Közel 160 esztendővel ezelőtt szörnyű tömegmészárlás helyszíne volt a hajdan Tiszaföldvárhoz tartozó Martfű (Tisza)Hajlati csárdája.
Öt megátalkodott betyár a korcsmában tartózkodó hét ember életét oltotta ki, vélhetően haszonszerzésből. A megesett rettenetes esetet számos betyárballada megénekelte, több-kevesebb hitelességgel. A legrégebbi tiszaföldvári-martfűi csárdát a második világháború előtt Csemán kocsma néven is ismerték. Még 1945 után is működött, hogy aztán a sötét emlékével együtt a földdel tegyék egyenlővé. Ma egy működő vasúti őrház áll a helyén, a martfűi vasútállomás szomszédságában.

A Tisza martfűi kanyarulatában – Szolnokra menet az út és vasút jobb oldalán – áll egy kicsiny vasúti őrház. Ennek az épületnek nem nagy múltja van, bezzeg az elődjének! Az őrház helyén állt hajdan ugyanis a Nagykunság egyik leghíresebb, vagy inkább leghírhedtebb korcsmája, a (Tisza)Hajlati csárda. Neve a több mint másfélévszázados fennállásának leggyászosabb emléke miatt maradt fenn az utókor számára.

E fekete históriát pedig a nép a szájára is vette, s balladaként megénekelte. Tájegységenként paraszthajszálként eltérő dallammal és szövegezéssel jegyezték fel a búskomor nótát – tudhatja ezt a ma embere a legnevesebb népdalgyűjtőktől: Ág Tibortól, Kicsi Sándortól, vagy éppen Kallós Zoltántól. A szemrevaló Pápainé, majd’ egész családja és a csárdalakók kínkeserves halála szívszorító ballada: „Jaj de széles, jaj de hosszú ez az út.” Eképp kezdődik az egyik ballada.

Könyv is szól a vérontásról

A régi Sárrét világa című, 1942-ben megjelent könyv (Bólyai Akadémia – Turul Szövetség) több oldalon keresztül beszéli el az 1859.  június 1-én a Hajlati csárdában történteket:
58. oldal: „A híres Hajlati csárdától is elég lovat elhoztak a betyárok. A Hajlati – Tiszahajlati csárda Cibakházánál Szolnok alatt volt. Szolnok alatt állott ez a Tisza Vezsenyi kanyarulatánál. Már csak a híre van meg. Vasúti őrház épült a helyére. A múlt század közepén Pápay Mihály volt benne a csapláros. Szomorú vég méretett rá! Családjával együtt meggyilkolták a betyárok 1859-ben, áldozócsütörtökre virradón! Balladát is költöttek erről a véres esetről...

...Pápayt, a feleségét, két eladó leányát, a csárdában megszállt kunszentmártoni kovácsot, ennek fiát és segédjét szúrták le. A csárdás kétéves kislányát és ennél is kisebbidős fiát, akik Kasza Kovács keresztgyerekei voltak, életben hagyták. Megmenekült a kemencébe bújt szolgáló is. Ez ismerte fel a tetteseket és vallott rájuk. Majd öt évig tartott, míg a tetteseket egyenként elkapták és Szolnokon törvény elé állították.”.

Újság is beszámolt a tárgyalásról

Ez utóbbi információnak mond ellent a Pesti Napló 1860. március 18-i száma, amely hitelesebben ír a már egy év múltán lezajlott tárgyalásról, amelyen a balladában elhangzó kilenc helyett csupán öt vádlott felelősségre vonásáról tesz említést:

„Szolnok 1860. március 14. Azon iszonyú bűntett, mely a múlt év, 1859.  június elsején, éjfél előtt, áldozó csütörtökre virradóra, a Szolnok város határához tartozó tiszahajlati Csárdában, hét ember torka és élete elmetszése által elkövettetett, a Szolnok megyei Törvényszéknél ez év március 7., 8., 9. és 10. napjain, tehát négy napon át vétetett – a négy vádlott és 43 tanú előállításával és kihallgatásával – nyilvános tárgyalás és ítélet alá.

A tárgyalás a városháza termében az ötszemélyes bíróság előtt, Petrovics István elnök vezetése alatt tartatott meg.

A vádlottak: Bogár Szabó Pál, Dózsa Rókhus, Kasza Kovács János, Varga Ignác valamennyien csongrádi lakosok és Doktor József ugyanonnan, ki azonban magánbörtönében – bár kezei elölről összekötve voltak – a múlt év július 10-én magát felakasztotta.

A vádlottak a vádakat makacsul tagadták. Varga Ignác különösen, ki tályoga undok fekélyeiben, saját dögében nemsokára elveszendő, lábain nem állhatva, mindannyiszor úgy hozatott be a bíróság elé. Midőn emlékeztették, hogy fél lába már a sírban van, hogy ideje Istennel, s emberrel némileg kibékülnie, folyton tagadásban maradt.

Tagadásuk dacára a hitelesített tanúk vallomása kiderítette, miszerint a vádlottak a gyilkosság éjét előző délelőtti órákban Csongrádon egy kocsmában összejöttek. Ottan egyikök szándékba vett útjok felől szót ejtett. Azután, nehogy együttes utazásuk felötlő legyen, a tiszai réven külön-külön, egymás után a folyó balfelére két kocsin átszálltak. Csépán délután két óra fele többek által láttattak, s felismertettek. Egyik vádlott – Kasza Kovács János – bűntársait nem messze a gyászemlékű csárdához, a tiszaföldvári szőlők sarkáig állítólag elkísérte.

A vérengző tett után, mely által a tiszahajlati csárdást, Pápay Mihályt, ennek nejét, két leánykáját, a vendégül ott megszállt Lovas Lajos kunszentmártoni molnárt, ennek kocsisát és fiát az életből kiirtották. Pápayt és Lovast – mint a testükön mutatkozó sebek és ütlegfoltok tanúsítják – előbb botokkal összeverték, azután torkukat elmetszették.

E szörnyű műtétet Doktor és Bognár, mint juhászok, úgy hajtották végre, mint ahogyan azt a birkáknál szokás. Ez egyben el is árulta személyüket. A vádlottak kocsin, mint jöttek, Csongrádra visszatértek. De nem sokára Kasza Kovács, hihetőleg a gonosz tettnek a közönségre teendett hatását, s a büntettesek nyomozására intézett lépéseket megtudandó, s a társainak hírt viendő, Törökszentmiklósra ment.

Másnap visszatérve a borzasztóság színhelyén meg is jelent, majd megértve társaik üldöztetését, Szegedre, Pestre, Bécsbe, majd mint önkéntes Olaszországba ment. Majd az önkéntesek – köztük ő is – a háború bevégeztével hazabocsáttatván, mint nejéhez írt, de elfogott egyik levelében – hogy bűnös voltát általában elismerve – mondja, hogy Törökországba szándékozik menekülni, de Mohácson fölfedeztetvén, befogatott.

Társai a gyilkosság éjén, egy órányira a vérrel fertőzött csárdától, egy Szolnok felé jövő kocsit feltartóztattak, a rajta ülő nőt és fiút kirabolták, s halálos fenyegetések közt megtiltották nekik, hogy reggelig tovább menjenek az útból, s hogy kivált – mint szándékukat kijelenték – a hajlati csárdában megszálljanak. A kárvallottak a sötétben éjfél után nem ismerték fel a rablókat, de hogy négyen voltak, azt jól kivehették.

A vádlott rablók ezután a tiszaföldvári szőlők közt még két rablást követtek el. Már ekkor világosodni kezdvén, mindkét megrablott Bogár Szabó Pálra vélt ismerni. Reggel hat órakor értek a vádlottak a csongrádi komphoz, mely akkor a jobb oldalon lévén kikötve. Bogár Szabó Pál csónakon átkelt, a lakatot leütötte, a kompot áthúzta, s így vonták kocsijukat és magukat a Tiszán át.

A révészfiú, egy 13 éves gyermek, ki ezeket látta, azt is észrevette, hogy Bogár Szabó Pálnál két pisztoly volt, s hogy Doktor Bogárnak a véres gatyáját mossa. A kimosott ing és gatya, mint bűnjelek ott voltak a bíróság asztalán. Varga Ignác volt a kocsis. Midőn hazatért, nejének feltűnt, hogy férje halovány színéből kivetkőzött, s a lovak nagyon kifáradtak. Varga másnap hazulról megszökött, s utóbb három lóval kézrekerült.

Dózsa kint volt a tanyán. A pandúrok sólyomszeme már távolról sejté martalékát. Ámde az űzőbe vett vad is meglátta a vészmadarát, s miközben a buza közé bujt, vele együtt ott kapáló fiúnak azt mondotta: Azt válaszold, ha valaki keres, hogy Péteribe mentem még a reggel, különben agyonütlek! A pandúrok kérdék a fiútól, hol van Dózsa? A fiú hazug választ adott, mint tanítva volt, de egy jól alkalmazott pofon kivállatta vele a tájat, hol lappang a keresett egyén. Sok keresés után, egy villám fényénél, mert estend volt az idő, az árokban meglepték a bujdosót az őt kereső pandúrok.

A jellemükről is írnak a cikkben

A négy rablógyilkos: Bogár Szabó Pál erőteljes. Dózsa Rókhus alacsony, de idegzetes. Kasza Kovács János előrehajolt törődött. Varga Ignác nyomorult alakú, de azért az utóbbi viselkedésben, beszédében megátalkodott, cinikus, élces. A tárgyalás tele volt drámai fordulatokkal, amint a vádlottak ide-oda hintáztak a bitófa és az illavai fegyház közt. A vádlottak tagadó vallomásaikkal menekülni akartak bűneik terhe alól.

A városban közben széltében elterjedt az – a tettesek által tagadott, de jellemző – hír, hogy midőn a rablók bent a csárdában áldozataikat gyilkolni kezdték, az egyik – ki kint őrt állt – bekiáltott: Ne öljetek! Mire a gyilkosok visszakiáltottak: De ölünk! Tudod mit mondott tavaly a kománk az akasztófa alatt? Ha rabolni mégy, élő tanút ne hagyj magad után!

Egy bölcsőbeli egyéves és egy harmadfél éves kisgyerek hagyatott csak életben. A törvényszék a vádlottakat életfogytiglani fegyházra ítélte. Fellebeztek!”

Így íródott tehát a korabeli bírósági tudósítás, ami igen részletesen számolt be a bűncselekményről.

A Néprajzi Társaság is megemlékezett az esetről

A Magyarországi Néprajzi Társaság megalakulásával, annak hivatalos értesítőjeként indult az Ethnographia elnevezésű folyóirat 1890-ben, Budapesten. Ennek a havi rendszerességgel megjelenő kötetnek az 1918-ban kiadott 29. számának 245. oldalán szintén írnak a hajlati csárdában történt eseményekről. Ebben is megjelenítik a támadókat és az áldozatokat is, itt-ott eltérő nevekkel: „Szolnoktól délnek a Tisza partján, az ún. vezsenyi kanyarulat szélén állt egykor a Hajlati csárda. Ennek bérlője volt az 50-es években Pápai Mihály. Őt és családját irtották ki 1859-ben, áldozó csütörtökre virradó hajnalon. A tanúskodó rokonok szerint a meggyilkoltak következők voltak: Pápai Mihály csárdás és felesége Darvas Katalin, ezek gyermekei: Franciska és Katalin, s az ott éjjeli szálláson meghált kúnszentmártoni gépész, ennek fia és kocsisa, utóbbiak nevei ismeretlenek. Megmenekültek a csárdásnak két gyermeke: Rozália és Gyula, kik a kemence kuckójából nézték végig a gyilkosságot. Állítólag ők ismerték fel a gyilkost is, aki a csárdásnak keresztkomája, a gyermekeknek pedig keresztapjuk volt. A gyilkos neve Kasza Kovács és társai. A gyilkosság állítólag bosszúból történt.” (Ethn. 1918: 245.)