Milyen ember az, aki 1956. október 23-ának 60. évfordulója alkalmából végigordítja, fütyüli és kerepeli – nemhogy Magyarország miniszterelnökének ünnepi gondolatait, de – a magyar himnuszt és a lengyel köztársasági elnök beszédét is?
Miközben Andrzej Duda arról beszél, hogy a magyarok mindig is számíthattak és a továbbiakban is számíthatnak majd lengyel testvéreikre és, hogy a forradalom után Lengyelország 800 l vért küldött, s büszke arra, hogy az összegyűlt tömegben talán vannak, akiknek ereiben ezért lengyel vér is folyik, magukból kikelve ordítanak és fütyülnek.

Az biztos, hogy bennük nincs egy csepp ajándékba kapott lengyel vér sem, ugyanis ezeknek az ősei nem voltak hősök, nem voltak forradalmárok. Ezek szánni való barmok csak, akiknek fogalmuk sincs arról, mit köszönhetnek azoknak a forradalmároknak, akik hatvan éve lehetővé tették, hogy ők 2016. október 23-án síppal a szájukban szabadon őrjönghessenek.

Ezek nem értik, hogy nem Orbán Viktornak ártottak, hanem újfent szégyent hoztak a saját fajtájukra, ismét bemocskolták a magyar nemzet hírét a világsajtóban, hiszen most napokig azt fogjuk hallani Nyugatról, hogy a „magyarok" megint a diktatúra ellen tüntettek. Ezek a méltóságteljes ünneplőket és '56 emlékét gyalázták meg.

De mit tudnak ezek '56-ról? Ezek azok, akik '56-ban és utána csak remegve lapítottak volna, gyáván menteni próbálva nyomorult életüket. Akik szorgalmasan jegyzeteltek volna, akik feljelentették volna saját fajtájukat, saját családjukat.

Patkányok ezek, nem emberek. Nekünk pedig együtt kell élni velük, hiszen nem megoldás kiszedni a sípot a szájukból, megütni őket. Nem 2006-ban vagyunk ugyanis. A polgári réteg feladata felülemelkedni a szennyen, s hálát adni helyettük is, hogy ma lehetőségük van rendet bontani mindenféle megtorlás nélkül. És a legfontosabb: emlékezni és emlékeztetni. Átadni gyermekeinknek, unokáinknak '56 tanulságát. Mert „ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak"!