Van egy régi német kifejezés, a Zeitgeist, vagyis korszellem, amely egy adott korszak közgondolkodásának, nézeteinek, véleményeinek domináns tartalmát írja le. Nagyon úgy tűnik, hogy a június 23-i brit népszavazás után alapvető változás áll be az európai korszellemben.
A változás lényege abban ragadható meg, hogy amíg az elmúlt évekig-hónapokig az Európai Unió egy olyan vonzó központi helynek számított, amelyhez – minden vita és konfliktus ellenére – fenntartás nélkül tartozni illett és kellett országoknak és állampolgároknak egyaránt, addig a brit kilépés ezt a trendet alapjaiban átírta, és más irányt szabott a folyamatoknak. Eddig tehát a centripetális, az unió központja felé húzó törekvések uralkodtak, innentől kezdve azonban megjelentek a centrifugális, tehát a központtól kifelé irányuló szándékok és akaratok is.

A trendváltás persze nem azonnali és nem látványos, de a jelei már mutatkoznak; ami most megfigyelhető, az a Brexit előtti, EU-központ felé húzó, illetve a Brexittel még tovább erősödő, a központtól távolodni igyekvő törekvések közötti konfliktusok megjelenése. Érdemes számba venni a legfontosabb törésvonalakat, amelyek mindegyike összefüggésben áll az európai korszellem átalakulásával.

A Brexit kapcsán látványos vita alakult ki a fősodratú neoliberális közgazdász szakértők és az ő véleményüket nem szentírásként kezelő politikai szereplők között. Angol, amerikai, holland és persze magyar liberális szakértők fanyalognak és keseregnek a brit népszavazás eredménye miatt, gyakorlatilag katasztrofálisnak tartják azt, ami történt nemcsak Nagy-Britannia, hanem egész Európa, sőt a nyugati világ szempontjából is. Érvelésük egyértelműen a globális pénzvilág érdekeit tartja szem előtt, és a neoliberális gazdaságfilozófia sok tekintetben lejáratódott mantráit fújják. A nyilatkozók szokásos fordulatai közé tartozik például, hogy a „piacok”, a „befektetők” szempontjait kellett volna figyelembe venni, akiknek a Brexit tarthatatlan, a gazdaságot válság és csőd fenyegeti. Megszűnt a „bizalom”, amely nélkül a gazdaságban ellenőrizetlen és kiszámíthatatlan folyamatok indulnak el – és rögtön rámutatnak a „megdönthetetlen” tényre: lám, a font mennyit zuhant.

És máris hangsúlyozzák: helyre kell állítani a „bizalmat”, amilyen gyorsan csak lehet. Fordítsuk le, hogy mit jelent ez: a „bizalom” elvesztése ebben az esetben nem jelent mást, mint hogy a globális pénztőke, a londoni City, illetve a multinacionális gigacégek európai uniós piacokhoz való hozzáférése megrepedezett, mondhatnánk úgy is, hogy a globális cégek brutális profittermelésének természetes menete sérült a kilépéssel. A „bizalmat” pedig úgy lehet helyreállítani, ha a Brexit jelentőségét bármi áron, de minimalizálják, sőt jelentéktelenítik, például új népszavazás kiírásával vagy a londoni City sajátos státusának megőrzésével.

Joris Luyendijk Londonban élő holland újságíró például az egyik magyar napilapban azon kesereg, hogy Nagy-Britanniában a „szakértők” tekintélye még sohasem volt ilyen csekély, és a demokrácia egyre kiszolgáltatottabbá vált a populizmusnak és a – nota bene! – katasztrofális választói döntéseknek. Ízlelgessük még egy kicsit: a demokrácia egyre kiszolgáltatottabbá válik a – hagyjuk el a jelzőt – választói döntéseknek… Én ezt úgy fordítanám le: tehát a demokrácia legnagyobb ellenfele a demokrácia. Azért ez kedves.

Vegyük észre a korszellem változását: a holland újságíró és mások végre nem beszélnek mellé: immáron alig titkolt véleményük szerint a „szakértőknek” – mármint a neoliberális körök fizetett embereinek – kellene dönteniük a világ számára fontos kérdésekben, mert ők „értenek hozzá”, ezzel szemben a választói döntéseket – tehát a demokráciát – mellőzni kellene. A demokrácia nem más, mint populizmus; vagyis „szakértők” (az igazság birtokosai) és populisták (a népuralomban hívők) konfliktusa jelenik itt meg.

Ebben a szellemben fakad ki a fenti lapban Horváth Gábor újságíró is, aki azt írja: „A többség döntött, ezt hívják demokráciának. Csoda, hogy Platón óta újra és újra felbukkan a gondolat: inkább tudós »filozófus királyok« uralkodjanak, mint a nép?” Ezektől és más hasonló, megkeseredett neoliberális szerzőktől csak azt kérhetjük: a demokráciából való kiábrándulásukban legyenek következetesek, és amikor az EU egyik vagy másik operettbizottsága a magyar vagy a lengyel demokrácia állapotát merné kritizálni, bírálni, akkor védjék meg ezeket az országokat, hiszen nálunk állítólag már a választások is manipuláltak – és ez immáron igencsak kívánatos neoliberális, „szakértői” szemszögből, nemde?

A Brexit még inkább kiélezte, sőt már-már geopolitikai konfliktussá szélesítette a központosított unióban, vagyis a föderális Európai Egyesült Államokban, illetve a nemzetekre, a nemzetállamok szuverenitására épülő unióban hívők közötti ellentéteket. Angela Merkel kancellár összehívta az úgynevezett magországokat, a hatokat, ami szimbolikus lépésnek is tekinthető, hiszen ezzel visszamentek a gyökerekig, az 1951-ben megalakult Európai Szén- és Acélközösségig; akkor is ez a hat állam indította el az európai egyesülési folyamatot, amely mára, 65 év után súlyosan megbicsaklott. A magországok tehát ismét egymásra találtak, hogy újra ők döntsék el azt, hogy a jelenlegi krízisből milyen irányba kell elindulnia az uniónak. Ez, a többi tagállammal szembeni kifejezetten barátságtalan lépés joggal váltotta ki az ellenreakciót, azt, hogy tíz másik, főként közép- és kelet-európai tagállam Varsóban gyűljön össze és tárgyaljon a válságkezelés lehetséges módozatairól – önállóan és a magállamok befolyásától mentesen.

Jól látható, hogy a két (geo)politikai tábor filozófiája és világképe gyökeresen eltérő. A Merkel által irányított központi hatalmak abból indulnak ki, hogy a világ gazdasági, kulturális, demográfiai stb. gondjaira az egyre inkább globalizált, egyre inkább centralizált hatalmi struktúrák kiépítése az egyetlen lehetséges és jó válasz. Új világrend kell, globális világkormányzás, és egy központosított, hiperföderális Európai Unió az egyik legfontosabb lépés lenne ebbe az irányba.

A Brexit nekik valójában egy új lehetőség: kilépnek azok a britek, akik világgazdasági és világpolitikai súlyuknak megfelelően útját állhatták volna a központosító törekvéseknek. A britek kiválásával nem maradt olyan nagyhatalom, amelyik komolyan ellen akarna vagy merne állni Merkelék globalista koncepciójának. Francois Hollande súlytalan, Matteo Renzi pedig még Merkelnél is vadabb gondolatokkal áll elő.

A Brexit óta nagyon látványossá vált az elitközpontú és a polgárközpontú gondolkodásmód és politika szembenállása mint talán a mai korszellem legfontosabb törésvonala. E törésvonal a fent említetteket is magában foglalja, hiszen amikor a neoliberális közgazdász „szakértők” és a „populisták” ellentétéről beszélünk, akkor sincs másról szó, mint a globális elitek és az állampolgárok választási jogát védő demokraták közötti szembenállásról.

Másfelől a központosított Európa híveivel szemben állnak azok a tagállamok, amelyek szerint az emberek véleményének megkérdezése nélkül nem lehet, sőt nem szabad dönteni sem a bevándorlás, sem a kötelező kvóta, sem az unió reformjának ügyében.

Az elitközpontú és a polgárközpontú politika konfliktusa veszélybe sodorta a demokráciát Európában, és megváltoztatta a korszellemet is. Eddig Európa központi államai hordozták legerősebben az összetartó értékeket, és ehhez igazodott mindenki. Ma már nincs ilyen központ, és közös értékekről is egyre nehezebb beszélni.

A szerző politológus