Az utóbbi tizenöt-húsz évben a kodályi zenetanítási módszer háttérbe szorult, pedig nemcsak az agy fejlesztésében, hanem a személyiségformálásban is fontos szerepe van – mondja Gráf Zsuzsa, a nemrégiben Junior Prima díjjal kitüntetett Angelica kórus karnagya. A leánykar december 12-én a Parlamentben ad adventi koncertet.
– Lassan 25 éve vezeti a Városmajori Gimnáziumban működő Angelica kórust, pedig annak idején zongoraművésznek készült.
– Zenészcsaládban születtem, a híres burgerlandi zeneszerző, Rudolf Graf például a nagy-nagybátyám volt. A Zeneakadémián a rendkívüli tehetségek tagozatára jártam zongora szakra, már középiskolás koromtól. Kőszegi kislányként fantasztikus világba kerültem: Máté Klári néni volt például a zongoratanárom, ahogy szinte az összes későbbi zongoraművésznek. Rettenetesen nehéz volt a kezdet, félévkor úgy éreztem, hogy egy hangot sem tudok leütni. De már akkor is elszánt voltam, hogy meg kell csinálni – ahogy három éves korom óta mindig. A nővérem karvezetés szakra járt, az ő révén kerültem közelebb a kórusmuzsikához, és aztán mind a két tanszakot elvégeztem. Olyan tanáraim voltak, mint Szőnyi Erzsébet, Párkai István, Ugrin Gábor, Maklári József. Az ő segítségükkel éreztem rá arra, milyen fontos a vezénylés.
– Hogyan találta meg önt a kórus?
– Egy XII. kerületi zeneiskolában kezdtem zongorát tanítani félállásban, de még abban az évben szóltak, hogy a Táncsics Gimnázium zenei tagozatot szeretne indítani, nem lenne-e kedvem odamenni. Mondtam, dehogynem! Ki kellett dolgozni, mit hogyan tanítsunk, és itt alakítottam meg az első évben a kórust. Először egy vegyeskar született meg, de egy finnországi koncerten, ahol a leánykar Caplet miséjét énekelte, rájöttem, hogy nekem ez a hangzás kell, ez az én jövőm. Itt és ekkor alakult meg bennem az Angelica kórus. Már az év nyarán elmentünk a debreceni kórusversenyre, amit aztán meg is nyertünk.
– A Táncsics a Márvány utcában volt: hogyan került ön a Városmajori Gimnáziumba?
– Kálmán Gyula volt akkor a Táncsics igazgatója, egy fantasztikus ember, aki rendkívüli módon támogatta ezt az ügyet, és őt bízták meg azzal, hogy építse meg a Városmajori Gimnáziumot. Két év után tehát átjöttem ide, és itt vittük tovább a zenei tagozatot. Ez volt 25 éve.
– Támogatta akkor ezt az oktatáspolitika?
– Igen. Már az első félévben miniszteri dicséretet kaptam, és kérték, hogy írjak tanmenetet, amit ki is dolgoztam. Az volt a lényege, hogy aki nem konzervatóriumba megy, és nem feltétlenül készül zenei pályára, az is benne élhessen a zenei életben. Ezek a gyerekek nemcsak énekelnek, hanem szolfézst, zeneelméletet is tanulnak, de nem úgy, ahogy sokan gondolnák, hogy a szolfézs valami borzasztó, kötelező rossz. A kodályi szolfézs és zeneelmélet olyan, mint a nyelvtan: meg kell tanulni írni, olvasni, el kell sajátítani a szavak tagolását, értelmezését, hangsúlyait. Ha valaki nem érti, hogy mit olvas, akkor nem ért meg egy irodalmi művet sem. Úgy lesz zeneértő valaki, ha ezeket a belső rezgéseket megtanulja.
– Ahogy Tímár Sándor is azt képviseli a táncban, hogy ne koreográfiát tanuljanak a gyerekek, hanem „néptáncnyelvet"?
– Ő ugyanazt csinálta meg a táncban, amit Kodály a zenében. Egy magyar gyereknek ez az anyanyelve, ez pedig a népzenei hagyományokra épül, ami manapság sajnos nem divat.
– Pedig ez minden gyereknek járna, nem csupán a kiválogatott „jó hangúaknak".
– Ez így van. Kodály annak idején bevezette a zenei tagozatos iskolákat, amiből rengeteg volt az egész országban, minden megyében, városban és Budapesten is minden kerületben legalább két zenei tagozat működött. Ez volt a legrangosabb intézmény az általános iskolákban. Kodály alapkoncepciója az volt, hogy minden ember énekeljen, mert az csak jót tesz. A legősibb megnyilvánulási forma az ének és a tánc, s ha ezt valamilyen módon tudatosítjuk, tehát nem csupán utánozzuk a másikat, és ha nem akármit énekelünk, akkor az minden szempontból jót tesz. Kodály azzal, hogy megalkotta a gyakorló füzeteit – a Biciniumokat, a Bicinia Hungariákat, a 15 kétszólamút, a Triciniumokat – zenei kincset hagyott ránk, mert ezek nem egyszerűen csak gyakorlatok. Amikor azt mondta, hogy mindenki énekeljen, kulcsot is adott a kezünkbe. A munkáskórusok is nagyszerűen működtek. Én is kísértem zongorán a Tungsram férfikarát – micsoda zenei élet volt ott! Az iskolákban pedig az volt a cél, hogy felnőjenek az erre nyitott és érzékeny nemzedékek.
– Ez meg is történt, ám ma már mintha nem éreznénk a hatását.
– Nagyszerű pedagógusok kezdték meg a munkát, mint például Bartalus Ilona vagy Szabó Helga, köztük olyanok, akik külföldre is elvitték a tudást, és évikig kint dolgoztak, mint Thész Gabriella, Vendrei Éva vagy Igó Lenke. Ebből a fajta iskolarendszerből sok híres zenész került ki, köztük például Sebestyén Márta. De tizenöt-húsz éve ez valóban kezdett hanyatlani.
– Mi ennek az oka?
– Más lett a világ, válogatatlanul ömlik be az értéktelen zene, s már a szülők is, akik ma iskolába adják a gyerekeiket, ebben a zenei nihilizmusban nőttek fel. Azt hiszik, hogy az ének nem fontos, hanem nyelveket és számítástechnikát kell tanulni. Mindkettőre szükség van, de nem tudják, mitől fosztják meg a gyereküket, ha nem tanítanak neki zenét. S nemcsak a zenében érződik ez, hogy nincsenek értékek, hanem minden téren.
– Pedig a jobb agyféltekét megmozgató zenetanulás a bal agyféltekét is fejleszti.
– Freund Tamás agykutató is sokat énekelt kórusban, és mai napig aktívan zenél. S a kóruséneklés még a hangszernél is jobban fejleszt: Iván László híres neurológus-pszichiáter professzor bizonyította be, hogy nemcsak az agy fejlesztésében, hanem a személyiségformálásban is fontos szerepe van, hiszen a kórustagok különösen figyelnek egymás rezgéseire. Az ember lelki, szellemi fejlődésben ez nagyon sokat számít. Igaz, ha ezt művészi szinten művelik, akkor ahhoz már válogatott tagok kellenek.
– Az átlagnak azonban ma heti egy énekóra jut az iskolában.
– Egy órában mit lehet csinálni negyven gyerekkel? Semmit. De például Németországban vagy Ausztriában egy énekóra sincs, és azért látom az igyekezetet. Tanítok a Zeneakadémián is, és a jövő tanárait próbáljuk újból rávenni, hogy ez legyen az életük. Nincs mese. És először nekik kell megtanulniuk ahhoz, hogy aztán át tudják adni, mert manapság az akadémiára is olyanok jönnek, akik nem ebben a légkörben nőttek fel. Sokféle kezdeményezés indult, ami talán ezt az ügyet előre tudná vinni.
– Az ázsiai országokban tudják, hogy fontos beíratni a gyereket zenére, mert az fogja az életbe is előre vinni.
– Japánban fantasztikus a magyar zene iránti tisztelet. Tavaly olyan koncertet vezényeltem, ami Gyöngyösi Levente-, Tóth Péter-, Csíky Boldizsár-, Bartók-, Kodály – és Liszt-darabokból állt. Megható ez az érdeklődés.
– Külföldön jobban megbecsülik a Kodály-módszert?
– Rendszeresen járok Buenos Airesbe, ahol a zeneművészei egyetemen bevezettek egy Kodály-kurzust: karmester – vagy például tangószakos hallgatóknak tanítjuk a Kodály-módszert. Nagy élmény látni, hogy ők, aki egész más rendszert tanultak, hogyan nyílnak ki ebben a képzésben. Nagy a felelősségünk, mert a Kodály-módszert sokan nem tudják jól alkalmazni, itthon sem. Nem értik igazán, sokszor a zeneakadémiai hallgatók sem. A Kodály-módszer nem a relatív szolmizálásról szól, annál sokszor összetettebb. Ez egy zenei nevelési folyamat, ami tízévekig eltart, és minden korszakában meg kell találni – természetesen a relatív szolmizációval és a tonalitásérzés megkeresésével – azt az utat, amelyen keresztül a gyerekek perfekt módon és sokkal könnyedebben meg tudják tanulni a kottaolvasást, mint azok, aki csak az abszolút értékben keresik a hangokat. Ez külföldön azért nehezebb, mert az egész a magyar népzenére épül. Szép pentatóniák vannak Amerikában vagy Argentínában is, de ehhez azért pontosan meg kellene nevezni, hogy mi az igazi népzene, mert a tangó például inkább városi népzene, azt nyilván nem fogjuk szolmizálni.
– Azt, hogy az ének-zene tanítás az elmúlt tíz-tizenöt évben visszaesett, sokan észrevették, és különféle dalokkal meg módszerekkel szeretnék megénekeltetni vagy zenélésre fogni az országot, elsősorban a gyerekeket.
– Nem akarok maradinak tűnni, de ezek szerintem vadhajtások: értékeset kell a gyerekeknek adni. Itt van ez a jól kitalált zeneiskola-rendszer Magyarországon, ahol jól képzett zenészek és tanárok tanítják a hangszert: ez sincs sok országban, ezt is jobban ki lehetne használni. Hogy ki mit csíp le magának a világból innen, onnan, és miért lesz majd az jó? Ha nem értékeset adunk a gyerekek kezébe, akkor bűnt követünk el. Most a legfelsőbb szinten is belátták ennek a fontosságát.
– A heti egy énekórán lehetne változtatni?
– Ez csak az oktatási tárcán múlik. De például Ugrin tanár úr, aki a nyáron halt meg, évtizedekig a Veres Pálnéban tanított, és minden közismereti órát is úgy kezdett, hogy elénekeltek két-három népdalt. Lehet, hogy elment vele három perc az órából, de nem értékesebb így az egész? Valamit a heti egy órával is lehet kezdeni. Ez emberfüggő, ezért piszkáljuk az akadémistákat is, hogy tegyék bele szívüket-lelküket. Ki kell nevelni a jövő énekkarait. Remélem, hogy a mélyponton túlvagyunk.
– A Városmajori Gimnázium zenei tagozatát második konzervatóriumnak is hívják – miközben a közismeretei tárgyak is erősek.
– Ezer fölött van azok száma, akik innen zenei pályára mentek, de akik nem ezt választják, azok is más emberként végeznek. Az Angelica kórusba is járnak joghallgatók, orvosi egyetemisták, nyelvszakosok, de ragaszkodnak a kórushoz, mert érzik, hogy ez a fogódzójuk.
– A Magyar Örökség-díj után idén Junior Primát kapott az együttes.
– Nagyon örültünk, mert mindig hangszereseknek ítélik a díjat, most először kapta meg kórus. Ezzel is elismerték ezt az örökifjú, örökké megújuló, jövőbe néző kórus, ahogy Batta András kormánybiztos úr fogalmazott. Rengeteg munka van emögött, és nagyon fontos, hogy kortárs magyar szerzők – állandó szerzőink: Tóth Péter, Kocsár Miklós, Csíky Boldizsár, Orbán György, Gyöngyösi Levente – darabjait énekeljük, amiket már kevesen tudnak elénekelni. Vagy harminc ősbemutatót tartottunk azokból a dalokból, amiket nekünk komponáltak. Most készítünk – sok év után – új lemezt is ezekből a darabokból.
– Ősszel pedig Párizsban jártak.
– Korábban Európa szinte minden országában koncerteztünk, versenyeztünk, emellett Amerikában, Japánban, Argentínában. Most inkább turnékat, hangversenyeket szeretnék – ilyen volt ez a párizsi út is. Ott állhattak a gyerekek a Notre Dame-ban és a misét, amin énekeltek, élőben közvetítette a francia katolikus tévé. Az ott élő magyaroknak is énekeltünk a Magyar Intézetben október 23-án. Jólesett azt hallani, hogy ilyenek a magyarok. Igen, ilyenek, és kár, hogy igaztalan dolgokat terjesztenek rólunk külföldön. Készülünk Rómába és Londonba is. December 12-én a Parlamentben adunk adventi hangversenyt, és december 19-én kerül sor a hagyományos karácsonyi hangversenyünkre a Városmajori Gimnáziumban.
– Zenészcsaládban születtem, a híres burgerlandi zeneszerző, Rudolf Graf például a nagy-nagybátyám volt. A Zeneakadémián a rendkívüli tehetségek tagozatára jártam zongora szakra, már középiskolás koromtól. Kőszegi kislányként fantasztikus világba kerültem: Máté Klári néni volt például a zongoratanárom, ahogy szinte az összes későbbi zongoraművésznek. Rettenetesen nehéz volt a kezdet, félévkor úgy éreztem, hogy egy hangot sem tudok leütni. De már akkor is elszánt voltam, hogy meg kell csinálni – ahogy három éves korom óta mindig. A nővérem karvezetés szakra járt, az ő révén kerültem közelebb a kórusmuzsikához, és aztán mind a két tanszakot elvégeztem. Olyan tanáraim voltak, mint Szőnyi Erzsébet, Párkai István, Ugrin Gábor, Maklári József. Az ő segítségükkel éreztem rá arra, milyen fontos a vezénylés.
– Hogyan találta meg önt a kórus?
– Egy XII. kerületi zeneiskolában kezdtem zongorát tanítani félállásban, de még abban az évben szóltak, hogy a Táncsics Gimnázium zenei tagozatot szeretne indítani, nem lenne-e kedvem odamenni. Mondtam, dehogynem! Ki kellett dolgozni, mit hogyan tanítsunk, és itt alakítottam meg az első évben a kórust. Először egy vegyeskar született meg, de egy finnországi koncerten, ahol a leánykar Caplet miséjét énekelte, rájöttem, hogy nekem ez a hangzás kell, ez az én jövőm. Itt és ekkor alakult meg bennem az Angelica kórus. Már az év nyarán elmentünk a debreceni kórusversenyre, amit aztán meg is nyertünk.
– A Táncsics a Márvány utcában volt: hogyan került ön a Városmajori Gimnáziumba?
– Kálmán Gyula volt akkor a Táncsics igazgatója, egy fantasztikus ember, aki rendkívüli módon támogatta ezt az ügyet, és őt bízták meg azzal, hogy építse meg a Városmajori Gimnáziumot. Két év után tehát átjöttem ide, és itt vittük tovább a zenei tagozatot. Ez volt 25 éve.
– Támogatta akkor ezt az oktatáspolitika?
– Igen. Már az első félévben miniszteri dicséretet kaptam, és kérték, hogy írjak tanmenetet, amit ki is dolgoztam. Az volt a lényege, hogy aki nem konzervatóriumba megy, és nem feltétlenül készül zenei pályára, az is benne élhessen a zenei életben. Ezek a gyerekek nemcsak énekelnek, hanem szolfézst, zeneelméletet is tanulnak, de nem úgy, ahogy sokan gondolnák, hogy a szolfézs valami borzasztó, kötelező rossz. A kodályi szolfézs és zeneelmélet olyan, mint a nyelvtan: meg kell tanulni írni, olvasni, el kell sajátítani a szavak tagolását, értelmezését, hangsúlyait. Ha valaki nem érti, hogy mit olvas, akkor nem ért meg egy irodalmi művet sem. Úgy lesz zeneértő valaki, ha ezeket a belső rezgéseket megtanulja.
– Ahogy Tímár Sándor is azt képviseli a táncban, hogy ne koreográfiát tanuljanak a gyerekek, hanem „néptáncnyelvet"?
– Ő ugyanazt csinálta meg a táncban, amit Kodály a zenében. Egy magyar gyereknek ez az anyanyelve, ez pedig a népzenei hagyományokra épül, ami manapság sajnos nem divat.
– Pedig ez minden gyereknek járna, nem csupán a kiválogatott „jó hangúaknak".
– Ez így van. Kodály annak idején bevezette a zenei tagozatos iskolákat, amiből rengeteg volt az egész országban, minden megyében, városban és Budapesten is minden kerületben legalább két zenei tagozat működött. Ez volt a legrangosabb intézmény az általános iskolákban. Kodály alapkoncepciója az volt, hogy minden ember énekeljen, mert az csak jót tesz. A legősibb megnyilvánulási forma az ének és a tánc, s ha ezt valamilyen módon tudatosítjuk, tehát nem csupán utánozzuk a másikat, és ha nem akármit énekelünk, akkor az minden szempontból jót tesz. Kodály azzal, hogy megalkotta a gyakorló füzeteit – a Biciniumokat, a Bicinia Hungariákat, a 15 kétszólamút, a Triciniumokat – zenei kincset hagyott ránk, mert ezek nem egyszerűen csak gyakorlatok. Amikor azt mondta, hogy mindenki énekeljen, kulcsot is adott a kezünkbe. A munkáskórusok is nagyszerűen működtek. Én is kísértem zongorán a Tungsram férfikarát – micsoda zenei élet volt ott! Az iskolákban pedig az volt a cél, hogy felnőjenek az erre nyitott és érzékeny nemzedékek.
– Ez meg is történt, ám ma már mintha nem éreznénk a hatását.
– Nagyszerű pedagógusok kezdték meg a munkát, mint például Bartalus Ilona vagy Szabó Helga, köztük olyanok, akik külföldre is elvitték a tudást, és évikig kint dolgoztak, mint Thész Gabriella, Vendrei Éva vagy Igó Lenke. Ebből a fajta iskolarendszerből sok híres zenész került ki, köztük például Sebestyén Márta. De tizenöt-húsz éve ez valóban kezdett hanyatlani.
– Mi ennek az oka?
– Más lett a világ, válogatatlanul ömlik be az értéktelen zene, s már a szülők is, akik ma iskolába adják a gyerekeiket, ebben a zenei nihilizmusban nőttek fel. Azt hiszik, hogy az ének nem fontos, hanem nyelveket és számítástechnikát kell tanulni. Mindkettőre szükség van, de nem tudják, mitől fosztják meg a gyereküket, ha nem tanítanak neki zenét. S nemcsak a zenében érződik ez, hogy nincsenek értékek, hanem minden téren.
– Pedig a jobb agyféltekét megmozgató zenetanulás a bal agyféltekét is fejleszti.
– Freund Tamás agykutató is sokat énekelt kórusban, és mai napig aktívan zenél. S a kóruséneklés még a hangszernél is jobban fejleszt: Iván László híres neurológus-pszichiáter professzor bizonyította be, hogy nemcsak az agy fejlesztésében, hanem a személyiségformálásban is fontos szerepe van, hiszen a kórustagok különösen figyelnek egymás rezgéseire. Az ember lelki, szellemi fejlődésben ez nagyon sokat számít. Igaz, ha ezt művészi szinten művelik, akkor ahhoz már válogatott tagok kellenek.
– Az átlagnak azonban ma heti egy énekóra jut az iskolában.
– Egy órában mit lehet csinálni negyven gyerekkel? Semmit. De például Németországban vagy Ausztriában egy énekóra sincs, és azért látom az igyekezetet. Tanítok a Zeneakadémián is, és a jövő tanárait próbáljuk újból rávenni, hogy ez legyen az életük. Nincs mese. És először nekik kell megtanulniuk ahhoz, hogy aztán át tudják adni, mert manapság az akadémiára is olyanok jönnek, akik nem ebben a légkörben nőttek fel. Sokféle kezdeményezés indult, ami talán ezt az ügyet előre tudná vinni.
– Az ázsiai országokban tudják, hogy fontos beíratni a gyereket zenére, mert az fogja az életbe is előre vinni.
– Japánban fantasztikus a magyar zene iránti tisztelet. Tavaly olyan koncertet vezényeltem, ami Gyöngyösi Levente-, Tóth Péter-, Csíky Boldizsár-, Bartók-, Kodály – és Liszt-darabokból állt. Megható ez az érdeklődés.
– Külföldön jobban megbecsülik a Kodály-módszert?
– Rendszeresen járok Buenos Airesbe, ahol a zeneművészei egyetemen bevezettek egy Kodály-kurzust: karmester – vagy például tangószakos hallgatóknak tanítjuk a Kodály-módszert. Nagy élmény látni, hogy ők, aki egész más rendszert tanultak, hogyan nyílnak ki ebben a képzésben. Nagy a felelősségünk, mert a Kodály-módszert sokan nem tudják jól alkalmazni, itthon sem. Nem értik igazán, sokszor a zeneakadémiai hallgatók sem. A Kodály-módszer nem a relatív szolmizálásról szól, annál sokszor összetettebb. Ez egy zenei nevelési folyamat, ami tízévekig eltart, és minden korszakában meg kell találni – természetesen a relatív szolmizációval és a tonalitásérzés megkeresésével – azt az utat, amelyen keresztül a gyerekek perfekt módon és sokkal könnyedebben meg tudják tanulni a kottaolvasást, mint azok, aki csak az abszolút értékben keresik a hangokat. Ez külföldön azért nehezebb, mert az egész a magyar népzenére épül. Szép pentatóniák vannak Amerikában vagy Argentínában is, de ehhez azért pontosan meg kellene nevezni, hogy mi az igazi népzene, mert a tangó például inkább városi népzene, azt nyilván nem fogjuk szolmizálni.
– Azt, hogy az ének-zene tanítás az elmúlt tíz-tizenöt évben visszaesett, sokan észrevették, és különféle dalokkal meg módszerekkel szeretnék megénekeltetni vagy zenélésre fogni az országot, elsősorban a gyerekeket.
– Nem akarok maradinak tűnni, de ezek szerintem vadhajtások: értékeset kell a gyerekeknek adni. Itt van ez a jól kitalált zeneiskola-rendszer Magyarországon, ahol jól képzett zenészek és tanárok tanítják a hangszert: ez sincs sok országban, ezt is jobban ki lehetne használni. Hogy ki mit csíp le magának a világból innen, onnan, és miért lesz majd az jó? Ha nem értékeset adunk a gyerekek kezébe, akkor bűnt követünk el. Most a legfelsőbb szinten is belátták ennek a fontosságát.
– A heti egy énekórán lehetne változtatni?
– Ez csak az oktatási tárcán múlik. De például Ugrin tanár úr, aki a nyáron halt meg, évtizedekig a Veres Pálnéban tanított, és minden közismereti órát is úgy kezdett, hogy elénekeltek két-három népdalt. Lehet, hogy elment vele három perc az órából, de nem értékesebb így az egész? Valamit a heti egy órával is lehet kezdeni. Ez emberfüggő, ezért piszkáljuk az akadémistákat is, hogy tegyék bele szívüket-lelküket. Ki kell nevelni a jövő énekkarait. Remélem, hogy a mélyponton túlvagyunk.
– A Városmajori Gimnázium zenei tagozatát második konzervatóriumnak is hívják – miközben a közismeretei tárgyak is erősek.
– Ezer fölött van azok száma, akik innen zenei pályára mentek, de akik nem ezt választják, azok is más emberként végeznek. Az Angelica kórusba is járnak joghallgatók, orvosi egyetemisták, nyelvszakosok, de ragaszkodnak a kórushoz, mert érzik, hogy ez a fogódzójuk.
– A Magyar Örökség-díj után idén Junior Primát kapott az együttes.
– Nagyon örültünk, mert mindig hangszereseknek ítélik a díjat, most először kapta meg kórus. Ezzel is elismerték ezt az örökifjú, örökké megújuló, jövőbe néző kórus, ahogy Batta András kormánybiztos úr fogalmazott. Rengeteg munka van emögött, és nagyon fontos, hogy kortárs magyar szerzők – állandó szerzőink: Tóth Péter, Kocsár Miklós, Csíky Boldizsár, Orbán György, Gyöngyösi Levente – darabjait énekeljük, amiket már kevesen tudnak elénekelni. Vagy harminc ősbemutatót tartottunk azokból a dalokból, amiket nekünk komponáltak. Most készítünk – sok év után – új lemezt is ezekből a darabokból.
– Ősszel pedig Párizsban jártak.
– Korábban Európa szinte minden országában koncerteztünk, versenyeztünk, emellett Amerikában, Japánban, Argentínában. Most inkább turnékat, hangversenyeket szeretnék – ilyen volt ez a párizsi út is. Ott állhattak a gyerekek a Notre Dame-ban és a misét, amin énekeltek, élőben közvetítette a francia katolikus tévé. Az ott élő magyaroknak is énekeltünk a Magyar Intézetben október 23-án. Jólesett azt hallani, hogy ilyenek a magyarok. Igen, ilyenek, és kár, hogy igaztalan dolgokat terjesztenek rólunk külföldön. Készülünk Rómába és Londonba is. December 12-én a Parlamentben adunk adventi hangversenyt, és december 19-én kerül sor a hagyományos karácsonyi hangversenyünkre a Városmajori Gimnáziumban.
0 Megjegyzések