A népszavazás azonban nem lett érvényes (azaz nem lett kötelező jogi érvényű), hiszen a részvételi arány nem érte el a szavazásra jogosultak több, mint 50%-át.
50%-ot meghaladó részvétel referendumon mindössze két alkalommal fordult elő: 1989-ben az úgynevezett „négyigenes” szavazáson (58%) és 2008-ban a Fidesz által kezdeményezett szociális népszavazáson (50,5%).

Az eredmények láttán mind a kormány, mind pedig az ellenzék egyes pártjai (DK, Jobbik) saját győzelmüket deklarálták. Utóbbiak az érvénytelenséget tekintve „győzelemnek”.

Nézzük akkor politikai/stratégiai szempontból kinek kedvezhetnek rövid és hosszú távon ezek az eredmények.

Egy politikai oldal erejét és mozgósító képességét azon szavazók száma adja, akik egy választás, vagy politikai döntés esetén ténylegesen hajlandók mögé állni. A helyzet ilyen egyszerű. Az, hogy ez az erő mire elég, mindig az adott választás kontextusa (tematikája, tétje) és az abban megjelenő versenyhelyzet határozza meg.

A kvótanépszavazás esetében a kormányzó erők (Fidesz-KDNP) „nem” szavazata mögött 3.2 millió választó sorakozott fel. Ez több, mint ahány szavazatot a párt 2014-ben, vagy 2010-ben, országos választáson szerzett.

Az eredmény nem azt jelenti, hogy aktuálisan, egy most tartott országgyűlési választáson a Fidesz ennyi szavazatot kapna – hiszen ez egy népszavazás, amelynek konkrét politikai célja volt. Az azonban mindenképpen állítható, hogy a 3.2 millió választó, aki egy konkrét ügyben már a kormánypártokkal szavazott, később megnyerhető a párt támogatójának is – azaz potenciális „vásárló”.

Ugyanez az érték a baloldali/liberális pártok esetében, ezúttal nehezebben határozható meg, hiszen a népszavazás bojkottjára szólították fel szavazóikat. A bojkott eredményeként a referendum valóban érvénytelen lett. Ez azt jelenti, hogy a politikai baloldalon (technikai értelemben) a kampány szinte ugyanolyan „sikeres” volt, mint a Fidesz kampánya a „nemek” mozgósításában. Passziválta ugyanis a teljes baloldali bázist.

Mekkora ez a bázis? Azt tudjuk, hogy „igen” szavazatot adott le, vagy érvénytelenül voksolt 278 ezer ember október másodikán. A többiek otthon maradtak. Az érvényességhez biztosan hiányzott 817 ezer voks. Ezek kisebb része lusta Fidesz vagy Jobbik támogató, nagyobb része pedig potenciális, vagy aktuális baloldali szavazó – akik megértették pártjaik elvárását a népszavazás vonatkozásában.

Ha az otthon maradók (általában) mind kormányellenes/kormánykritikus választók lennének, a baloldali pártok most jogosan ünnepelhetnének, hiszen csak egy jó választási koalíciós együttműködést kellene kötniük 2018-ig. Ez azonban nincs így.

A csendes többség elmélete, azaz „aki otthon maradt, a kormány ellen szavazott”, egy naiv, ad hoc magyarázat. Lehet benne hinni, de önbecsapás. Akárcsak a következő állítás: mivel a részvétel 44% közelében alakult, valójában az Unió kötelező kvóta terve „győzött” (mint azt hallhattuk, a Magyarország iránt megértéssel és szeretettel nem vádolható, luxemburgi külügyminiszter nyilatkozatából).

Miért? A közvélemény-kutatásokból ugyanis kiderül (legyenek azok „jobb-” vagy „baloldali” orientációjú kutatócégek), hogy a magyarok nagy többsége elutasítja a kötelező kvótát (még a baloldali választók jelentős része is). Ezért nem mert kiállni az „igenek” mellett szinte senki.

Akik nem mentek el szavazni, három klasszikus okból tették:

- Soha nem mennek el szavazni (nos, ilyen polgártársunkból rengeteg van)
- Országgyűlési választásokra elmennek, de népszavazásra nem, mert majd „mások szavaznak helyettem”, „úgy is lehet tudni mi lesz az eredmény” stb.
- „Bojkottálták” a referendumot, mert esetükben a kormánnyal szemben érzett düh erősebb, mint a kötelező kvóta elutasítása vagy elfogadtatása (egyébként szavaztak volna).

A baloldali pártok vonatkozásában csak ez az utolsó kategória számít. Erről azonban jelenidőben nem tudunk semmit, hiszen utoljára 2014-ben volt olyan gyakorlati mozgósítási helyzet, amikor választók a „való világban” is kiálltak mellettük (nem pedig bojkottáltak).

A „puhább” és előrejelző képességük vonatkozásában kevésbé megbízható közvélemény-kutatások ma azt mutatják, hogy a felnőtt lakosság 19-20%-a „voksolna” a csoport valamely pártjára (egy most vasárnap tartandó választáson). Ez 1.5-1.6 millió ember. Fele annak a közegnek, aki a Fidesz mögé állt eddig, legalább egy konkrét politikai ügyben, valódi szavazáson.

Érdemes ezeket a számokat megfontolni.

Talán az sem véletlen, hogy a hazai baloldal a kampány során nem vállalta, sőt rejtegette politikai preferenciáját: az „igent”, hiszen akkor kiderül, ténylegesen hány választó állna mögéjük. Mennyien hajlandóak követni őket, akár egy nehéz, morális ellentmondásokat tartalmazó kérdésben is.

A politikában ami valóban számít, az a választásokon résztvevők aktuális köre, nevezzük őket: aktív szavazóknak (az USA-ban ők a „regisztrált szavazók”). Aki nem vesz részt, annak véleménye egyszerűen elveszik, hiszen önként lemond beleszólási, döntési jogáról. Politikai piacot aktív választók alkotnak. Ezért sem létezik az elégedetlenek „csendes többsége”. Ez egy önáltatás, ami minden esetben a vesztesek „jó kifogása”.

Pszichológiai funkciója érthető, de gyakorlati értelemben szamárság.

Országgyűlési választásokat nyerni bojkottal pedig biztosan nem lehet.

Háromféle ember van ebben az országban