A párkapcsolatoknak az ivaréretté válástól kezdve mind lelki, mind testi értelemben fontos szerepük van mindannyiunk életében.
A szexuálisan már kevéssé aktív időskorban azonban a kiegyensúlyozott és tartalmas párkapcsolat a feleknek nemcsak az életminőségére, hanem az élettartamára is pozitív hatással lehet. Ezért sem mindegy tehát, hogy milyenné válik egy akár több évtizeden át tartó házasság vagy együttélés, amikor nemcsak a nyugdíjazás, a kapcsolati veszteségek (üres fészek szindróma, közeli barátok, jó ismerősök elvesztése stb.), az egészségügyi problémák miatti élettér-beszűkülés, hanem egy sor más probléma is megnehezítheti az idős párok harmonikus együttélését.

Az érzelmi klímaváltozás okai

Igazi próbatételnek számít a nyugdíjba vonulás, mert mindkét felet érintő életmódváltozással jár. Míg az azt megelőző sok-sok év mindkét fél számára a munka, az önmegvalósítás, illetve a család életének egyensúlyban tartása, a gyerek(ek) nevelése jegyében telt, addig a hivatalosan inaktívnak nyilvánított párok idejük nagy részét otthon, illetve egymás társaságában töltik. Már maga az új élethelyzet, de a kényszerű együttlét is gyakran vált ki feszültségeket, vitákat. A feleknek újra fel kell osztaniuk például egymás közt a tennivalókat, amelyek azonban sokszor járnak együtt a szerepek, így a viselkedés megváltozásával és a belőlük adódó súrlódásokkal.
Gyakran bekövetkezik – különösen nagyobb korkülönbség esetén –, hogy a fizikailag aktívabb fél (ez általában a nő) veszi át a hétköznapi élet irányítását. A hagyományos női és férfiszerep felcserélődését azonban az idős férfiak többsége önértékvesztésként éli meg, mivel úgy érzi: uralkodik felette a társa, gátolja, fékezi vagy folytonosan irányítja őt.

A folyamatos együttlét – mint mondják – növeli a belső feszültség, indulatok felgyülemlésének kockázatát.

Gyakori vitatéma az idős nagyszülőpárok között az aktív részvétel „aránya” is a gyerekek, unokák életében. A férfiak többsége kifejezetten kényszerként éli meg, hogy társa akkor is bevonja őt az unokák pesztrálásába, amikor ő ezt nem igényli, vagy szellemileg, fizikailag terhesnek tartja. Az sem ritka, hogy a korosabb férfiak érzelmileg elhanyagoltnak érzik magukat folyamatosan a legifjabbakkal foglalatoskodó oldalbordájuk mellett.

Oldás és kötés

Az sem ritka, hogy az összezördülések a „magánidő-deficitből” adódnak. Az idős pároknak különösen figyelniük kellene arra – legalábbis a párkapcsolati krízisek, elakadások megoldásában segítséget nyújtó párterapeuták szerint –, hogy legyen olyan napszak, vagy akár csak egy-két óra, amikor ki-ki különvonulhat, amikor azt csinálhatja, amire kedve, igénye van (séta, olvasás, barkácsolás, zenehallgatás, gyűjteménye rendezése, internetezés, kedvenc sorozatának nézése stb.).

A párkapcsolati tanácsadók szerint ugyanakkor az idős pároknak rendszeres időközönként kell olyan közös programokról gondoskodniuk, amikor egymásnak szentelik az idejüket, és egymásra figyelnek. Több évtizedes együttélés után is legyenek tehát előre tervezett, közös élményt adó időtöltéseik (mozi, színház, túrázás, sportolás stb.). Ezek segítenek nemcsak az egymás iránti érzelmek „gondozásában”, de a mentális, sőt testi egészség megőrzésében is.

Az, hogy az együtt megöregedett embereknek konfliktusokkal, feszültségekkel terheltté válik-e viszonyuk a társunkkal, vagy képesek egymás számára biztosítani a békés időskort, nem elsősorban az életkörülményeiktől (pl. egzisztenciális helyzet), hanem azon is múlik, hogy képesek-e a bennük és a párjukban bekövetkezett élettani (testi) és lelki változásokat elfogadni, és az ezek nyomán megváltozott szükségleteiket kölcsönösen, „rászorultsági alapon” kielégíteni. Az együttélést megkönnyítő stratégia alapja tehát a megértés, a türelem, célja pedig az oda-vissza ható pozitív életérzés biztosítása mind a társunk, mind önmagunk számára.

A hosszú ideje házasságban, társkapcsolatban élő idős, hatvan feletti párok számára fontos kötőelem az egymásért érzett felelősség, a kölcsönös gondoskodás iránti elkötelezettség. Az érzelmi, lelki támogatás fontosságának felismerése segíthet abban, hogy mindkét fél lelki sérülések nélkül lendülhessen át a konfliktushelyzeteken.
Ez utóbbiak kezelésével kapcsolatos az az amerikai szociálpszichológiai kutatás, amely idősebb házaspárok életét követte nyomon tizenhárom éven át. A vizsgálat azt mutatta, hogy az együtt öregedők az évek múlásával a konfliktusok kiélezése helyett egyre inkább elkerülésükre, de legalábbis tompításukra törekszenek. Ennek legjobb és leggyakrabban alkalmazott verbális megoldásaként a témaváltást/elterelést említették a kutatók. Az általuk elmondottakból kitűnik, hogy élemedett korban fontos erőforrás a konfliktuskerülés, amely valójában az empátia megnyilvánulása: az érzelmi azonosulás a társsal, a változás tudomásulvétele, ami párja és önmaga hibáinak elfogadásában, így a megbocsátási és az alkalmazkodási készségben is megmutatkozik.

Ketten vagyunk magunkban is?

A korosabb párok viselkedési módjának megváltozásában a közösen átélt érzelmek, pozitív és negatív események is szerepet játszanak, amelyek hozzájárultak az összetartozás élményéhez, így segítenek felülírni az aktuális bosszúságokat, de olykor még a verbális vagy nonverbális bántó megnyilvánulásokat is.

A kapcsolat óvására törekvő időskori viselkedésváltozás azzal az érzelmi késztetéssel is összefügghet, hogy a párok hátralévő életéveikben a lehető legjobbat akarják kihozni egymásból és közös életükből.

A konfliktusok megoldási hajlandóságának, az oldás és kötés dinamikájának elsajátítása tehát elengedhetetlen feltétel a párban élő idősek érzelmi biztonságérzete, testi-lelki jól-léte, így akár az életkilátásaik, élettartamuk szempontjából is.

Forrás: Ötvenentúl.hu