilométeres Kína–pakisztán Gazdasági Folyosóba – ez kijutást biztosít Kínának az Indiai-óceánra – 46 milliárd dollárt terveznek önteni a következő pár évben. Nagyjából ezer kilométernyi út már el is készült. Kisebb befektetésekről megegyeztek már Iránnal, Törökországgal, Romániával és egy sor más országgal is.

Ha azt nézzük, hogy az Új Selyemút meghirdetése óta három év telt el – amiből az első kettőben nem történt más, mint hogy az alsóbb szintű káderek megpróbálták kideríteni, mire is gondolhatnak odafent –, azt mondhatjuk, a vállalkozás nem áll rosszul. Valami egyértelműen elindult 2013 óta, s hogy pontosan hova vezet, meddig ér majd, az röpke egy-két évtizeden belül kiderül.