Személyes tapasztalat alapján mondhatom, hogy hasonlóképpen a születési traumákhoz, valójában ez is, mint minden valódi beavatás, HALÁLÉLMÉNY! Ezt külön szeretném nyomatékosítani, mivel manapság annyiféle beavatásról hablatyolnak. Úgy osztogatják a beavatást, mint kutyuskának a kockacukrot. Így nem csoda, ha az az emberek elképzelése, hogy jön egy Hókuszpók és megáld minket, vagy éppen egy személyiségfejlesztő tréning keretében, lehetőleg fájdalom nélkül megváltják életünket, a tudás pedig ránk száll, mint szamárra a fül. Hogy idézzem egy általam nagyra tartott professzor mondását, beavatnak minket, mint Julist a bablevesfőzés rejtelmeibe.

Még egyszer nagyon hangsúlyozom: halálélmény nélkül nincs beavatás.
Fontos azt megérteni, hogy hátrahagyunk valamit eddigi életünkből, az élmény után pedig valami teljesen szokatlan, új kezdődik el. A legfontosabb a soha addig nem tapasztalt béke és nyugalom. Az eddig minket üldöző transzcendens félelmek már nem üldöznek. Hogy miért? Azért, mert a beavatás befejező részében személyes fényélményben részesülhet az ember. Erről bővebben nem akarok szólni, mivel teljesen individuális tartalmú élményekről van szó. Csak érzékeltetném, hogy hasonló ahhoz, mint akik halálközeli élményt éltek meg. Hangsúlyozom, hogy mindez nem módosult tudatállapotban történik.

Maga a beavatás egy rendkívül intenzív kétnapos munka. Olyan kegyetlen, amit a hétköznapi ember el sem tud képzelni. Minden akaratra szüksége van az embernek, hiszen élethalál-küzdelem részese. Tele iszonyatos félelmekkel, a sejtemlékezés szintjén előjött összes valódi testi fájdalommal meg kell küzdeni, ami megszületésünkkor elért minket. Minden születési sérülést, amire az orvosok és bábák oda sem figyeltek, de a születendő csöppség számára rendkívül agresszív tapasztalatok, testi szinten átéli a jelölt.

Megszületésünket 80–120-szor éljük át a két nap során. Megjegyzem, hogy teljes böjti állapotban. Ez azt jelenti, hogy a beavatás előtt két napig teljes böjt szükséges, csak vizet lehet inni, ugyanígy a beavatás időtartama alatt is.
Ez összesen négy nap. Elképzelhető, mit jelent kétnapos heroikus küzdelem táplálkozás nélkül. Azt gondolná az ember, hogy egyre fogyó erőben küzd, de ennek az ellenkezője az igaz. Egyre több energia szabadul fel az emberben.

Ezek azok az energiák, melyekhez a stresszközpont téves reakciói folytán nem jutunk hozzá, mivel teljesen hiábavaló védekezési folyamatokra mennek el.

Don Quijoteként harcolunk a nem létező ellenséggel. Ez az összes valódi beavatásnak a célja. Megölni a központ Pókját, hogy ne tudja pókhálójával hiábavaló védekezésre lekötni energiáinkat, mert akkor úgy járunk, mint amikor valaki állandóan farkast kiállt; neki sem hiszik el, amikor valóban megjelenik a fenevad. Ekkor pedig az ember általában leblokkol és nem tud cselekedni.

A másik fontos, hétköznapokban hasznosítható „melléktermék”, hogy általában is nagyobb energiakészlettel gazdálkodhatunk. A betegségekkel szembeni ellenállóképesség hihetetlen mértékben megnő, hiszen a betegségek okaiként szereplő pszichés kiegyensúlyozatlanságról már nem lehet beszélni. Az ember egész kapcsolatrendszere pozitívan változik. Egyre több és „minőségi” kapcsolatot vonzunk magunkhoz. Szellemi képességeink is nagymértékben kibővülnek. A legfontosabb azonban a HIT! Amikor hitről beszélünk, általában tanult elképzelést formálgatunk magunknak a Transzcendensről, amiért élni érdemes. Miután az ember egyenes ágon megtapasztalja a FÉNY-t, akkor már mindig vissza lehet nyúlni ehhez a fajta bizonyossághoz.

De mi is történik az emberben egy ilyen beavatáson? Amiről az energetikai részekben elméleti lehetőségként tárgyaltunk, az itt rendkívül drasztikusan, nem evolúció-, hanem revolúciószerűen megy végbe. Megtörténik az energiarendszer transzformációja. Képessé válik a magasabb rezgések elviselésére testi, érzelmi és szellemi szinten. Képessé válik magasabb energetikai szinten élni, s ezzel a magasabb szintű energetikai kisugárzással, amivel él, immáron hozzá tud járulni környezete energetikai változásához. Azt gondolom, érthető: ha az ember több nyugalmat, biztonságot áraszt, környezete is kiegyensúlyozottabb lesz. Ha az ember Isten-élménye alapján látja a világot, akkor a sok rosszat sem vonzza már magához. A régi ÉN teljesen leépülvén egy új, magasabb szintű ÉN lép helyére. Hozzáteszem, ez nem rögtön történik meg, mintegy varázsütésre. Két év felépítési időszak alatt a régi tulajdonságokat – melyekre egy magasabb rendű minőségi életnél már nincs szükség – lassan elhagyjuk. Ilyen csomópontokban katarzisszerűen dolgozódnak ki negatív, megszokott reakcióink. Ilyenkor átéljük régi betegségeinket testi szinten, felgyorsítva.
Gondoljuk meg a logikáját, hogy a betegségeink azok, melyek legjobban mutatják azokat a rossz döntéseket, azokat a helytelen reakcióinkat élethelyzeteinkre, melyek a megbetegedésekhez vezetnek. Így van módunk a betegség sejtemlékszerű átélésével lelkileg is átélni régi élethelyzeteket. Ez természetesen nem rózsás dolog. Tudjuk azonban – amiről egyébként csak elméleti tényként vehetnénk tudomást –, hogy minden betegség otthagyja a sejtemlékezésben a lenyomatát, amit életünk végéig cipelhetünk; itt valóságosan van lehetősége az embernek kidolgoznia magából. Vegyük tudomásul, hogy nincs semmilyen más mód a betegségi és érzelmi traumatikus élmények lenyomatának eltüntetésére. Ez a lehetőség gyakorlatilag karmaváltást is jelent.

Itt szeretnék szólni arról, hogy a beavatás kétéves időszaka alatt szembesül az ember egy rendkívül kemény élménnyel. Rájövünk arra, hogy az ember valójában nem emlékezik önmagára. No ez még egy olyan megállapítás, ami hasonló ahhoz a kijelentéshez, hogy valójában hipnózisszerű álomban alszunk. De gondoljuk csak végig! Mire is emlékezünk valójában saját életünkből? Most ne a fő csomópontjainkat keressük életünknek, hanem azt, hogy hogyan is éreztünk egy szituációban. Hogyan gondolkodtunk? Ha ezt a visszaemlékezést nagyon komolyan vesszük, tulajdonképpen rájövünk, hogy semmire sem emlékszünk. De nem csak gyerekkorunkra vagy fiatalságunkra, hanem még az elmúlt napokra sem. Csak élünk bele a mába, persze úgy, hogy azt is megrontjuk a jövő tervezésével, hiszen mindent szeretnénk kézben tartani.

Biztosítani akarjuk minden oldalról magunkat, legtöbbször a hamis biztonság érzetét teremtve a tervezési szakaszban, feladva a ma átélésének örömét. Így nincs múltunk, mert nem emlékezünk önmagunkra, nincs jelenünk, mert azt meg a bizonytalan jövő érdekében áldozzuk fel. A jövő pedig, bármennyire is be akarjuk magunkat biztosítani, nem a mi kezünkben van. A jövőt legtöbbször csak elszenvedjük, hiszen tart még hipnotikus álmunk. Mi hát a teendő? Ismét csak egy: felébredni. Felébredni pedig annyi, mint átesni a beavatáson. Általa otthagyva addigi Én-ünket, ezután pedig megtanulni az új Én-t felépíteni úgy, hogy már emlékezni tudjunk magunkra. Új Én-ünk lehetőséget ad arra, hogy immár tudatosan élve úgy élhessük át a pillanatot, hogy emlékezni tudjunk, mik voltunk az adott pillanatban testileg, érzelmileg, szellemileg és bizony spirituálisan is. Lehet, hogy az utóbbi magyarázatra szorul, mert az csak beavatás utáni élmény, hogy a Transzcendens áthatja minden sejtünket, és jelez, ha valami rossz felé akarunk elmenni.

Magasabb szintű érzékenységnél fogva ugyanis rossz döntéseink sokkal jobban fájnak. Persze nem válik az ember szentté, de a döntések következményei súlyosabbak egy tudatosabb szinten, mint az alatt. A több lehetőség több felelősséget is jelent. Ha nem játszik az ember tisztán, jön a retorzió. Nem akarok senkit félrevezetni, ez nem egy külső büntetés, hanem belső, marcangoló vízmérték a jó kiegyensúlyozása felé. Összefoglalva az ABTE lényegét: ez egy energetikai transzformáció, aminek segítségével elindul az ember egy sejtszintű tisztuláson keresztül a magasabb vibrációs szint felé. Két év folyamán katarzispontokon keresztül átéli régi önmaga fejlődési csomópontjait, megértve saját maga törvényszerűségeit annak lenyomatai kitisztulnak sejtszinten éppúgy, mint érzelmileg és szellemileg egyaránt. Ezek a bensőnkben történt lenyomatok azok, melyek akadályoznak bennünket a magasabb vibrációs szintek elérésében. Ezek a rögzültségek azok, amik kialakítják egyéniségünket. Az egyéniség ez alapján torzult Én. Megtisztulva tőle fura helyzetbe kerül az ember. Már nem tud a régi alapján reagálni, de még meg kell tanulni az új válaszokat. Ez pedig egy időre identitászavarokat okoz. Kezdi azt érezni az ember, hogy nem is tudja, ki is valójában.

Az, amivel eddig olyan jóban voltunk, érzéseink, a külvilághoz fűződő viszonyunk, sértődéseink, ha bántottak minket, kellemes bizsergésünk, ha valaki pátyolgatta kis hibáinkat, gyenge pontjainkat cirógatta, magyarán púpjainkat masszírozta, az nagyon jó volt. Ki kell ábrándítani mindenkit. Ez is elmúlik. Az ember szinte kezdi hidegnek érezni magát – addigi Én-jéhez képest. Pedig ez is csak annyi, hogy lelkünk tükrét megtisztították.

Gondoljunk bele, a piszkos tükör is szinte a meleg barátságosság érzetét keltheti a vakítóan tiszta tükör hideg fényéhez képest. Mégsem akarjuk a tükröt sem koszosan tartani. Így van ez belső tükrünkkel is. Megtisztítva több FÉNYT ver vissza. Az érzelmi tiszta FÉNY mellett a gondolatok tisztasága is folyamatosan fejlődni fog, hiszen a piszkos tükör torzításai nem torzítják már annyira a gondolat fényességét sem. A bennünk formálódó gondolat, megtermékenyítve a felénk áradó szellemiséggel, új és újabb lehetőséget teremt tudatos életünk formálásában.

Vannak-e az érzelmi és tudati váltásoknak egyéb következményei is?

A válasz egyértelmű igen, ha a karma törvényeire gondolunk. Nem véletlenül kell az embernek kiállnia újra életének próbatételeit jelentő csomópontokat katartikus intenzitással. Ami az eddigi tudati szinten nem volt világos, hiszen ezért szerzi be az ember azokat a megrázó élményeket, betegségeket, traumákat; most újra átélve egy magasabb energetikai és tudatossági szinten megtisztulva, tisztán látja egykori és jelenlegi önmagát. Megérti a vele történt folyamat teljességét, megérti az általa elkövetett tettek törvényszerűségeit.

A megértéssel párhuzamosan érzelmi szinten is újra végigjátszódik a történet immár objektív színezettel. Ez az érzelmi átélés az adott eseményt követő érzelmi transzformáció, ami már a magasabb szintű asztrális test építésénél játszik szerepet. Végbemegy tehát a két év alatt az a folyamat, aminek az eredeti történéseknél kellett volna végbemenni, ha a megfelelő tudatossági szinten tudott volna reagálni az ember. Ez a folyamat pedig az asztrális és mentális test felépítésének a folyamata. Amennyiben végre tudjuk hajtani asztrális és mentális szinten a fent leírt transzformációt, úgy ennek karmaváltás a következménye.

Belátható, hogy az a program, amit lehoztunk magunkkal, az érett karmánk csomagja, az ledolgozottnak tekinthető. Természetesen karmánkban benne kellett hogy legyen a beavatás eseménye is, de mégis csak eddig a pontig nyomta a vállunkat érett karmánk batyuja.

Gondolhatja az emberfia, hogy halleluja!, letettük a terheket. Igen ám! Csakhogy a magasabb tudatossági szint magasabb felelősségvállalást is jelent. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy kapunk mindjárt egy jóval nagyobb batyut a régi helyett. Természetesen ez már egy más szint.

A fent ismertetett beavatási technika az ősi beavatási rítusokon alapszik.

A rohanó nyugati típusú ember számára teszi lehetővé a magasabb vibrációs szint elérését. Az ősi beavatásokban is többlépcsős beavatások léteztek. Ez sem teszi az embert „Istenemberré”, de lehetővé teszi a fejlődést magasabb szintek felé, melyek egyébként el lennének zárva előlünk. Ez a beavatás annak az útnak a része, amit Jézus megmutatott a Halak korszakának kezdetekor.

A krisztusi utat fel lehet fogni beavatási útnak is. A világkorszakok váltásakor elkerülhetetlen ez a fajta energetikai transzformáció.