Tízezrek gyűltek össze az elmúlt hónapokban, hogy tiltakozzanak a Bodnariu család gyermekeinek elvétele miatt. Az ügy jelzésértékű – a norvég gyermekvédelmi rendszer eddig ugyanis több tízezer gyermeket szakított el a családjától.
Ma már közismert Marius Bod­nariu és norvég felesége, Ruth története. Tragikus esetük sokakat megmozgatott. Százával, ezrével vonultak utcára az elmúlt hetekben Washingtonban, Houstonban, Vancouverben, Londonban, spanyol, olasz és ausztrál váro­sokban, Bukarestben, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, kifejezve szolidaritásukat, követelve a család újraegyesítését. Demonstrációra készülnek a következő időszakban San Franciscó-ban és New Yorkban is.

A történet röviden a következő: 2015. november 16-án a norvég gyermekvédelmi intézet, a Barnevernet, elvette mind az öt gyermeket a Bodnariu családtól. A vád: keresztény radikalizmus, családon belüli erőszak. A feljelentő a 9 éves Eliana és a 7 éves Naomi iskola igazgatója volt, aki szerint a kislányok „nagyon keresztények”. Az igazgatónő szerint a lányok keresztény dalt énekeltek az iskolában, ami elfogadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a nagymamájuk olyat mondjon: „Isten megbünteti a bűnösöket”. Az ilyen tanítás hátrányosan befolyásolja a kicsik fejlődését, ezért a szülők „állami segítségre” szorulnak a nevelésben.

A tanárnő ezzel fordult a Barnevernethez (lépését később megbánta). Az ideológiai indíttatású feljelentést a lányok rajtaütésszerű kihallgatása követte. Még aznap megfogalmazódott a vád, a családot pedig nyomban szétszakították. A lányokon kívül elvitték az 5 éves Matthew-t, a 2 éves Johnt és a mindössze három hónapos Ezékielt is, akit édesanyja szoptatott. A gyermekeket titkos helyekre szállították Norvégiában.

A Bodnariu-eset nem egyedi történet. Bár a sajtó egy része nem, vagy alig beszél róla, több tízezer hasonló esetről tudni Norvégiában. A dolgok mögött az a „független” norvég gyermekvédelmi rendszer áll, amelynek vezetőit az oslói kormány nevezi ki, és amelyet Milos Zeman cseh elnök a náci rendszerhez hasonlított.

A norvég szisztéma

Marius Reikeras, a Bodnariu család ügyvédje egy emberi jogokban specializálódott jogász, aki éveken át tanulmányozta a norvég gyermekek eltulajdonításának problematikáját. Vizsgálataiból kiderült, hogy a Barnevernet minden alkalommal a családok végleges szétszakítását, a gyermekek végleges elvéte­lét tartja szem előtt. Ez ellentmond az emberi jogoknak, amelyek a gyermekek ideiglenes elvételét írják elő, s azt is csak extrém, igazolt esetekben. A problémák helyreálltával pedig a gyerekek azonnali visszaadását sürgetik, a család újraegyesítésére fektetik a hangsúlyt. A különbség kapitális. Reikeras levélben hívta fel erre kormánya figyelmét, utalva rá, hogy az egyéni és családjogi nemzetközi normákat Norvégia is aláírta, ám nem tartja be. Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel.

Reikeras szerint az 1992-ben alapított norvég rendszert eleve úgy tervezték, hogy ne rendelődjék alá az emberi jogoknak. Emiatt a megyei jellegű intézetek köré csoportosuló bürokraták szabadon titkosíthatják ügyeiket, nem kell számot adniuk senkinek arról, amit tesznek. Hiába ítélte el Norvégiát 1996-ban az Európai Emberjogi Bíróság, vagy marasztalták el több alkalommal is – például 2007-ben amiatt, hogy a rendszer hamis bizonyítékokat gyártott a családok ellen –, a film forog tovább.

A norvég kormány továbbra is hatalmas összegekkel finanszírozza a rendszert, amely köré egy széles körű szociális szféra is kiépült. Sok alkalmazott, pszichológus, jogász és bíró él a Barnevernet jelentette anyagi előnyökből, az elvett gyermekeket befogadó családok pedig óriási támogatásokat kapnak, ami havi 10–12 ezer euróra is rúghat. Ekkora pénzeket, ekkora ambíciókat ölni egy ilyen tevékenységbe?! Tévéreklámokat finanszírozni a befogadók számának emelése érdekében ott, ahol a családoktól elvett gyerekek aránya már a rendkívül magas, 7 százalékos is meghaladta? Nos ahol baloldali politikusok szerint a gyermekek 25 százaléka (250 ezer) állami fennhatóság alá kell hogy kerüljön, ez már nem is olyan meglepő.

Több száz eset megvizsgálása alapján dr. Åge Simonsen arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekek eltulajdonítása mögött csak néhány esetben voltak komoly problémák. Az esetek zömében a bürokrata szubjektivitása döntötte el az okot, amiért a szülőkre „a gyermeknevelési képesség hiánya” címkét aggatták, és megfosztották őket palántáiktól. Marianne Skånland professzor, a kérdés szakértője hatvankilenc ilyen okot sorolt fel, amelyekből idézek néhányat. A gyermeket el kell venni, mert:

– az anya nagyon alacsony növésű, s amikor a lánya felnő, nem lesz képes vigyázni rá
– a gyermek túl gyorsan eszik
– a gyermek túl lassan eszik
– az anya nem tudott olyan rántottát sütni, amellyel kielégítette volna gyermeke szükségletét, ráadásul a kenyeret is túl vékony szeletekre vágta
– a gyermek érdeklődve tekint az idegenekre, néha mosolyog rájuk – ez azt jelenti, hogy eltávolodott az anyjától
– az apa túl aktív, az anya pedig passzív
– az anya ideges lett, mikor a macskájuk a parkettre vizelt
– a baba elfordítja arcát, mikor az apja elkezdi mosni
– az anya a nagymamára bízza, hogy gyermekét vigye pszichológushoz, vagy más orvosi kezelésre – ez azt jelenti, hogy érdekeit a gyermeke elé helyezi
– a nagymama meg akarta ölelni az unokáit – az ilyen cselekedet rossz mellékhatásokat eredményez
– az anya nem engedte 14 éves lányát, hogy elmenjen egy partira

Magyarul: „gyermekeiteket akkor vesszük el, amikor akarjuk”. Hátborzongató. Igen, ez történik Norvégiában. Ilyen „érvek” alapján szakítanak szét családokat, kergetnek kétségbeesésbe szülőket és nevelnek át „norvég módra” gyermekeket (közéjük tartozik a tömeggyilkos Breivik is). A Norvég Városi és Regionális Kutatási Intézet (NIBR) jelentése szerint ezeknek a gyerekeknek a körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosok aránya, mint a saját családjukban felnövőké. A szülők pedig tehetetlenek. A máskor oly hangos civil szervezetek és a nyugati sajtó hallgat. Ez lenne a jövő Európája?

Add vissza!

Adott hát egy komoly pénzekkel finanszírozott rendszer, melyet senki sem ellenőrizhet, független az emberi jogoktól, bármilyen ügyet titkosíthat, és ipari porszívóként szívja el a családoktól a gyerekeket. Ha a szülők perbe fogják a Barnevernetet, a jogi procedúrák évekig elhúzódnak. Gyerekeiket győzelem esetén sem kapják vissza (sok ilyen eset volt), mert „már beilleszkedtek új otthonukba, és ártana nekik, ha megint megbolygatnák életüket”. Ha pedig a médiához vagy más nyilvános fórumhoz fordulnak, lépésüket a bíróság gyengeségként értékeli, megerősítő bizonyítékként arra nézve, hogy képtelenek a rendes nevelésre (ez az indoklás szintén megtalálható Skånland listáján).

Jan Simonsen egykori norvég parlamenti képviselő, az Európa Tanács Emberjogi Bizottságának volt tagja vehemensen kritizálta ezt a rendszert a családok ellen elkövetett mindennapi abúzusok és az aberráns kritériumok miatt, amelyek alapján ezt megengedik maguknak. Simonsen hazugsággal vádolta Norvégiát és annak bukaresti nagykövetét, amikor védelmébe vette a Barnevernetet. De a film forog tovább. A szavak közt pedig kiolvasható a háttér is: „a mintaértékű norvég jogok fölülírják az emberi és családi nemzetközi jogokat”. Vagyis: itt az új ideológia. A baloldali marxizmus és a nácizmus után kicsírázott az új élan vital (a dolgok belső éltető energiája – szerk. megj.), a baloldali... mindegymi.

Marius Bodnariu informatikusként dolgozott Bukarestben, majd megismerkedett Ruthtal, és összeházasodtak. Ezután Norvégiába költözött, ahol a helyi polgármesteri hivatalban folytatta pályafutását; jelenleg is ott dolgozik programozóként, immár 11 éve. Felesége asszisztens a helyi kórházban. Szomszédaik, ismerőseik és munkatársaik egyaránt rendes embereknek tartják őket. Erkölcsi züllési problémák szóba se kerülnek, távol áll tőlük az ilyesmi. Szép család, ami a fényképekből is kitűnik. És mégis. Egyszer csak megjelennek a „System” emberei, s a gyermekeiket elviszik. Csak úgy, minden bizonyíték nélkül. Rájuk rontanak, mint valami terroristákra, a feljelentőjük szerint ugyanis a gyerekek „túl keresztények”.

Ez pedig – a keresztény magatartás és a szülői fegyelmezés – az új ideológia szerint bűnnek számít! A szülők még előzetes figyelmeztetést sem kaptak. A kicsiken végzett orvosi vizsgálatok sem mutattak ki semmilyen rendellenességet, a rendszer bürokratái mégsem foglalkoztak azzal, hogy kihallgassák őket. Nem érdekelte őket a szülők hozzáállása, nem mondták nekik: „nézzétek, ezek a törvényeink, mi így értelmezzük őket, vigyázzatok, ilyet vagy olyat többé ne cselekedjetek”. Ezt a lépést is kihagyták, holott a nemzetközi szabályok ezt is előírják.

Norvégia felett beborult hát az ég. Egy önkényes rendszer, egy vaskos pénzkötegekkel operáló monstrum szívja el tízezrével a kicsiket a szülőktől, ideológiai alapon, egyre gyorsuló ütemben.

Három hónap, egy találkozás

Majd’ három hónap elteltével Ruth és Marius végre találkozhattak a kislányokkal. A lányok örömujjongással futottak ki az irodából, s ugrottak a nyakukba. Naomi Marius nyakába vetette magát, Eliana majdnem ledöntötte Ruthot. Majd mikor Marius is átölelte Elianát, a kislány zokogásban tört ki.

A rendszer felügyeletével megszervezett találkozó egy órát tartott, ami pillanatok alatt véget ért. Jött a kényszer, az elválás. Eliana szemében minden benne volt, ami ilyenkor lehetett; Naomi pedig semmiképpen sem akarta elengedni édesapját. Hogy a jogi helyzetükön ne nehezítsenek, a szülők győzködték a piciket, hogy jobb, ha most elmennek, ígérve nekik, hamarosan újból találkoznak. Aztán elmentek...

A bürokraták meg bezárták a dossziét, a démonok pedig dörzsölték a markukat.

A krónika.ro nyomán