A géniuszok kiszámították azt is, hogy egy migránsra mennyit kell költeni, míg a társadalom hasznos tagjává válik.
„A statisztika a valóság számszerű információinak megfigyelésére, összegzésére, elemzésére és modellezésére irányuló gyakorlati tevékenység és tudomány” – summázza a Wikipédia. Pompás dolog, mindenki nagyon szereti, és bizton állíthatjuk, olyan, mint az irodalom: ahányan olvassák, annyiféleképpen értelmezhetik.

Vigaszt nyújt a bukott politikusnak, aki azzal érvel: igaz, hogy az urnánál megjelenő többség nem rá voksolt, ám ez nem a szavazásra jogosultak, hanem csak a szavazatukat leadók többsége, így a választás torzítja az igaz népakaratot.

A kormánypárt büszkélkedhet, teszem azt, 16 százalékos gazdasági növekedés volt. Az ellenzék lefitymálhatja: mi az, hogy csak 16 százalékos volt a növekedés, mikor a duplája is lehetett volna, különben is a külkereskedelmi mutató 1 százalékkal csökkent, és az nemsokára az összeomláshoz vezet. És így tovább, mindenki megtalálja a maga büszkeségét vagy vigaszát és mindent, ami a propagandájához és manipulációs szándékaihoz szükséges.

Egy ember halála tragédia, millióké statisztika – bölcselkedett Sztálin elvtárs. Keserűen tapasztaljuk eme cinikus kijelentés metafizikájának lecsapódását mostanság is, amikor olyan könnyedén dobálóznak – elméletben – emberek százaival, ezreivel vagy akár egymillióval is, mintha ekkora csoportokat olyan könnyen lehetne kezelni, mint a számokat egy Excel-táblázatban.

4,3 millió jószívű horvátnak meg se kottyan pár ezer menekült, vitézkedtek déli szomszédjaink, mint egykoron Jellasics bán a pákozdi csata előtt. Aztán megérkezett egy kisebb városnyi migráns, és a humanitárius kártyavár nyomban összeomlott. Nem tudom visszafojtani a fekete humort: a hősi múltban sokkal könnyebben sikerült ennyi embert egyik napról a másikra valahová eltüntetni, mint most regisztrálni meg dédelgetni. Pedig, ismétlem, egy kisvárosnyi vagy pár falunyi emberről volt szó – a statisztikák szerint.


Európa hatékonyságukról ismert, precíz urai, a németek, úgy vélték, irigylésre méltó logisztikájuk bármivel megbirkózik. Mint tudjuk, a lehetetlen szót nem nagyon ismerik arrafelé. Ugyan milyen civilizációs meg egyéb veszedelmekről beszélünk? Befogadunk egymillió bevándorlót, mi vagyunk 80 millióan, 80 németre jut egy muzulmán, nehogy már 80 erős és okos burkus ne tudna fegyelmezni egyetlen rakoncátlan szír atyafit, és ne tudná applikálni rá a Marshall-, pardon, Merkel-tervet.

A valóság azonban mást bizonyít, még egyötöde sem érkezett meg, és máris kitört a káosz a nagy német rendben. Mert hogyan is érzékeltessem: egy súlyemelőbajnok könnyedén a feje fölé tolja a másfél mázsás súlyzót. Helyettesítsük be a nehezéket öt rúgkapáló, 30 kilós kölökkel, hadd lám, bajnokunk így is megbirkózik a feladattal?

Avagy mi súlyosabb: egy kiló tollpihe vagy egy kiló vas? Ejtsd a lábadra, s megtudod!

A tudákosok a statisztikákkal érvelnek, és el sem képzelik, hogy a gyakorlatban ez másképp működik. Hogy néhány tucat duzzogó atyafi lecsücsül az úttestre, és mire az emberi jogok szigorú betartásával elterelik onnan őket, akár több ezer ember napja megy tönkre, és tekintélyes gazdasági károk keletkeznek, nem beszélve az idegrendszerben okozottakról. Mint azt az ominózus fekete pénteken, szeptember 4-én tapasztalhattuk, alig több mint ezer, a Keletiből elinduló migráns – egy falu népe – fél napra lebénította egy kétmil-liós főváros és egy páneurópai autópálya forgalmát.

Megmosolyogtató az az elképzelés is, miszerint a befogadás a legtöbbek esetében csak ideiglenes. A többit – mintegy 65 százalékot – majd szépen visszaküldik időközben békéssé vált hazájukba vagy oda, ahol belógtak az unióba. Már látom is lelki szemeim előtt, amint az a 6-700 ezer migráns a németektől időközben ellesett fegyelemmel fölsorakozik, majd rendezett sorokban, kézen fogva, csöndben átmasírozik új állomáshelyére.

Ha mégsem így történne, azt susogják a bennfentesek, hogy a Volkswagen-centrum nagy széfjében őrzik azt a bizonyos furulyát, amellyel a hamelni patkányfogó hét és fél évszázaddal ezelőtt kétszer is megvalósította a tömegek mozgatásának komplikált manőverét. Ezzel fogják a megbuherált Volkswageneket visszahívni, ezt követően pedig átadják Merkel asszonynak, aki ezúttal nem a Willkommens-, hanem az Aufwiedersehenskultur dalait fuvolázva csalogatja a szíreket a birodalom határáig.

A géniuszok kiszámították azt is, hogy egy migránsra mennyit kell költeni, míg a társadalom hasznos tagjává válik. Legutóbb a német (és nem a brit!) tudósok kb. ötmillió forintra becsülték az egy főre eső summát, mindössze ennyibe kerül, amíg a lelkes bevándorló pályára áll, aztán a befektetés busásan megtérül termelés, adófizetés meg népszaporulat révén. Nagy a gyanúm, hogy elfelejtették hozzászámolni a migrációs válság minden egyes mozzanatának logisztikai meg kárköltségét, s hogy én is csapjak egyet a hasamra, szinte bizonyos vagyok, hogy ha kiszámolnánk, az egy főre eső összeg ennek többszöröse lenne, mondjuk 30 millió forint.

Meggyőződésem, hogy egy ifjú dél-, közép- és kelet-európai pár (de sok nyugat-európai is) fejenként 30, összesen 60 millió forint támogatásért cserébe – velem és az asszonnyal az élen – olyan vehemenciával látna neki az ön- meg szakképzésnek, valamint a demográfiai ágynyikorgatásnak, hogy Európa minden vonatkozó statisztikai álproblémája azonmód megoldódna.

Forrás: Orbán János Dénes/Magyar Idők