A lovagkereszt olyan világosan mutatta meg, mi a baj Magyarországon a jobboldali sajtóval, hogy arra nem is érdemes több szót vesztegetni. Volt viszont ezzel tökéletesen egy időben egy másik ügy, amelynek ugyan nagy jelentősége nincs, de azért jól rávilágít arra, hogy mi a gond balliberális médiával – és nemcsak itthon, hanem az egész világon.
Induljunk neki a történetnek az elejéről, úgy lesz szép az íve. A legkorrektebben egyébként meglepő módon az alaposságáról meg cizellált kiegyensúlyozottságáról kevéssé híres brit bulvárlap, a The Sun foglalta össze az eseményeket.

Szóval, a magyar határon megjelent néhány madárijesztő szerű, cukorrépából faragott nagyon ronda fej, amelynek azonban nem a madarak, hanem – állítólag – a menekültek távol tartása a célja. A Human Rights Watch emberi jogi szervezet európai médiaigazgatója, Andrew Stroehlein twitterén kommentálta a képeket: „A menekültek háború és kínzás elől menekülnek, Magyarország. A zöldségfejeid nem lesznek elegek az elriasztásukra.” Persze tudjuk, hogy nem minden menekült háború és kínzás elől jön, ahogy a zöldségszörnyekért is furcsa Magyarországot felelősség tenni, de ez mindegy is, a HRW-tól ennyi csúsztatás nemhogy belefér, hanem egyenesen munkaköri kötelesség.

A bejegyzést látva Schöpflin György, a Fidesz európai parlamenti képviselője valamiért úgy érezte, reagálnia kell. És azt írta, hogy „Talán mégis. Az emberi ábrázolás ugyanis tiltott dolog az iszlámban. De egyetértek, disznófejek hatékonyabban rettentenének el.”

És itt szabadult el a pokol. A válaszban Stroehlein neonáci trollokhoz hasonlította Schöpflint, akit idegengyűlölő mocsadéknak, Magyarország, Európa és az emberiség szégyenének nevezett. A bayerzsolti hevességű szavak mellett érdemes megfigyelni a náci jelző, mint aduász figyelemreméltóan gyors, mondhatni készségszintű használatát. De ennél is érdekesebb az, hogy Stroehlein már úgy adja tovább Schöpflin reakcióját, hogy az „javasolta” a disznófejek bevetését.

És innentől kezdve Stroehlein elegánsan hátra is dőlt, hogy következzék a szövetséges média. A The Independent volt az első, amelyik természetesen már azzal futtatta a cikket, hogy egy EP képviselő javasolta, hogy tegyenek malacfejeket a kerítésre. A legviccesebb, hogy a cikk szerzője szükségesnek látta az amúgy kezelhető hosszúságú műfajnak számító tweet tömörítését. Ez lett belőle: „Az emberi ábrázolás tiltott…a disznófejek hatékonyabban riasztanának el”. Vagyis – és nehéz azt hinni, hogy terjedelmi okokból – csak az az egészen pontosan húsz karakter maradt ki, amely jelezné, hogy a komment egy gúnyos (sértődött? felháborodott?) válasz egy másik bejegyzésre.

Íme egy kis húzás és máris úgy tűnik, mintha komoly önálló javaslatról lenne szó, és már látjuk is Schöpflint energikusan baktatni, kezében a jogszabálytervezettel. S alig akadt olyan brit sajtótermék, amely ne igyekezett volna ezt a képet sugallni, a magyar képviselő mindenhol „javasol, felszólít, felhív” és így tovább, miközben teljesen nyilvánvalóan nem erről van szó.

A magyar sajtónak pedig egy bravúros fordítási megoldással sikerült még tovább csavarnia a dolgon. Az ügyet feldobó 444.hu-n már nem is javaslat lett a dologból, hanem egyenesen parancsoló szükségszerűség: a fideszes képviselő szerint „malacfejeket kell rakni a határkerítésre” Semmi feltételes mód. Az index.hu meg elegánsan a 444-re hivatkozva nem is bajlódott azzal, hogy ellenőrizze a fordítást: „A 444.hu vette észre, hogy Schöpflin György fideszes képviselő a twitterén azt írta, hogy malacfejeket kell kirakni a határkerítésre”. Amit, ugye, nem írt, amint az a bemásolt tweetből ki is derül.

Az egész azért is érthetetlen, mert mindenféle csúsztatás nélkül is bőven bele lehetett volna kötni a bejegyzésbe. Lehetett volna azt ízléstelen felvetésnek, rosszízű viccelődésnek nevezni, alpárinak, sértőnek, vallásgyalázónak, szóval sok mindennek. Egyetlen egy dolgot nem lehetett volna tenni: úgy csinálni, mintha egy konkrét javaslatról volna szó.

Ennek az önmagában nem túl jelentős ügynek ugyanis így két következménye is van. Az egyik, hogy terjeszti azt a visszataszító megoldást, amely amúgy is túl gyakran van jelen (oldalaktól függetlenül) a közéletben, vagyis amikor egy nyilvánvalóan nem komoly mondatot szándékosan komolyan veszünk, és ezzel kiforgatjuk a jelentéséből, hogy aztán bunkónak használva lecsaphassunk vele. És ebben az értelemben teljesen mindegy, hogy a célba vett mondat valóban szellemes-e vagy csak rossz tréfa. Az eredmény ugyanis az, hogy a közbeszédből eltűnik az irónia (az önirónia meg végképp) és maradnak a papírról felolvasott, patikamérlegen kimért nyilatkozatok. Utána meg lehet panaszkodni, hogy a választók elfordulnak a politikától, nem tudnak és nem akarnak választani a csereszabatos, jellegtelen politikusok közül, s ha aztán mégis elmennek szavazni, akkor olyan populistákra voksolnak, akik úgy fogalmaznak, ahogy más nem mer.

A másik következmény pedig, hogy tovább erodálja a sajtóba vetett bizalmat, márpedig egy demokratikus társadalomnak igenis óriási szüksége van fősodratú médiára, amelynek közös keretet kéne adnia a különböző vélemények ütköztetéséhez. Ám a mainstream média az ilyen trükkökkel pont ezt a küldetését teszi lehetetlenné és aztán felháborodottan csodálkozik, miért olvassák és hisznek neki egyre kevesebben, s fordulnak helyette bizonytalan forrású és hitelességű hírforrásokhoz.