„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” (Zsoltárok 130:1).
„A mélységből kiáltok Uram”.hangzik évezredek óta az örök adventi imádság Istenhez. Mindig akkor erősödik fel amikor egy-egy civilizáció a végnapjait éli. Akkor amikor egy hatalom már nyíltan áthág minden örök erkölcsi törvényt, uralkodása, kapzsisága kizsákmányolása, elnyomása milliók meggyötört, kizsigerelt, már az állati sorba taszított ember puszta létét fenyegeti, amikor már nem remélhet segítséget sehonnan és nincs sehol a földön olyan hatalom mely, megszabadíthatná. Nos ilyenkor tör fel a halálra szánt ember lelkének mélységéből mintegy halál-sikoly az örök adventi ima, a de profundis kiáltása a Mindenség Urához, szabadításért, megváltásért esengve.
A történelem mélységében oly sokszor elhangzó emberi kiáltást először a zsoltáros ajkáról elhangzottként jegyezték fel. Valószínű akkor, amikor levert népét a győztesek Asszíriába vagy Babilóniába hajtották fogságra (Kr.e. 722, 586).
Feltört ez az ima az őskeresztények üldöztetésének évszázadaiban a meggyötört hívő lelkekből, amikor római császárok elnyomása alatt korbácsütésektől nyögtek, cirkuszok porondján vadállatok marcangolásának halálhörgései közepette, amikor nem látszott a szabadulás lehetősége sehol a horizonton. Egy velejéig megromlott, erkölcstelen, rabszolgatartó és elpuhult társadalomban, ahol a gazdagok egyre gazdagabbak, s a szegények egyre szegényebbek lettek, akiknek élete semmit sem számított már – az új hit futótűzként terjedt, mert alapeszméje minden addig tapasztalatnak ellenkezőjében gyökerezett: a könyörületességben, az emberi méltóságban, egyenlőségben, Istenben, a megváltásban való hitben és erkölcsben. Az összeomló római birodalom romjain kisarjadt és felnövekedett a jövendő élet hajtása: a Keresztény Európa.
Korunk a megöregedett, önmagukat felélő, elgyengült világbirodalmak összeomlásának kora. Alig húsz éve a világtörténelem egyik legvéresebb hatalma, a kommunista birodalom omlott össze a szemünk előtt – jóllehet roncsai igyekeznek túlélni és tovább pusztítani. A helyébe lépő globalizált kapitalista világnak sem kellett több mint húsz év, ahhoz, hogy mérhetetlen és regulázást nem tűrő féktelen kapzsiságában kitermelje önmaga halálos kórját: a jelenlegi pénzügyi világválságot, amely menthetetlenül világgazdasági válságot idézett elő – amelyben benne vagyunk. Megroppant és fölállni aligha fog tudni már. Sorsa csak enyészet lehet. Sajnáljuk talán? Nem! Hiszen nem hozott semmiféle megoldást a világ égető problémáira – egy mozgató motívuma volt csupán: a mérhetetlen harácsolás mindenre és mindenkire való tekintet nélkül! Az emberiség felemelése helyett a maga erkölcstelenségét terítette a világra. Politikailag „korrekt” lett az istentelenség, az erkölcsi normák elvetése, a nevelés leépítése, a másság piedesztálra emelése, az elvtelen, csak magának kaparó életvitel, az élet „hedonisztikus” elve; egy „új” Európa építése a 2000 éves kereszténység kihagyásával, nemzet, faj tagadásával – mindenféle ősi gyökér felszámolásával. Szenvtelenül engedte a föld, a vizek és a levegő mérhetetlen elszennyeződését, a föld kincseinek kiszipolyozását és elherdálását. Immár 93 éve, hogy szenvtelenül ránk erőszakolták Trianon békediktátumát, amin még Hitler is enyhített, s amit Párizsban kéjelegve ismételtek meg, beszorítva minket egy életképtelen, gyűszűnyi országba, ahonnan tehetetlenül nézhetjük határaink mellett halálra szánt véreink egyharmadának vergődését, elnyomását, lassú felszámolását és elpusztítását. Ráadásul meg ránk ültettek egy kormányt, amelyik egy haldokló rendszer utolsó csatlósává tette országunkat.
Egy összeomló „szép új világ” romjai között vergődve, amikor sehol a láthatáron nem látszik megoldás – belőlünk is felszakad az örök adventi kiáltás Isten felé: de profundis...!
A veszedelmet, amiben benne vagyunk, már egyre többen látják, viszont a kiútról megoszlanak a vélemények. Szinte közös vonásuk a külső, a politikai szférában megtörténő változás. Ez azonban csak fájdalmasan hosszú idő után válik valóvá. Egyetlen járható út maradt, az, ami mindig is volt, a megújulás titka: egyenként kell megújulnunk belülről, szívünkben és lelkünkben. Amíg ez meg nem történik, a gyökeres változás csak „sült galamb várás” marad. A változást helyettünk senki más nem fogja elvégezni! Ám a változás csak akkor fog megtörténni, ha egyen-egyenként visszatérünk régi megtartó gyökereinkhez: Istenhez, hithez, erkölcshöz, felelősség-vállaláshoz, ősi hagyományainkhoz, magyarságunkhoz és édes hazánkhoz.
Magyar adventünk – várakozásunk – csak így fog boldog beteljesedéssé válni!
Dr. Pungur József a Pólus Online kanadai munkatársa
„A mélységből kiáltok Uram”.hangzik évezredek óta az örök adventi imádság Istenhez. Mindig akkor erősödik fel amikor egy-egy civilizáció a végnapjait éli. Akkor amikor egy hatalom már nyíltan áthág minden örök erkölcsi törvényt, uralkodása, kapzsisága kizsákmányolása, elnyomása milliók meggyötört, kizsigerelt, már az állati sorba taszított ember puszta létét fenyegeti, amikor már nem remélhet segítséget sehonnan és nincs sehol a földön olyan hatalom mely, megszabadíthatná. Nos ilyenkor tör fel a halálra szánt ember lelkének mélységéből mintegy halál-sikoly az örök adventi ima, a de profundis kiáltása a Mindenség Urához, szabadításért, megváltásért esengve.
A történelem mélységében oly sokszor elhangzó emberi kiáltást először a zsoltáros ajkáról elhangzottként jegyezték fel. Valószínű akkor, amikor levert népét a győztesek Asszíriába vagy Babilóniába hajtották fogságra (Kr.e. 722, 586).
Feltört ez az ima az őskeresztények üldöztetésének évszázadaiban a meggyötört hívő lelkekből, amikor római császárok elnyomása alatt korbácsütésektől nyögtek, cirkuszok porondján vadállatok marcangolásának halálhörgései közepette, amikor nem látszott a szabadulás lehetősége sehol a horizonton. Egy velejéig megromlott, erkölcstelen, rabszolgatartó és elpuhult társadalomban, ahol a gazdagok egyre gazdagabbak, s a szegények egyre szegényebbek lettek, akiknek élete semmit sem számított már – az új hit futótűzként terjedt, mert alapeszméje minden addig tapasztalatnak ellenkezőjében gyökerezett: a könyörületességben, az emberi méltóságban, egyenlőségben, Istenben, a megváltásban való hitben és erkölcsben. Az összeomló római birodalom romjain kisarjadt és felnövekedett a jövendő élet hajtása: a Keresztény Európa.
Korunk a megöregedett, önmagukat felélő, elgyengült világbirodalmak összeomlásának kora. Alig húsz éve a világtörténelem egyik legvéresebb hatalma, a kommunista birodalom omlott össze a szemünk előtt – jóllehet roncsai igyekeznek túlélni és tovább pusztítani. A helyébe lépő globalizált kapitalista világnak sem kellett több mint húsz év, ahhoz, hogy mérhetetlen és regulázást nem tűrő féktelen kapzsiságában kitermelje önmaga halálos kórját: a jelenlegi pénzügyi világválságot, amely menthetetlenül világgazdasági válságot idézett elő – amelyben benne vagyunk. Megroppant és fölállni aligha fog tudni már. Sorsa csak enyészet lehet. Sajnáljuk talán? Nem! Hiszen nem hozott semmiféle megoldást a világ égető problémáira – egy mozgató motívuma volt csupán: a mérhetetlen harácsolás mindenre és mindenkire való tekintet nélkül! Az emberiség felemelése helyett a maga erkölcstelenségét terítette a világra. Politikailag „korrekt” lett az istentelenség, az erkölcsi normák elvetése, a nevelés leépítése, a másság piedesztálra emelése, az elvtelen, csak magának kaparó életvitel, az élet „hedonisztikus” elve; egy „új” Európa építése a 2000 éves kereszténység kihagyásával, nemzet, faj tagadásával – mindenféle ősi gyökér felszámolásával. Szenvtelenül engedte a föld, a vizek és a levegő mérhetetlen elszennyeződését, a föld kincseinek kiszipolyozását és elherdálását. Immár 93 éve, hogy szenvtelenül ránk erőszakolták Trianon békediktátumát, amin még Hitler is enyhített, s amit Párizsban kéjelegve ismételtek meg, beszorítva minket egy életképtelen, gyűszűnyi országba, ahonnan tehetetlenül nézhetjük határaink mellett halálra szánt véreink egyharmadának vergődését, elnyomását, lassú felszámolását és elpusztítását. Ráadásul meg ránk ültettek egy kormányt, amelyik egy haldokló rendszer utolsó csatlósává tette országunkat.
Egy összeomló „szép új világ” romjai között vergődve, amikor sehol a láthatáron nem látszik megoldás – belőlünk is felszakad az örök adventi kiáltás Isten felé: de profundis...!
A veszedelmet, amiben benne vagyunk, már egyre többen látják, viszont a kiútról megoszlanak a vélemények. Szinte közös vonásuk a külső, a politikai szférában megtörténő változás. Ez azonban csak fájdalmasan hosszú idő után válik valóvá. Egyetlen járható út maradt, az, ami mindig is volt, a megújulás titka: egyenként kell megújulnunk belülről, szívünkben és lelkünkben. Amíg ez meg nem történik, a gyökeres változás csak „sült galamb várás” marad. A változást helyettünk senki más nem fogja elvégezni! Ám a változás csak akkor fog megtörténni, ha egyen-egyenként visszatérünk régi megtartó gyökereinkhez: Istenhez, hithez, erkölcshöz, felelősség-vállaláshoz, ősi hagyományainkhoz, magyarságunkhoz és édes hazánkhoz.
Magyar adventünk – várakozásunk – csak így fog boldog beteljesedéssé válni!
Dr. Pungur József a Pólus Online kanadai munkatársa
0 Megjegyzések