A fenti cím ténymegállapítása nemzetünk gyarmati sorsát és a kapitalista világberendezkedést egyaránt méltán tükrözi. Egy, a neve elhallgatását kérő olvasónk elemzi az alábbiakban az országunkon élősködő, multinacionális cégek által gyakorolt – és általuk oly nagyra tartott – „vállalati kultúrát”.
Kedves magyar testvéreim!

Konkrét nagyvállalatot nem emelnék ki a sok nyugat-európai rajtunk nyerészkedő cég közül, ugyanis a lentebb megállapított tények és sztorik szinte bármelyiknél előfordulhatnak.

„Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” (Szálasi Ferenc) – ez a magasztos gondolat, amelyet minden hithű hungarista magáénak vall, nem tud érvényesülni a nemzeti munkaszolgálat keretein belül, már csak azért sem, mert mindezen felemelő gondolatok csak olyan termelési viszonyok keretein belül lehetnének értelmezhetőek, amelyek MAGYAR tulajdonú gyártásról, termelésről szólnának. Sajnos nem így van. Magyarországon az ipari termelés 99%-a jóformán idegen kézen van, ami pedig hazai, sajnos sok esetben ugyanúgy a nemzetközi zsidó-kapitalizmus termelési jellegzetességeit viseli magán (tömören: „a multik szolgálatában meghalni lehet, de megélni soha!”).

Ezek a multinacionális cégek azon kívül, hogy magyar emberek százezreinek adnak munkát – legtöbbjének a lehető legalacsonyabb adható bért kínálva – egyben hatalmas profitot visznek ki az országból. Egyrészt az olcsó munkaerő által, másrészt sokszor a nekik kedvező adózási törvényekkel élve inkább rombolják a nemzetet, minthogy gazdagítanák.

Lássuk tehát, mennyire becsülik meg ezek a cégek a nemzetépítő munkást.

Ha a munkavállaló valamilyen oknál fogva beteg lesz, akkor elvileg azért vonja a cég a fizetéséből a társadalombiztosítást, hogy az illető elmehessen táppénzre vagy kiválthassa a gyógyszereit. A helyzet azonban az, hogy valójában a sokszor szinte vért izzadó munkásembert a cégnél egyből táppénzcsalónak nézik, és kidolgoztak egy olyan mechanizmust, amellyel mesterséges bűntudatot akarnak – és nagyon sokszor tudnak is – kelteni. Meghatározott táppénzes napok után a munkába visszaálló embernek időpontot adnak a humán erőforrás (HR – szerkesztői megjegyzés: a kommunizmusban „személyzeti osztály” volt az említett szervezeti egység elnevezése, de ma már a dolgozó nem személy, csupán „humán erőforrás”) osztályra „elbeszélgetésre” – amelyen kötelező megjelennie a közvetlen felettesével.

Ott egy miniszoknyás, tűsarkús, aktatologató semmirekellő olyan kompromittáló kérdéseket tesz fel – az amúgy 40 fokban sokszor túlórázó melósnak – aminek az a lényege, hogy ő érezze magát rosszul, azért, amiért cserbenhagyta a céget és a kollégáit a táppénzes napok alatt. Ez nem más, mint a modern pszichikai hadviselés egy újabb formája, mesterséges bűntudatkeltés, kortól, nemtől függetlenül a munkavállalóban. Mindez miért, mert az illető megbetegedvén, élni kívánt azzal az elemi jogával, hogy betegsége alatt igénybe veheti a táppénzt, vagy – nota bene – egyáltalán, beteg mert lenni, ahelyett hogy még több profitot hajtott volna a hazánkat megszálló nagyvállalatnak. Nonszensznek tűnik, de sajnos ez egy bevett gyakorlat, és nem hallom a „baloldali” pártokat, hogy tiltakoznának…

Hogy ezek az elbeszélgetések, célozgatások, burkolt vagy nyitott fenyegetések munkajogilag megállják-e a helyüket, ez egy külön cikket érdemelne, ugyanúgy ahogy a túlórákra kötelezés is, amelynek bevett gyakorlata ismét a fenyegetés és a bűntudtakeltés módszerével operál. Ugyanis, ha egy cég érdeke megkívánja a túlórát, akkor a munkásosztály pihenése, szabadideje, egyéb elfoglaltsága nagy ívben le van ejtve, mert ugye a cég az „csak a cég”… A kapitalistáknak többet jelent családnál, életnél is!

Egyes cégek már elértek arra a szintre, hogy „nem szeretik a pénteki táppénzt”. Ami arra engedi következtetni az ember fiát, hogyha ne adj Isten, valaki pénteken betegszik meg, az csak azért lehet, mert meg akarja hosszabbítani az amúgy is túl „hosszú” hétvégéjét.

Mindenesetre annyi következtetést lehet levonni a fentebb írtakból, hogy a nyakunkra telepedett nyugati multinacionális cégek, olyan viselkedést engednek meg maguknak a 8-10-12 órázó magyar munkásosztállyal szemben, amely sokszor vérlázító. Mert az egy dolog, hogy kihasználják az embert, olcsón dolgoztatják, szalag mellé kényszerítik (mert nem tud máshol elhelyezkedni), milliárdos profitot termeltetnek vele, viszont ahelyett hogy mindezt megköszönnék neki, ehelyett még bele is rúgnak, egzisztenciálisan fenyegetik, mert ezt diktálja kapzsi, vadkapitalista érdekük.

Nekik nem elég, hogy a kormány nekik írja a munka törvénykönyvét, odadobja eléjük a dolgozó magyar népet, mint egy rongyot, amely önként hajtja a fejét rabigába választás híján, nekik ez kevés. Mindent akarnak!!

Az utolsó szuszt is kitaposni a munkásból, melytől elvárják, hogy csak a cégnek éljen. Ne foglalkozzon semmi mással, se a családjával (a legjobb, ha nincs is családja), ne legyen hobbija se, sőt ne is gondolkodjon, hanem csak „kösse szépen össze a pirosat a pirossal, a kéket a kékkel”. Ezért érje be annyi pénzzel, hogy éhen ne dögöljön (mert akkor nem tud termelni) a cég pedig kisétál a milliárdos haszonnal az országból vagy épp hazautalja az anyavállalatnak.

Mindehhez persze vágjunk jópofát, vigyorogjunk, örüljünk a multikulti sokszínűségének, fogadjuk el azt, hogy minden ember egyenlő (csak hasonlítsunk össze – a sokat emlegetett „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvét szem előtt tartva – egy német és egy magyar munkást és máris rájövünk, milyen képmutató szlogen ez!) és tekintsünk a cégre, mint az Istenünkre…

Nekünk, hungaristáknak pedig már csak egy kérdésünk maradt a végére: MIKOR VÁG MÁR VÉGRE ÚJ RENDET EZERNYI ÖKÖL?

Hogy hová tűnt az olvasónk által hiányolt „baloldal” (az un. „munkásmozgalom”).  Erre az Index publicistája, Kolozsi Ádám a Brexit hátterét elemző írásában ad – az új baloldali eszméket is óvatosan bíráló – választ:

„A fehér munkásosztály és underclass sok helyen tankönyvbe illően nyújtja a társadalmi válságtüneteket, és közben úgy érzi, nem kapja meg azt a minimális szimbolikus védelmet sem, ami más nehéz sorsúaknak kijár. Ők talán az egyetlen olyan »alsó« társadalmi csoport, mondják, amelyen a liberális középosztály ma nyugodtan röhöghet – ugyanez eszébe sem jutna mondjuk pakisztáni bevándorlóknál, hiszen az rasszizmusnak minősülne. A munkásosztályi embereket, az identitásukat, a munkájukat és a kultúrájukat harminc éve folyamatosan támadja a nagypolitika és a körülötte lévő média – írja a »prolik« közül jött társadalomelemző. Nem csak a jóléti juttatásokat megnyirbáló, saját helyzetükért könnyen a szegényeket okoló torykról van szó, a kritikák szerint a Munkáspárt is nagyon eltávolodott a hagyományos bázisától. Vezetőinek többsége az elitegyetemek világából jött, de egyébként is liberális középosztályi értékekre és szavakra cserélték le a régi csomagot. Blair meg akarta haladni az osztályalapú politizálást, de közben a munkásosztály fokozatosan elfordult a pártjától, és nem vette jó néven, ha maradinak vagy vakbuzgónak nevezték, mint azt Gordon Brown tette egy régi szavazójával.”

Az elitek véleményét az őket – és szent teheneiket, az új baloldal „új proletariátusát” (bevándorlók, „szexuális kisebbségek”, feministák) – eltartó többségről az egykori Németország államfője sűrítette egyetlen mondatba: „nem az elit a probléma, az emberek jelentik jelenleg a problémát.”

MTI