Ahogy a bankoknál, a magyar egészségügyben is divat a sorszám-rendszer. Amikor az ember megbetegszik, elmegy a megfelelő rendelőbe, például a XIII. kerületi Visegrádi utcai Egészségházba és húz egy sorszámot. Aztán leül és kivárja a sorát. Nincs más dolga, mint egy széken üldögélni egy kicsit, és amikor eljön az idő, bemenni a megfelelő ajtón. Így működik a rendszer. Papíron.
A sorszám-rendszer sorba tereli a pácienseket. Nincs lökdösődés, mint régen, nincs hazudozás, hogy én voltam itt hamarabb, nem az öreg néni a mankóval. Erre találták ki. Azzal, hogy egy számot szorongat a kezében a páciens, tudja, hogy regisztrálták, az orvos meg látja, hogy ő is hozzá vár. Akár név szerint is szólíthatja az embert, ha ahhoz támad kedve. De akár fel is cserélhet két számot, vagy átugorhat egyet. Ki vitatná az ehhez fűződő jogát?

Az egyik ismerősöm megkért, hogy vigyem doktorhoz, mert neki nincs autója, és annyira fáj a hasa, hogy járni is alig tud. Előbb, okosan, felhívtuk az ügyeletet. Egyrészt azért, hogy fogadnának-e minket, másrészt hátha többet tudunk meg arról, mi lehet vele. A tüntetek felsorolása után a férfi hang közölte, hogy ez bőrgyógyászati probléma és a Visegrádi utcai Egészségházban a helyünk. Tíz perc múlva már a sorszámot osztó nővel szemben álltunk, aki arra próbált minket rávenni, hogy inkább foglaljunk időpontot, mert így épül fel a rendszer. Ez a normális, mondta. Némi hümmögés után két hónappal későbbi dátumot ajánlott. Megpróbáltuk megértetni vele, hogy az eset sürgős és nem tűr halasztást. Ismerősöm azzal érvelt, hogy nem szeretne hónapokig fájdalmak között tengődni, meg hát ki tudja, lehet, hogy rosszabb lesz és még inkább fog fájni. A nő duzzogva átnyújtott egy papírfecnit, amin nem volt szám. Miután közöltük vele, hogy nem nyomtatott a gép, újra megpróbálta. Ezúttal sikerült.

Az első meglepetés akkor ért minket, amikor megtudtuk, hogy a bőrgyógyászat a másodikon van, a lift viszont nem működik. Valószínűleg látszott rajtunk a döbbenet, mert a mellettünk álló ruhatáros úgy érezte, meg kell magyaráznia a helyzetet. Olyan stílusban közölte, hogy a felvonó napok óta rossz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az ilyesmi egy egészségügyi intézményben.

A lépcső nem okozott problémát. Nekem. Beteg ismerősöm viszont erősen kapaszkodott a korlátba és húsz perc alatt fel is húzta magát a másodikra. Akkor már nem csak a hasa fájt, hanem a karja is az erőlködéstől. Kis lihegés után lezuhant az első székre. Az első fél órában nem történt semmi a sorszámkijelző táblán. Mereven nézett maga elé és megpróbált olyan pózban ülni, amelyben a legkevésbé érez fájdalmat. Aztán megszólalt a csilingelő hang. Legalább hatvan szempár szegeződött az új számra. Egy asszony hangos, csalódott "óóóó"-val konstatálta, hogy még várnia kell, a mellette ülő pedig irigykedve figyelte a boldog sorszámost, aki el is indult az ajtó felé.

Húsz perccel később távozott a férfi, de új szám nem jelent meg a kijelzőn. Ismerősöm eközben másik pózzal próbálkozott, mert az előbbiben már nem bírta, eközben én aggódva figyeltem a helyzetet. Már arra gondoltam, bekopogok, amikor kijött az asszisztens nő és egy nevet mondott. Újabb páciens ugrott fel. A mellettünk ülő, előjegyzésre érkezett férfi (emlékeznek: így épül fel a rendszer, ez a normális) erre már morgolódni kezdett. Azt mondta az asszisztensnek, hogy egy órája kellett volna bejutnia. A fehér köpenyes felszólította, hogy várja ki a sorát.

Húsz percig megint nem történt semmi. Már éppen azt számoltam, hogy ha este nyolckor van záróra, mihez kezdenek azokkal, akik addig nem jutottak be, amikor egy idősebb nő jelent meg és leült mellém. Hangja az egész teret betöltötte. Az előjegyzéses férfi ekkorra már nagyon dühös volt. Ismét kinyílt az ajtó és az éppen akkor érkezett nőt hívta - megtudtuk, Jolika néninek hívják. Jolika néni az egész váróterem előtt kifejtette, hogy néhány piros pötty jelent meg a karján és aggódik emiatt, ezért úgy döntött, hogy azonnal bejön a rendelőbe. Viszont, ha ez egy hirtelen elhatározás: hogy kapott azonnal időpontot? Vagy hogy kapott azonnalra szóló sorszámot? Több várakozó beteg láthatóan ezen már nem is csodálkozott.

Az előjegyzéses férfi ismét megpróbálta megértetni az asszisztens nővel, hogy már régen be kellett volna jutnia, hiszen foglalt egy időpontot, a nő viszont rendre utasította. Még nem ő következik. Közölte, hogy ez a rendszer, így épül fel és nem ő találta ki. Eközben az ismerősöm, aki végignézte az előadást, magasra húzta a kabátját, jelezve, hogy nem akar többet hallani.  

Azon gondolkoztam, mit tegyek. Hogyan segítsek rajta? Gyorsan keressek egy ismerőst, aki talán bejuttat azon az ajtón? Próbálkozzak valakinek pénzt adni? Tényleg az a normális, hogy ismerős betegek, akiknek vélhetően semmi bajuk, úgy járnak-kelnek, mintha orvosok lennének, miközben arra, akinek valóban fájdalmai vannak, órákig rá sem néz senki? És ha nagyobb baj van? Mentőt hívnak? Ez a normális? A Visegrádi utcai Egészségházban, úgy tűnik, igen.