Elképesztő a szellemjárás a kórházakban, ahol a háborgó holt lelkek megnyugvásra várnak vagy épp segítik a személyzet további munkáját – állítják egymástól függetlenül a kórházi dolgozók.
Ok nélkül becsapódó kórházi ajtók, érintés nélkül kinyíló ablakok, folyamatosan csengő nővérhívók, libabőrössé tevő lágy fuvallatok, határozott, de mégis gyengéd simogatások a nővérkék arcán, az életből egymás után, meghatározott ritmusban távozó betegek…

Furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségek, melyekre az ésszerűség határait átlépve, csupán egy magyarázatot találnak a nővérek: szellemek uralják a kórházakat. Tudni kell, kevés olyan hivatás létezik, amelynek művelőire jobban illene a megállapítás: két lábbal állnak a földön.

Ki nyomkodja a nővérhívót?

Minél öregebb egy kórházi épület, annál több tragikus sors történetét őrzik a falak, és annál több lélek kísért a személyzet és a gyógyulni vágyó betegek között. Sok-sok jel utal arra, hogy a kézzel fogható világgal párhuzamosan egy szellemvilág is intenzív életet él az épületekben – állítják a kórházi dolgozók.

Anikó tizenöt éve dolgozik egy fővárosi kórház baleseti sebészeti osztályán, ahol megdöbbentő esetek szem- és fültanúja.

Rendszeresen előfordul, hogy az üres kórtermekben is megszólal a nővérhívó. Kinyomjuk, majd újra és újra megszólal, pedig ezt csak intenzív nyomással lehet elérni. A hatos kórteremben a csap mellett akkor is sípol a csengő, ha az ágy mellett állunk és senki nem ér hozzá.

A régi nővérektől tudom, hogy azon a helyen hosszú szenvedés után, egy középkorú férfi halt meg. Haláláig hiába várta a hozzátartozóit. Talán most is őket várja. Nem bánt senkit, csak időnként jelentkezik. Számomra mégis az a legmegdöbbentőbb, amikor a betegek hármasával távoznak. Ha egy beteg meghal, tudjuk, hogy maximum egy héten belül két másik is követi. Kezdő nővérként ezt nem akartam elhinni, aztán megtapasztaltam. Nálunk tényleg hármasával mennek a túlvilágra.

Mesél az onkológus

Nem szeretné, ha kinevetnék a kollégái, így a nevét nem vállalja az az ötvenes éveiben járó onkológus, aki azt állítja, betegei menetrendszerűen felkeresik a haláluk után. A szellemek nem mennek vele haza, de a kórházban gyakorta kísértik.

Többször is álmodtam velük, láttam az alakjukat a folyosón, és előfordult, hogy éreztem az arcomon egy néni simogatását, miközben hallottam a hangját. Két héttel ezelőtt egy évek óta halott páciensem alakja bukkant fel, ment előttem és az egyik kórterembe vezetett. Épp időben érkeztem, hogy az ott fekvő beteget megmentsem.

Van még két órátok

És ennyi. A halál beállta X óra Y perc – mondja az orvos, mielőtt végleg lezárja betege szemét. Vagy mégsem?

– A halál beállta után még két óráig nem engedjük elvinni a testet a patológiára. Ennyi idő kell ahhoz, hogy az életfunkciók végleg megszűnjenek. Az elhunyt már nem érez fájdalmat, de még érzékeli a külvilágot, hallja a hangokat, épp ezért fontos, hogyan telik az a bizonyos százhúsz perc. Mi általában egy külön helyiségbe toljuk a halottat, ha a hozzátartozó épp a kórházban van, akkor így van lehetőségük elbúcsúzni egymástól – osztotta meg velünk az egyik budapesti kórház intenzív osztályán dolgozó Éva munkájának ezt a szomorú részét.

– Előfordult, hogy úgy éreztem, többet tehettem volna a betegemért az ápolása során, és ezt a két órát használtam fel arra, hogy bocsánatot kérjek tőle ezért, és éreztem, ahogy szorítja közben a kezem.

Tudják, hogy jön a halál

Anett tíz éve dolgozik egy Somogy megyei kórház krónikus belgyógyászati osztályán, ahol évente átlagosan száz beteg hal meg. A harmincas évei elején járó nővér megosztotta velünk hátborzongató tapasztalatait.

– Amikor annak idején munkába álltam, a realitások embere voltam, nem túlságosan hittem a misztikumban. Csak legyintettem, amikor egy beteg elköszönt tőlem vagy csak megjegyezte: ma meghalok, nővérke. Jól volt, semmi előjele nem volt a halálának, mégis bekövetkezett. Aztán amikor ez egymás után többször előfordult, elgondolkodtam. Soha nem felejtem el Karcsi bácsit. Három hónapig feküdt az osztályon, rákos volt. Nagyon a szívemhez nőtt, sokat beszélgettünk. Nem félt a haláltól, miközben én mindig összerezzentem, ha szóba hozta. Azt mondta, ha elmegy, jelez majd nekem valahogy, hogy van-e okom a félelemre. Ráhagyóan bólintottam. A halála napján azzal fogadott, hogy vacsorázni már odaát fog. Délután három órakor meghalt. Nem sokkal később a kórterme ablaka kinyílt, pedig el volt fordítva a nyitókar. Odakint esett, az esőcseppek jólesően simogatták a bőröm, mikor becsuktam az ablakot, majd pár perc múlva újra kinyílt. Heteken keresztül, minden műszakomban egyszer, pontban három órakor kinyílt ugyanaz az ablak, s soha nem volt rossz érzésem miatta.

Kísértetbuli a folyosón

Imre egy Veszprém megyei kórház szintén belgyógyászati osztályán teljesít szolgálatot. A gyermekei miatt általában éjszaka dolgozik, és azt állítja, olykor hatalmas bulit csapnak a kísértetek.

– Többször előfordult, hogy a kezelő ajtaja óriási robajjal ki-be csukódott, megszólalt a telefon, de nem jelzett hívót a készülék, majd keserves nyögés hallatszott a vonalban. Az sem ritka, hogy kollégáimmal a folyosón érinthetetlen, pizsamába öltözött alakokat látunk, akik gyorsan változtatják a helyüket. Mégsem félünk, a szellemek barátságosak.

És hogy mindezekre lehet-e logikus magyarázat? Talán igen, talán nem. Az igazság valóban odaát van, amit csak abban a pillanatban tudunk meg, amikor elérkezik a mi időnk.

Kristóf tudja

Németh Kristóf édesapja évekkel ezelőtt, nem sokkal a színész kisfia, Lóci születése után halt meg. A színész korábban elmesélte lapunknak, hogy apukája pontosan tudta, elérkezett az ideje.

Arra kért, készítsem elő az útlevelét, mert látta a nevét a kórházi falra kifüggesztett utazási listáján. Azt hittem, félrebeszél, de nem. Valóban elutazott.