A 25 éves Miklós 117 lánynak ír levelet, hogy megtalálja az igazit. A 19 éves Lilivel fél évig levelezik, mire személyesen is találkoznak. A két fiatal fülig egymásba szeret, újra érzik, az élet szép is lehet, és úgy tűnik, nem állhat boldogságuk útjába semmi. Még az sem, hogy Miklós tüdőbeteg, akinek az orvos szerint csak néhány hónapja van hátra.
Gárdos Péter (Szamárköhögés, A skorpió megeszi az ikreket reggelire, Tréfa, A porcelánbaba) saját szülei találkozásának és szerelmének történetét írta meg, kettejük ötven év után előkerült levelezése alapján. A második világháború utáni Svédországban játszódó romantikus film a borzalmakon is túljutni képes, szenvedélyes élni akarás megható és csodálatos példázata. 

A film főszerepeit Schruff Milán (Kalandorok) és a ragyogó ifjú tehetség, Piti Emőke alakítják. A további szerepekben Kovács Lehel, Petrik Andrea, Máté Gábor, Gyabronka József, Scherer Péter, Kovács Lehel, Földes Eszter, valamint két svéd színész Roger Strom és Anna Ascarate látható. Az idős édesanyát Izrael egyik vezető színésze, Gila Almagor (München) kelti életre. A film alapjául szolgáló, világsikert aratott könyvet eddig harminc nyelvre fordították le. A HAJNALI LÁZ 2015 december 17-én kerül a hazai mozikba.

RENDEZŐI KONCEPCIÓ

„Filmünk műfaját tekintve romantikus szerelmi dráma.

Specifikumát a történelmi pillanat és a helyszín adja. Közvetlenül a második világháború után vagyunk, Svédországban, ahol a németországi haláltáborok túlélőit ápolják. Egy olyan „holocaust-film”-ről van tehát szó, amelyből lényegében hiányzik a holocaust.
A film reménybeli nézőinek ugyanis nem szükséges ismernie a történelmet. Már csak azért sem, mert ennek a történetnek a hősei sem vesztegetnek rá sok szót. A személyes, borzalmas múltról két alkalommal beszélnek, egyébként dramaturgiailag lényeges helyen, a film közepe táján és igen röviden. Ez a „hiátus” ennek a filmtervnek a legsajátabb jellegzetessége.

A HAJNALI LÁZ végső soron, a melodramatikus szerelmi történeten túl, a Szégyenről szól. A film valamennyi holocaust túlélője – vagyis nem csupán a két főhős, hanem a kórházakban, barakkokban ápolt valamennyi nő és férfi – tudat alá nyomja az átélt szörnyűségeket. Nem beszél róla, nem foglalkozik vele. Egész egyszerűen: szégyelli.

Szégyelli, hogy ez vele megeshetett. Szégyelli, hogy eltűrte. Hogy megalázásának önmaga volt a fő tanúja. Szégyelli, hogy ez a szörnyű tanúság örökre beléje égett. S hogy ezzel a tanúsággal semmit sem bír kezdeni. Ez a felismerés fontos konzekvenciákkal jár.
A film szereplőinek zöme „holocaust-nemzedék”. Éppen most váltak azzá. Fél éve hagyták maguk mögött azt a világot, amelyre nem szeretnének emlékezni többé, amelyet elraktároztak, befalaztak tudatuk egy távoli zugába. Ez a közös sors, az elnyomhatatlan-elnyomott élmény – bizonyos értelemben – egyformává, mégis különössé teszi őket. A filmben szerepet kapó színészeknek az a feladatuk, hogy ennek a „más-állapotnak” fiziológiai és pszichológiai jellemzőit felkutassák és megmutassák. Hogy egy-egy gesztusban, szemvillanásban, testtartásban fel tudják idézni ezt a „másságot”.

Szenvedélyes mozit vizionálok, mert ebben a pszichikai-testi állapotban minden apróság jelentést kap. Ráadásul a középpontban egy olyan szerelem áll, amelynek a vágyakozás tartalma jóval erősebb, mint az érzékisége. Lili és Miklós a szerelmet, mint önmaguk újbóli felépítésének a lehetőségét élik meg. Igazából az életbe inkább szerelmesek, mint egymásba.

Erre a filmre bizonyos szempontból úgy tekintek, mint egy sajátságos versre, amelynek sorvégi rímeit a röntgenvizsgálatok újra és újra megtörténő, kíméletlen rítusa adja. Az üveglaphoz simuló mellkasok, a sötétbe boruló szoba, a feketefehérbe fordított tüdő rajza, a kétségbeesett szempár, az éles kattanás, amely öt másodpercnyi reményre vagy szorongásra szabdalja a hétköznapokat – mindezek ismétlődő egyhangúsággal jönnek számtalanszor, látszólag egyforma montázsban, mégis egyre reménytelibb felhanggal.
Végül rendkívül lényegesnek érzem a történet helyszíneinek mikrovilágát.

Svédország 1945 ősze, tele. Barakkok, kórházi folyosók, vasúti kupék, állomások, trafik, mozi, cukrászda, felüljáró, kantin. Bögrék, lábasok, zongorák, fürdőkádak, cukrászsütemények, tollak, ceruzák, kerti padok, röntgenberendezések, fotelek, cigarettatárcák… A tárgyi világ színhelyes hitelessége, rigorózus aprólékossága, „hűvössége”, amely szinte szembe megy a szenvedély forrósságával.” 

Gárdos Péter