A szerb kormány 15 millió euróval támogatta az üzem beindítását, ebből 3 milliót a munkahelyek megnyitására adott (ami önmagában véve eszeveszett gazdaságpolitikára vall). Mondani sem kell, hogy az adófizető polgárok (vagyis mindannyiunk) pénzével dobálózik.
Az átlagbér az említett gyárban ugyanakkor 30 ezer dinár, tehát nem sokkal több mint a szerbiai minimális fizetés.

Ezért a pénzért az alkalmazottaknak rendkívül egészségtelen körülmények között és embertelen megaláztatások mellett kell dolgozniuk.

Az ottani helyzet kísértetiesen emlékeztet a dél-koreai Jura gyárakban uralkodó állapotokra.

A Geoxnál kizárólag 40 évnél fiatalabb munkaerőt foglalkoztatnak.

A gyár vezetői nem oldották meg a szellőztetést, ami nemcsak azt jelenti, hogy a dolgozók pokoli hőségben güriznek, hanem azt is, hogy a cipőgyártásban használt ragasztó kipárolgása gyakran kisebb (?) mérgezéshez vezet.

Az alkalmazottak erről névtelen levélben értesítették az illetékes felügyelőséget, amely azonban – mind az várható volt – a füle botját sem mozdította.

A dolgozókat egyfolytában sértegető kis-nagy főnökök, közölték velük: aki nyolcorás munkaidőben több mint kétszer ki kell, hogy elégítse a fiziológiai szükségleteit, viseljen pelenkát. Ezt “melegen javasolták” minden melósnak.

A gyáron belüli szakszervezeti tevékenység teljesen elképzelhetetlen, azt aki csak megemlítené, azonnal kirúgnák.

A cég illetékesei nem hajlandóak nyilatkozni a médiának. A szerb állam pedig hallgat.

Leegyszerűsítve az egész történetet: a szerb kormány olcsó munkaerőt, pontosabban rabszolgákat tálal fel a külföldi beruházóknak, akiknek ezért még külön fizet (a polgárok pénzéből).

Így is megoldható a munkanélküliség problémája.

Danas nyomán K. P. Délhír