Egy háborút nem szokás csak úgy, hirtelen felindulásból elkezdeni. Ahhoz nagyon szigorú költségvetést állítanak föl, kiszámolják a szükséges mennyiségű hadianyagot, a katonáknak szánt utánpótlást, valamint elmés szakértők és elemzők hónapokon át érvelnek amellett, miért szükséges a háború. 
Ezek az érvek megjelennek a lapokban, a jelentősebb szófordulatokat sokszor ismételgetik az egymás cikkeiből jócskán merítő közírók, a politikusok ugyanazokat a mondatokat szépen hangsúlyozva a parlamentben a politikai retorika szintjére emelik, amíg egyértelművé nem válik, hogy nincs más út, mint a háború. Aztán ahogy a háború lényegi része lecseng, a házak összeomlanak, a katonák és a civilek meghalnak, a diktátor alatt senyvedő ország pedig elaknásított pusztasággá válik, akkor derül ki, hogy valójában semmi szükség nem lett volna a háborúra. Megvezették az ország kormányát, a titkosszolgálatokat, a hadsereg irányítóit.

A londoni Chilcot-jelentés szerint Nagy-Britannia tévedett, amikor Irakot megtámadta, hiszen Szaddám Huszein rendszere nem fenyegette az országot, folytathatták volna a diplomáciát, s volt esély a békés rendezésre. Mindezt tíz évvel a háború elkezdése után tette le az asztalra a bölcs grémium, amely szakmailag nyilván kifogástalan, de kihagyja a döntésből a politikát. Vagy másfelől nézve ugyanúgy megpróbálja megvezetni a briteket és az egész világot, mint a háborús retorika idején Tony Blair, az akkori miniszterelnök.

Ez a háború elsősorban nem Nagy-Britanniáról szólt, hanem az Egyesült Államokról. Nem félt Washington vagy London az iraki fegyverektől, mindez csak a közvélemény meggyőzésére szolgáló lózung volt. „Vegyi fegyvereket használt nemcsak az ellenségei, hanem saját népe ellen is!” – mondta ezt minden politikus, újságíró, katona, asztalos és szakács Szaddám Huszeinről, olyan sokszor, hogy a meggyőző érv viccessé torzult. A kilövési engedély megszerzése után Iraknak befellegzett, ezt tíz év után mindenki látja. Aki pedig nem hallgatott a szirénhangokra akkoriban, az már a háború kezdetén tudta, hogy Irak jövője cseppet sem fontos. Ez egy alapvetően angolszász üzleti vállalkozás. Amerikai magánhadseregek degeszre keresték magukat, biztonsági rendszereket szállító cégek új székházba költöztek, mert a régiben kicsinek bizonyult a páncélszekrény, és Jim McCormick brit vállalkozó se tudott volna 52 millió fontot elkérni az iraki kormánytól sok ezer teljesen hasznavehetetlen játékszerért, amelyet bombakereső eszköznek hazudott.

Most elméletileg Tony Blair foghatja a fejét, mert támadja őt a média, csakhogy a volt kormányfő már elhagyta a politikát. A közel-keleti kvartett nevű kirakatszervezet különmegbízottjaként járta a vidéket, s létrehozott egy alapítványt, amely a vallások közötti béke előremozdításáért küzd. Pártja később elveszítette a választásokat, utódja pedig belevezette az Egyesült Királyságot a Brexit útvesztőjébe. Blair így emelt fővel és gazdag emberként védheti a mundér becsületét, visszautasítva Lord Chilcot bírálatát. Nem volt ő jobb vagy rosszabb a többi kormányfőnél. Bábu volt egy nagyon nagy játékban, amelyet szinte hiba nélkül játszott végig, ezért is tarthat óriási összegekért előadásokat és segítheti nagyon gazdag emberek befektetési elképzeléseinek kidolgozását. Sok ezer ember halt meg azért, hogy ez megvalósulhasson, de ők irakiak, afganisztániak, pakisztániak voltak. Nem britek és nem amerikaiak, nem szavaztak se a demokratákra, se a torykra. Nem voltak benne az egyenletben.

A háború célja elméletileg az volt, hogy így biztonságosabbá válik a világ. De nem így történt. Ez Jim McCormick háborúja volt.