A legtöbb libnyaf troll, aki elmondja nekünk a véleményét rólunk itt a posztok alatt, fel szokta róni, hogy azért foglalkozunk melegfesztiválokkal, a buzisgárvetővel, a transzklotyókkal és a leszbikus bálnákkal, mert mindannyian látens melegek vagyunk. Hozzájuk szólunk most.
Állítólag egy Valamilyen-berg nevű brit pszichológus buzinyította bizonyította be, hogy aki sokat gyűlölködik valami ellen, az bizony a saját bűnösnek tartott és elnyomott vonzalmait projektálja, és tagadja meg önmagát mások tükrében. Igazán szép és mély az emberi lélek ilyen drámai vonaglása. Mert az élet egyszerű és kiszámíthatóbb, mint indiánul megszólalni egy agyműtét után.

Szóval ha buzizunk, akkor buzik vagyunk? – fordítaná le az egyszeri magyari ezt a tudományos alapigazságot, és bár ezt az érvelést szokták egymásnak a szalonbaloldaliak bizonygatni a Marx-olvasókörben szombatonként, mi azért egy kicsit elidőznénk e felett. (Biztos látensbrittudósok vagyunk.) Tehát aki sokat buzizik, az belül buzi, de szégyelli. Na, de most akkor, aki sokat zsidózik, akkor az belül zsidó? És aki sokat kommunistázik, az kommunista? És aki annyit osztotta már a libnyafokat, mint a Toronyház szerkesztősége, hogy csak na? Szóval hogy mi akkor tízezerszeres liberálisok vagyunk, transzkutyák, és iszlamisták? Gyuriferi a példaképünk és titkon arra vágyunk, hogy minket is megbüntessen egy kamerával? Hogy ezt mi mind elnyomjuk magunkban! Trágikus!

Csakhát óvatosan ám ezzel a gondolatmenettel, elvtársak. Mert ezek szerint, aki sokat nácizik, az maga is náci? (Nem tagadjuk, ezt az érvélést mi is alkalmaztuk már, vonzó az egyszerűsége.) És, hogy aki sokat köpköd a magyarokra, az igazából az akar lenni a lelke mélyén?

IGAZ LENNE, HOGY DÁNIEL PÉTER TRANSZMAGYAR?

ÉS AKKOR A PAUL LENDVAI PÁL IS TRANSZMAGYAR?

ÉS KERTÉSZ ÁKOS IS TRANSZMAGYAR?

ÉS AKKOR TGM HULIGÁN?

ÉS A DEUTSCH TOMI MEG FRADISTA?

Mert az ilyen felfokozott idegrendszerű embereknek javaslunk egy mielőbbi coming out-ot, mielőtt még úgy járnak mint a Omár, a homár, aki annyira elnyomta magában az mohamedán meleget, hogy a végén fegyverhez nyúlt és egy rakás ártatlan embert legyilkolt.

Azért érdemes egy kis kitérőt tenni. Mint minden marhaság, ez is tartalmaz nyomokban mogyorót. Létezett egy jelenség, ahol a fentebb vázolt logikát valóban tetten lehetett érni, méghozzá a baloldal szellemi bölcsődéjénél a kommenizmusnál. Ott és akkor valóban úgy történt, hogy a leglelkesebb kapitalizmus-kritikusok később néhány szurony élén magukat a kapitalistákat is megkritizálták, majd miután bevezették az akkoriban divatos “történelemvégét”, maguk lettek a kapitalisták. Később államkapitalizmusnak is nevezték mindezt, de ez már felesleges tégéemkedés a szavakkal. A kommunisták látenskapitalisták és pont, mondhatni bűnben és tagadásban fogantak, ha már a százmillió halottat elintézzük annyival, hogy “legalább jót akartak”.

De egyéb esetben teljes képtelenség a fentebb vázolt logika. Azért a fröcskölődő magyargyűlölők, ha gondolják, mielőtt nagyobb baj csinálnak, álljanak a kamerák elé és egy nagy sóhaj után vallják be ország-világ előtt:

Transzmagyar vagyok!

Apu, anyu, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom nektek, de én már gyerekkoromban tudtam, hogy más vagyok, mint a Kovácsék gyerekei. Én a tükör előtt kackiás bajuszt rajzoltam filccel az orrom alá, titokban a karosszék párnája alatt puhítottam a golyórágót.

Aztán az egyik éjjel minden megváltozott, amikor a Kossuth Rádióban éjfélkor megszólalt a Himnusz. Felállt.

Mármint önkéntelenül, mintegy a tudatomat felülírva felállt a testem, és én felülről láttam, ahogy a szívemre teszem a kezem. Azóta tudtam, hogy transznemzetiségű vagyok.

Próbáltam nektek megfelelni, voltam kisdobos, nagydobos és KISZ-es, és voltam aktivista és érzékenyítő, besúgó és provokátor. Az internacionalizmus jegyében csak néger nőkkel jártam és évekig csak angolul voltam hajlandó megszólalni. Mindhiába. Elepedek a magyar puncikért!

És nem a kék a kedvenc színem, hanem a piros, a fehér, meg a zöld! A kedvenc állatom meg a puli. Meg a gémeskút. Többször voltam elvonókúrán, de a reggeli szalonnáról nem tudok lemondani. Tudom, eddig más emberként ismertetek engem, de kérlek fogadjatok el ilyennek, ne taszítsatok el magatoktól, ne gyűlöljetek. Nem az én hibám, talán a genetika tehet az egészről, egy megmagyarázhatatlan apró hiba tragédiája, amivel együtt kell élnem.

Ugye azért szerettek?