Exportcikk-e a demokrácia?
Nem magyar specialitás, egyfajta hungarikum azt hinni, hogy az Európába, pontosabban Németországba és Skandináviába igyekvő ázsiai és afrikai tömegeket néhány arab diktatúra elsöprése és az azt követő belső káosz indította útnak. (Alig kapnak figyelmet azok a magyarázatok, amelyek az okot az úgynevezett fejlődő országok népességrobbanásában, mérhetetlen szegénységében, esetleg az éghajlat változásában látják.) Kétségtelen, hogy Földünk nagyobb részére a rossz kormányzás jellemző, és hogy ott élnek az állampolgárok jólétben, ahol valóban virul a demokrácia. A magas életszínvonalú demokráciák híre és képe eljut a világ minden sarkába. Ezért dőltek el a kommunista dominók, és pár éve sem amerikai ügynökök, naiv vagy éppen cinikus nyugati politikusok idézték elő Kelet-Európában a „narancsos” forradalmakat. Az „arab tavaszt”, falsnak bizonyult reményeivel, sem kívülről exportálták. Tuniszban, majd Egyiptomban és Líbiában igazi, spontán népmozgalom söpörte el a Nyugat-barát (vagy csak azt tettető) diktatúrákat. A nép a csodát, a súlyos bajok megoldását várta a demokráciától, azaz annak jelszavaitól – és/vagy az iszlámra, a Koránra épülő politikától. A Nyugat örömmel és illúziókkal fogadta a fordulatot, de aktívan kevéssé támogatta. (A kivétel Líbia, ahol Franciaország és Norvégia segítsége nélkül nehezebb lett volna megdönteni Kadhafi rendszerét.) Szíriát is elérte a változás szele, ott azonban épp az idézte elő a polgárháborút és milliók kimenekülését, hogy a diktátornak sikerült – külföldi segítséggel – fenntartania hatalmát, legalább az ország egy részében.
Ukrajnában a függetlenséget követő gazdasági csőd, a pártsemleges korrupció és az EU-val szembeni megalapozatlan várakozások, nem utolsósorban pedig az orosz befolyás erősödése váltotta ki „a Majdan forradalmát”. Csak az orosz propaganda csaliját bekapók hitték és hiszik, hogy a joggal megutált Viktor Janukovics ellen tiltakozókat külföldről manipulálták. (Ez pont olyan hazugság, mint hogy 1956-ban külföldi diverzánsok és horthysta katonatisztek tévesztették meg és lázították föl a magyar népet.) Az EU mást nem tett, nem is tehetett, mint hogy egy kevés pénzt bedobott Ukrajna feneketlen zsákjába. Az országot nem ez mentette meg az anarchiától, hanem – paradox módon – az orosz elnök. A Krím bekebelezése és a Kelet-Ukrajnában kirobbantott háború ideig-óráig egyesítette a veszekedő politikusokat, megerősítette az ukrán nemzeti tudatot – ha nem is a demokráciát.

Közhely, hogy a demokráciánál jobb politikai rendszert még nem találtak ki, de az már régen volt, hogy Európában tömegek tüntettek az általános választójogért, a demokráciáért. A Szovjetunió által leigázott Közép-Európában viszont erős maradt a politikai szabadság és az emberi jogok igénye. Nem Reagan, Bush, Thatcher vagy Kohl hozta ajándékba a demokráciát, a Nyugat csak támogatta az elnyomás enyhítését, a szabadságjogok tiszteletét. A nép persze üdvözölte, hogy többé nem kell félnie a besúgóktól, a semmihez nem értő pártapparatcsikoktól, de elsősorban jobb életkörülményeket várt a demokráciától. Ahogy a világon mindenütt.

Minden szegény országban, ahol a természeti erőforrásokat és a segélyeket egy szűk vezető csoport monopolizálja, hiányzik a demokrácia táptalaja. Sokan azt hitték, hogy a demokráciában mindenki azt teszi, amit akar, szabad a rablás. Hibáztassuk ezért „a demokráciára éretlen” arabokat? Nem, a felelősségben osztozik a megdöntött katonai diktatúra, a megelőző gyarmati uralom, és a még korábbi korrupt török fennhatóság. A demokrácia alapvető feltételei, mint a szabad sajtó, jó alkotmány, jó törvények, többpártrendszer, tiszta választások még nem garantálják a népuralmat. Ahhoz műveltség, társadalmi igazságosság, bizonyos jólét és tisztességes vezetők kellenek. Ez így volt az ókori Athénban, ezért válhatott 1945 után Németország és Japán demokráciává. Ezért törékeny a demokrácia nálunk és szomszédságunkban.