Női kézilabda-válogatottunk tegnap a dániai világbajnokságon nem tudott végigmenni azon a keskeny pallón, amely kudarc és siker között vezet. Azaz 24-23-ra elvesztette a lengyelek elleni nyolcaddöntőt, így kiesett. Oda a vb, és egy szélsőséges matematikai esetet nem számítva oda az olimpia is.
Kézilabdabolond lengyel kollégám, akiről már tegnap is írtam, megérkezett Herningbe, és e két okból is szívmelengető, őszintének ható, ám bánatunkra be nem teljesült jóslattal fogadott: ,,Sajnálom, hogy egymás ellen játszunk, mert tudom, hogy nekünk kell majd hazamenni, de baráttal szemben könnyebb lesz veszíteni.” A svédek eleve nem osztották e nézetet, mert vasárnap széteső, teszetosza játékkal 26-19-re kikaptak a dánoktól, ezzel ki is estek. Csakúgy, mint a vb-címvédő brazilok, akiket a magukat egy-egy meccsre azért csak összeszedő románok gyűrtek le 25-22-re. A hollandok és a norvégok átgázoltak a szerbeken, illetve a németeken, minket viszont leginkább az foglalkoztatott, hogy számunkra az olimpiai kvalifikációt illetően tiszta helyzet teremtődött: most vagy (nagyon nagy valószínűséggel) soha. A svédek és a spanyolok ugyanis elviszik a riói kvalifikációs tornára szóló két kvótát, amely a tavalyi Eb-ről ered, így a vb maradt meg az utolsó esélynek.

Csapatunk először lépett pályára Herningben úgy, hogy a házigazdák szabadnaposak voltak – és emiatt a nézők is. A Dániában élő mintegy ötvenezer lengyel idény- vagy vendégmunkást sem hozta lázba a program, szinte minden szó kihallatszott a tribünre. Ez a 21. percben keltett iszonyatos hatást, amikor egy ütközést követően Tomori Zsuzsanna térdét fájlalva fekve maradt, és szívszorítóan jajgatott. Borzalmas kínokat élhetett át, hordágyon vitték be az öltözőbe, ahonnan kilépve dr. Szikora Gyula csapatorvos a következő gyors diagnózist állította fel: ,,Szalagsérülésre utaló klinikai jeleket tapasztaltam, de mindenképpen el kell végezni az MRI-vizsgálatot ahhoz, hogy biztosat mondhassunk.”

Átmenetileg el is feledkeztünk egyéb gondjainkról, pedig akadtak azok is. A mieink ugyanis ,,Montenegró elleni formában” kezdtek, szellős védekezéssel, lassú és kiismerhető akciókkal. A 16. percben úgy álltunk 4-10-re, hogy Zácsik három lökete mellett csak Triscsuk hetese jutott el a hálóig. 

Amikor azt hittük, itt a vége a világnak, de legalábbis a világbajnokságnak, akkor aztán döbbenetes javulással, 8-0-s rohammal 5-11-ről 13-11-re fordított válogatottunk, többek között az egyenes kieséses szakaszra benevezett Hornyák Dóra négy vagány góljával. A szünetben, 14-13-nál így akár örülhettünk is volna, de a levonuló játékosok mind Tomori iránt érdeklődtek.

Mindkét oldal téli félálomban kezdte a második felvonást, és 17-18-nál már megint attól tarthattunk, hogy keserves lesz az ébredés. E félelmünk a hajrában, 22-24-nél erősödött, mert csapatunk támadásban ismét leblokkolt, az ellenfél eltökéltebben védekezett. Ha nincs három ,,görbiczes” gól, már előbb meghal a remény, de végül így is kihunyt. Válogatottunk 24-23-ra kikapott, kiesett, utazhat haza. És szinte biztosan nem utazhat az olimpiára.

Görbicz Anita is sérült térddel és lélekkel vonszolta le magát, Hornyák Dóra pedig, miután kizokogta magát, azt sóhajtotta: ,,Úgy tűnt, összeszedjük magunkat Zsuzsi sérülése után, de a második félidőben megint visszaestünk harci szellemben, nem segítettük egymást védekezésben.” Németh András szövetségi kapitány, mintha csak felfoghatatlan természeti katasztrófát élt volna túl, úgy mondta: ,,Érthetetlen, ami történt. Minden összeesküdött ellenünk, de ennek az összeesküvésnek sajnos mi is részesei voltunk, a nagyon gyenge kezdésünkkel.”

Ami miatt nincs folytatás. Itt, a vb-n biztosan nincs, az egyebekre pedig legalább egyet aludjunk. Feltéve, ha tudunk.