„Hanyatló nép, amelynek a múltja Spárta, a jövője a sziúk sorsa. Hanyatló nép, amely az elkövetkező száz évet ördögűzéssel és sorban állással fogja tölteni, közben a szárnyaló győztesektől kapott kis pálinkát vedelve kisded játékait űzheti, bámulhatja a vonuló felhőket, felkoszorúzhatja az ablakait, és onnan még egyszer üdvözölheti a sokrétűségében és mélyértelműségében oly impozáns egész nyugatot.”
Fenti sorokat 1950-ben írta Gottfried Benn, a 20. századi német irodalom egyik legnagyobb alakja, akinek neve csak azért nem cseng olyan ismerősen, mint mondjuk Thomas Manné vagy Brechté, mert Hitler hatalomra jutása után, inkább a belső száműzetést vállalva, nem emigrált, és emiatt pont hatvan évvel a halála után sokan még ma is mindent megtesznek az elhallgatására.
A rövid szövegrészletben a mély nemzeti önismerettel rendelkező Benn látnoki erővel jósolja meg a mai németség két legfontosabb jellemvonását, az önfeladást és a megfelelni akarást, persze elsősorban a győztes nyugati hatalmaknak való megfelelni akarást. Hogy a németek önfeladásukkal és megfelelni akarásukkal, az erőszakosan átnevelt és a fehér ember életmódjára kényszerített sziúk sorsára jutottak, az lépten-nyomon tetten érhető mind a kisemberek mentalitásában, mind a német nagypolitika jellegében és olykor különös, szinte érthetetlen megnyilvánulásaiban.
Személyes emlékeim között kutatva, az önfeladás iskolapéldájaként azt az evangélikus lelkészt említhetném, akivel itt Magyarországon futottam össze, és aki arra a kérdésemre, hogy német-e, azt válaszolta: sajnos igen. Az eszébe se jutott, hogy vallása és hivatása okán legalább Lutherra büszke lehetne. De a beteges megfelelni akarásról is vannak különös élményeim. Amikor az egyik német ismerősöm hivatalos útra ment Bratislavába, és arra panaszkodott, milyen nehéz kiejteni a szlovák főváros nevét, javasoltam neki, hogy ott van a német elnevezés, a Pressburg, használja azt, mi is Pozsonyt mondunk. Mire rémülten tiltakozni kezdett, és rosszallását fejezte ki, amiért ilyen nacionalista kilengésre biztatom.
A német nagypolitika, a hatalmon lévő politikai erők mindenáron való megfelelni akarása, önfeladása immár közel hét évtizede történelmi tény. A demagóg általánosításokat elkerülendő lássunk két egészen konkrét, ráadásul vadonatúj példát, 2016-ból!
Júniusban hozott határozatában a Bundestag népirtásnak minősítette az Oszmán Birodalomnak az örmények ellen elkövetett vérengzéseit. A határozat ugyanakkor beismerte a Német Birodalom bűnrészességét is. A jelenlegi politikai helyzetben Németország számára rendkívül kényes döntés egy Törökországot elítélő határozat. Ezt a Bundestagban is jól tudják. Éppen ezért az elmarasztaló határozat mellé becsomagolták az önfeladás receptjét: Jó, jó, hibát követtetek el, de sebaj, mi is benne voltunk. Csak az a bökkenő, hogy a Német Birodalom bűnrészességére az 1916-os örmény népirtásban semmiféle érdemi adatot nem találni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a két ország egy oldalon harcolt a világháborúban, és Németország valószínűleg fegyverrel látta el hadban álló szövetségesét. Ám hogy ennek mi köze a huszadik század második legnagyobb népirtásához, az rejtély.
Nem sokkal később a szövetségi kormány, a törökök elítélése után lépéshátrányba került baloldali frakciók nyomására, népirtásnak minősítette a több tízezer herero és nama lemészárlását is az egykori Német Délnyugat-Afrikában. Az 1990 óta független Namíbia 1884-től 1915-ig Német Délnyugat-Afrika néven német gyarmat volt. A németek 1904-ben leverték az őslakó hererók és namák felkelését, és a lázadó törzseket internálótáborokba kényszerítették. Itt haltak meg a legtöbben az éhínség és a pusztító járványok következtében. Az áldozatok számáról a különböző források eltérő adatokat közölnek, ezek szerint hatvan-nyolcvanezer bennszülött, illetve kétezer német telepes és katona vesztette életét.
Ennek a határozatnak az elfogadásában nagyon is kilóg a lóláb: a baloldal az egyre mélyülő migrációs válság enyhítésére újabb terepet talált az önfeladás szükségességének bizonyítására. Különben miért hozakodott volna elő az események után száztizenkét évvel, éppen 2016 júniusában Délnyugat-Afrikával? Nyilván azért, hogy újból figyelmeztesse a németeket: van még bűnötök elég, ne nagyon ugráljatok. Bár a Gottfried Benn említette, sokrétűségében és mélyértelműségében oly impozáns nyugat a mai napig nem bánta meg, és soha nem is fogja megbánni az afrikai, ázsiai vagy amerikai őslakosok ellen elkövetett, hasonlíthatatlanul nagyobb bűneit.
Gottfried Benn jóslata száz évre vonatkozott, amiből majdnem hetven eltelt, és lassanként már azon lehet elmélkedni, vajon mi lesz a folytatásban. Néhány szociográfiai, demográfiai adaton, társadalmi jelenségen érdemes elgondolkodni. Hivatalos statisztikai adatok szerint az ezer lakosra jutó születések számában az EU leggazdagabb országa, Németország a tagállamok között már hosszú ideje az utolsó helyen áll. Németország lakóinak száma jelenleg nyolcvankétmillió. Ennek 21 százaléka bevándorló, illetve rendelkezik bevándorló felmenőkkel. 1950-ben ez a szám gyakorlatilag nulla volt.
Mikor az idei riói olimpián a magyar birkózó, Lőrincz Viktor bírói csalással elvesztette bronzmeccsét, a győztesnek kihozott német–török Denis Kudla örömében kirohant szurkolóihoz, akik egy fekete-piros-sárga német nemzeti lobogót terítettek a vállára, középen a kétfejű sas helyett a fehér török félholddal és csillaggal.
Vajon milyen következtetésekre jutna mindezekből Gottfried Benn?
A szerző író, műfordító
0 Megjegyzések