“Szívnek, csapatnak egy a kincse. Akkor mondj ellent, hogyha tudsz. / Képernyő – álmaim vetítse: engem s a portugál kapust.”
Sosem lelkesedtem a fociért. Az Eb-k, vb-k is hidegen hagytak, de azt megtanultam, hogy nagyon kell értékelni, ha egy férfi akkor is segít például behozni a csomagjaimat a telekről, amikor épp a döntő van. Életemben nem szurkoltam semmilyen csapatnak. Hogy mennyire nem vagyok képben, jól mutatja egy 2010-es felvétel.

A vb idején kaptam egy telefont, hogy menjek be a televízióba. Nem értettem, pontosan mit szeretnének tőlem, tán a futball és a nők kapcsolatáról kell majd beszélnem. Fixáltuk az időpontot, megérkeztem, és ott derült ki, hogy én leszek a kommentátor, noha csak annyit tudtam, hogy van két csapat, meg a labda és vannak gólok. Megkaptam a csapatok névsorát, és hajrá. Ha már ott voltam, gondoltam, megoldom.

Mint ahogy 10 évvel korábban… Ekkor született ugyanis a Futballada című versem. Akkoriban termékeny szerző voltam, de még mindig örömet tudott okozni, ha a nevemet nyomtatásban látom. Mutattam is apámnak büszkén a legújabb versemet az ÉS-ben. Nem lelkesesedett, van abban valami monoton és sivár, ha az ember folyamatosan csak ugyanazon a helyen publikál, mondta. Mi villanyozna fel? – kérdeztem tőle.

“Ha a sportrovatban villantanál valamit.”

(Akkor még volt ilyen az ÉS-ben is.) Fogadjunk, hogy azt nem tudod megcsinálni – tette hozzá.  
Mindig érdekeltek a lehetetlennek tűnő feladatok, így hát még aznap este megnéztünk egy mérkőzést a barátnőmnél. Azonnal elvarázsolt Van der Sar, a holland kapus. Az az orr! Az a láb! Több mint focista, több mint férfi: idol! (Ma is jól néz ki, ha popsztár lett volna, még a színpadon állna, az a típus, aki szépen öregszik… Imádom az egyenes haját, fejének egérszerű formáját. A versben két a-val írtam a nevét, és nem javították ki, én sem fogom, bár már nem emlékszem, hogy azért írtam-e úgy, mert el akartam kerülni a vulgáris kiejtést, vagy szimplán hülye vagyok.) Igen ám, de ez sovány egy költeményhez, ijedtem meg rögtön.

És akkor láttam meg Vítor Baíát.

Nem vonzott soha ez a göndör, fekete, mediterrán félisten típus, de benne volt valami kisfiús, csiklandozós szexepil. Ám nem ez volt a döntő, hanem a lágyan jambikus neve. Akkoriban sok balladát írtam, szerettem a forma erőltetettségét és szigorát, és ehhez jól illett mindez. Szerencsére Vítor soha nem fogja megtudni, hogy csak jobb híján voltam szerelmes belé. Hogy bűnöm feloldódjon, megnézem a döntőt, és a portugáloknak szurkolok.

Futballada

Elkezdődött a Teljes Élet –
ez történt kétezer nyarán.
Ki meccset véletlen se nézett,
most elmereng Vitor Baián.
Tekintetem már rávetődve;
cselezhet, el nem engedem.
Itt a sors, hogy összekösse
a portugál kapust velem.

Baiám a pályán – mondd, mi ez...
Kivédhetetlen, mint az ihlet.
Hát mit nekem Figo, Gomez?!
Már van der Saar-ra is legyintek.
Szívnek, csapatnak egy a kincse.
Akkor mondj ellent, hogyha tudsz.
Képernyő – álmaim vetítse:
engem s a portugál kapust.

Sápkóros költők, prózaírók!
Minden bezárt előttetek.
Ne halljak másik pályatársról –
négy év és bajnoknő leszek.
Időm már szinte félidő,
a pálya szélénél megáll.
A számlapján ki véd s ki lő?
Én s egy kapus, ki portugál.

Hosszabbítás:

Szerelmem öngól, jól tudom.
Lesből támadt, s véget nem ér.
(Szép)lelki bajnokságokon
a portugál kapus, meg én.

(2000)