A focivilág olyan erővel és befolyással rendelkezik mindenhol, hogy a szereplésünkkel szinte rögtön kivívtuk a figyelmet. Hihetetlen és felemelő érzések kavarognak manapság a magyar fejekben, amit nagyon-nagyon régen vártunk már. Büszkévé és szentimentálissá tesznek minket ezek a srácok! A híradásokból és meccsekből mindenki irigykedve figyeli azt az összetartást, bátorságot, akaratot, amivel a mieink harcolnak az Eb alatt.
Sokan a helyiek közül, akik már ismerik a kampalai magyar házat, automatikusan üzennek vagy telefonálnak, amint rúgunk egy gólt, vagy sikerrel zárunk egy meccset. Ezért a portugálok elleni meccsre már egy magyar Eb-napot tartottunk, ahol a résztvevők szétrobbantották fergeteges hangulatukkal a házat. Koreaiak, ugandaiak, kenyaiak, ruandaik mellett természetesen a Kampalában tartózkodó néhány magyar is részt vett a közös szurkolásban. Egyszerre dobbant mindenki szíve a magyar csapatért és lopva elcsenhettek valamit afrikai barátaink abból az érzésbombából, amit mi kapunk, amikor a csapatunk pályára lép és szívvel-lélekkel küzd Magyarországért, a szurkolókért és egymásért is.

Egy „nagy család”, mondják rólunk a helyi nézők, akik a rövid bejátszások alapján is megérezték a lényeget. Az edzőnk apaként kíséri figyelemmel a fiai tevékenységét, és a játékosaink a rúgott gólt követően rögtön a szurkolókhoz rohannak átadni az örömüket, nem pedig a már megszokott önző nagyképű öntömjénezéssel mutatják meg a senkiknek, hogy íme én vagyok a sztár. Mi is levegőt visszatartva várjuk az ellenfeleink szabadrúgásának, szögletének kimenetelét és a bőrünkből kiugorva, hangos, már-már visító hangon ordítjuk, hogy góóóóóóóól, nem törődve senkivel és semmivel. Viccesen, a keményebb szurkolóinkról készült és a nemzetközi sajtót bejárt izompózolós képekkel illusztráltuk, hogy kicsi, de erős nemzet vagyunk, amire ugandai barátunk, Golola Moses kick-box bajnok és fenegyerek egy hasonló beállással készült a fényképezésre, amivel egyértelműen jelezte: a mi oldalunkon van…

A bajnokság legjobb és legizgalmasabb mérkőzésén olyat láthattunk és hallhattunk, amire legszebb álmunkban sem gondolhattunk volna. A magyar szurkolók hangja, biztatása még itt, 6000 kilométerrel arrébb, a televízión keresztül is olyan erejű és méretű volt, hogy szinte nem is érzékeltük, hogy bárki más is lehet a stadionban vagy a világon rajtunk kívül. Nyoma sem volt annak a nyomasztó fulladozásnak, amit akkor éreztünk, amikor korábban nagy sztárokkal tűzdelt csapatok ellen léptünk pályára. Észre sem vettük, hogy holmi Ronaldók, Nanik szaladgálnak a pályán.

A „mi fiaink” profi módon, megfeszített figyelemmel, összefogva, bajtársiasan, és talán ami a legfontosabb, megérdemelve lőtték a gólokat egymás után, az összeomlás szélére sodorva a nagy portugál csapatot. A kárörömből is jutott mindenkinek, amikor Ronaldo raplis kisgyerekként toporzékolt az egyenlítésüket követő Dzsudzsák Balázs-gólt követően. A végére hatalmas harc és feszültségek után, folyamatos vezetés mellett elmondhatjuk, hogy a portugáloknak nehézségek árán sikerült mindig beérniük minket, egyenlíteniük, de semmi több. Magyarország ezzel nemcsak a csoportelsőséget szerezte meg, hanem a szívünket a csúcsok csúcsára juttatta. Nem is fontos, hogy a belgákkal kerülünk össze vagy akárki mással, emelt fővel, büszkeséggel fogjuk venni az akadályokat és most már semmi kétség sincs bennünk.

Ha bármi rosszat érezhetünk ma, az a lelkiismeret-furdalás lehet azért, ahogyan eddig a magyar focival és a focistáinkkal bántunk. Tiszteletet érdemelnek azért, hogy megmutatták nekünk, szkepticistáknak és sírva vígadóknak, hogy igenis van összetartás és szabad végre büszkének lenni arra, hogy magyarok vagyunk. Tanuljunk végre ebből és ne ellenségekként tekintsünk honfitársainkra, amikor külföldön járunk, hanem örömmel üdvözöljük egymást, hiszen MAGYAROK VAGYUNK!!!!

Köszönjük az edzőnek Bernd Storck-nak és az egész csapatnak ezt a fantasztikus kalandot, amit együtt élhetünk át. Veletek vagyunk, bármi is jön az úton!

Hajrá magyarok, RIA RIA HUNGÁRIA!