Az a tény, hogy 2008-ban, az emlékezetes eufória közepette fekete bőrű politikust választottak meg az Egyesült Államok elnökévé, nyolc év múlva sem vezetett a bőrszín szerinti – kissé kínos amerikai kifejezéssel: a faji – különbségtétel felszámolásához.
Fintorogva dobná vissza az igényes szerkesztő ezt a forgatókönyvet: a rendőri túlkapások elleni tüntetés alatt orvlövészek nyitottak tüzet amerikai rendőrökre, ötük életét oltva ki. Ráadásul épp abban a texasi nagyvárosban, ahol 1963-ban amerikai elnökkel végzett lesipuskás gyilkosa. Ha másért nem, a John F. Kennedy iránti tiszteletből azt kérné a szerzőtől: legalább a helyszínt tegye át az észak-dakotai Fargóba, ahol semmi sem történik, vagy ha mégis, az is rendkívül nevetséges – mint az azonos nevű film és sorozat is tanúsítja.

Ám a mostani, dallasi forgatókönyvet az eseményfűzés kíméletlen napszámosa, az élet maga írta. Sajnos ez a mai amerikai valóság: évről évre terroristák, esetleg őrültek ámokfutása látja el munícióval a napisajtót, vagy – mint történt Missouriban, Marylandben, most pedig Louisanában és Minnesotában – a feketékkel szembeni erőszak vezet tüntetésekhez, zavargásokhoz. Dallasban rendőréletek kioltásához is.

Amerikának le kell számolnia egy illúzióval. Az a tény, hogy 2008-ban, az emlékezetes eufória közepette fekete bőrű politikust választottak meg az Egyesült Államok elnökévé, nyolc év múlva sem vezetett a bőrszín szerinti – kissé kínos amerikai kifejezéssel: a faji – különbségtétel felszámolásához. Pedig ugyanezt szolgálta volna a jelképes kinevezés: csaknem fél évszázaddal Martin Luther King tiszteletes híres beszéde, a „Van egy álmom…” és a polgárjogi küzdelem megannyi epizódja után Barack Obama kormányában először fekete politikus foglalhatta el az igazságügy-miniszteri széket. Az amerikai feketék – korszerű, némi polkorrekt távolságtartással megfogalmazott nevükön: az afroamerikaiak, akik pedig épp annyit jártak Afrikában, mint balatoni halsütödés a Holdon – az ország népességének alig egynyolcadát alkotják, miközben negyedrészt ők a rendőri erőszak halálos áldozatai, egyharmados arányban pedig ők töltik meg az amerikai börtönöket. Minden huszadik felnőtt, fekete amerikai férfi a rács mögött ül. Fikarcnyi kétségünk sincsen azzal kapcsolatban: mindezt Soros György is olyan súlyos kihívásnak tekinti a „nyitott” társadalommal szemben, hogy az Európában feltűnően jól bekötött spekuláns mostantól fogva választott hazájában költi el a dolgos két kezével megkeresett dollárjait.

Félre a gúnnyal! Ártatlan emberek veszítik életüket értelmetlen erőszak miatt. Mégis kényelmetlen a globális demokráciabajnokot erősen leizzadva látni egy ennyire kényes, a társadalomban együtt élő rasszok viszonyát érintő kérdésben. Alighanem tanulmányok sorának kell még megjelennie addig, amíg világossá válik, mi veheti elejét a mostanihoz hasonló erőszaknak. De hogy nem a „pozitív diszkrimimáció”, e meghökkentően orwelli módon csengő fogalom – azaz emberek pozícióba helyezése pusztán származásuk alapján –, az nem vitás. Nevezetességeket felkeresve bosszankodva kerülgetjük a szelfibottal hadonászó turistákat, de úgy tűnik, a mindennapi történések képi rögzítése viszont a rendőri erőszak feltárásának eszköze lehet, ahogy ezt a legfrissebb amerikai esetek is alátámasztják. Alighanem általában a lőfegyverhasználathoz is kapcsolódik a kérdés. Egy olyan társadalomban, ahol a társadalmi konfliktusok megoldására bevett eszköznek tekintik a fegyver elsütését, ezt is felül kell vizsgálni. Mi a különbség az angol, az orosz és az amerikai rendőr között? Az angol elnézést kér, hogy nincs nála fegyver, az orosz eladta egy üveg vodkáért, az amerikai meg épp használta, csak nem tudja, mire. Úgy tűnik, kikövezetlen út vezet az alapigazságig: ahogy a polgár nem nagyra nőtt gyerek, a modern társadalom sem a vadnyugat.