Öreg, atyai barátom egyszer társaságban azt mesélte, hogy Stefan Zweig mindent neki köszönhet. 1921 tavaszán a Sacher teraszán együtt kávézott Thomas Mann, Stefan Zweig, és ő így szólt Zweighez: „Zweig, magának nem való a regényírás. Nincs hozzá elég fantáziája. Életrajzi regényeket kellene írnia, ott adott a sztori. Zweig megfogadta a tanácsot, így lett világhírű. Popper – fordult hozzám -, ott voltál! Hallottad!”

Mármost nem szánalmasan földhözragadt és humortalan reagálás lett volna, ha azt kezdem magyarázni, hogy én 1933-ban láttam meg a napvilágot. Lehet, hogy sokakat megbotránkoztat ez a feltételezés, de még az sem kizárható, hogy szellemi értelemben valóban ott voltam.

Lódítás, pletyka, rágalom
Lódításnak neveztem a címben ezt a jelenséget, éppen megkülönböztetésül a hazugságtól. Mi a különbség? Természetesen a szándék. A hazugság negatív erkölcsi súlyát a rosszindulatú indíték adja meg. A haszonszerzés, a másik ember félrevezetése, „hamuba buktatása”, vagy egy harmadik hitelének a tönkretétele. Ez utóbbi hazugságot nevezzük rágalomnak. A rágalom persze nemcsak egyénre, de bármilyen intézményre, csoportra, közösségre vonatkozhat. A lódítás és rágalom között ficánkol a pletyka. A lódítás játékos. A hazugság gonosz. A pletyka még nem döntötte el, hogy milyen akar lenni…
A játékos lelkű embernek a fantáziája is játékos. Játszik a gondolat és a képzelet végtelen lehetőségeivel. Csuda dolgokat alkot, sellőt, aki felül nő és alul hal (vajon miért nem fordítva?), sárkányt, tündért, boszorkányt, egyszóval mesél egy világról, ami az ő belső világa és tapasztalása, ami jó lenne, ha volna, vagy ha van, jó lenne, ha látnánk.

Megöljük a mesét!
Ki szeretne mese nélkül élni? Pedig mennyit dolgozunk azon, hogy már a gyerekkorban megöljük a mesét, legtöbbször ezzel a mondattal: „Megint hazudtál! Szégyelld magad! A rendes ember mindig igazat mond!” Tényleg? A külső vagy a belső valóság szerint?  Csontvári cédrusa, Andersen szerelemtől késfájdalmú lábakat növesztő hableánya, Dante Vergiliusa, Óz bádogembere, s te, legkisebb királyfi, hármas válaszútra érkező vándorlegény, Homérosz, Shakespeare, Goethe, Arany és Ady… Feleljetek!
Mégis feltehető két érdekes kérdés: Lehet-e hazudni a mesében? És a művészetekben?

Az ősi rend megtörése veszélyes
Nem kizárt, hogy a válasz meglepő. A kitalált mese igenis lehet hazug. Hazug a mese akkor, ha meghamisítja a folklór évezredes hagyományait. A népmesének, minden mesék ősforrásának igen szigorú rendje, szereposztása van. A manók a hegyek között élnek, barlangokban, bányákban, és az ércek, az ásványi kincsek tudói, őrzői. A tündérek a virágok között tevékenykednek. A vizek dolgaival a villik foglalkoznak. A szalamander a tűzben él. A sárkány egy félelmetes őrző hatalom, kincset őriz, és meg kell küzdeni vele, mert csak az arra érdemest engedi tovább. A boszorkány gonosz. Az ördög is. A varázslónak nincs ilyen határozott elkötelezettsége, lehet segítő és ártó is.

Mármost hazudik az, aki megtöri az ősi rendet. Akinek a meséjében jóságos boszorkányok, félig házőrző, félig háztartási alkalmazott sárkányok, virágmanók és vízi szalamanderek szerepelnek.
De hiszen a gyerekek annyira szeretik. Éppen ez a veszélyes. Hiszen a hazugságot lehet szeretni, különben nem is lenne érdemes hazudni.

Megint visszaérkeztünk a belső igazsághoz. Mert nem az a kérdés, hogy lehet-e szabad szemmel látni a manókat és léteznek-e boszorkányok, hanem az, hogy az emberiség ősi tapasztalatait és igazságait kifejező mesefigurákat szabad-e meghamisítani? S egy hamis belső világkép vajon milyen következményekkel jár?

Küldött és csinált műremek
A művészetben a hazugság a technika kizárólagosságából, a rutinból, a megcsináltságból fakad. Hazudik a muzsikus, akinek csak az ujjaiban vagy a kottapapírján él a zene, de a lelkében nem. Berlioz naplójában olvasható egy tragikus részlet. Nagy nyomorban élnek. Az egyik éjjel arra ébred, hogy hall egy szimfóniát. Az egészet egyszerre. Le akarja kottázni. Ám másnap megjelenik valaki, és határidőre, jó pénzért rendel egy rekviemet. Berlioz nem bírja megcsinálni, mert állandóan a szimfóniáját hallja. De nagyon kell a pénz. Ezért bealtatja magát az akkori idők kedvenc altatójával, luminállal. Másnap is hallja a szimfóniát. Luminál. Harmadnapra a szimfónia szétesik mozaikjaira. Luminál. És a negyedik napon már belül csend van. Nekikezdhet a rekviemnek. Így öl meg magában egy most már örökre elvesztett zenét.

Létezne tehát küldött és csinált zene? Bach második felesége naplójában beszámol arról, hogy angyalian szelíd férje egy esetben mindig begorombul: ha a tanítványai hamisan játszanak. Kiderült, hogy Bachnak álmában sem jutott eszébe, hogy a zenét ő szerzi! Ő meghallja a zenét, az Isten üzeneteként. Aki pedig az Isten üzenetét lustaságból meghamisítja, az a szemében istenkáromlást követ el, s bizony megérdemelten lerugdossa az orgona mellől a templom lépcsőjén. Egy koncerten hányszor érzi pontosan az ember, hogy amit hall, az nagyszerű hangszerelési, ritmikai és dallamtudással elkészített csinálmány? Hányszor érzi az ember, hogy olvasmánya legjobb esetben is lektűr, hazug alakok, nem létező érzések, hiteltelen emberi reakciók zsúfolódnak egymásra az érdekesség kialakítása iránti meddő erőfeszítésben. Hányszor megy tovább az ember legyintve egy olyan kép előtt, amiről ordít, hogy egy geghez mázolt képet az úgynevezett művész.

A művészet lényege
Vaszary Jánosnak egyik legtehetségesebb tanítványa kikerült Amerikába, ahol művészetét lakberendezésre váltotta át. Nagy sikerrel. Egyszer megkérdeztem tőle, miért változtatott? Azt felelte: „Nézd, én bármit meg tudok festeni, amit akarok. De nincs mondanivaló. Akkor meg minek?

De hát persze senki sem akar éhen halni. Haragvó Isten, mi lenne a világból, ha mindenki elkezdene igazat mondani? Hazugság nélkül mennyi idő alatt fulladna vértengerbe az emberi civilizáció? Hazudjunk hát tovább, rendületlenül. A pap is? A művész is? A filozófus is? Mindenki?

De hát egyáltalán tudjuk-e, hogy miről van szó, mikor hazudunk? Török Sándor Valaki kopog című  regényében szerepel két szenilisen is bűbájos öregúr, akik naphosszat arról vitatkoznak, hogy Isten jónak vagy rossznak teremtette-e az embert. Az író fanyarul megjegyzi:

„Ebből a mondatból csak az alábbi szavak igazi jelentését, tartalmát nem ismerjük.
Mi az Isten?
Mi a teremtés?
Mi az, hogy jó?
Mi az, hogy rossz?
Mi az ember?
De egyetlen szó pontos értelmét biztosan tudjuk. Ezét: Vagy.”
Mi a bűn? Mi a hazugság? Mi az igazság? Mi a tudás? Mi a művészet? Vigasztalásul hadd mondjam el a Cayeux-legendát:

Cayeux francia esztéta volt, aki kollégiumot hirdetett az egyik amerikai egyetemen. A művészet lényege címmel. Amikor befejezte az előadásait és elbúcsúzott, a diákjai fellázadtak: „Professzor úr, így nem mehet el. Sok érdekeset hallottunk öntől, de hogy mi a művészet lényege, azt nem tudtuk meg. Cayeux megtört: „Igazuk van. Mindjárt pótolom a mulasztásomat. Elmondom amit a művészet lényegéről tudok. Három percig fog tartani, mert ez egy sztori.

A Central Parkban ül egy vak koldus. A nyakában tábla: Vak vagyok. Adakozzatok! Egy napon megszólal egy hang:
– Mennyit keres maga ezzel a táblával?
– Uram, ez jó tábla, feleli a koldus, naponta nyolc-tíz dollárt is összeszedek vele.
– Kössünk egy szerződést – így az idegen –, én megfordítom a táblát és ráírok valamit. Maga pedig a gyermekei életére megfogadja, hogy senkivel sem olvastatja el. De egy hónap múlva megint eljövök és elolvasom magának.
Megegyeznek. Egy hónap múlva megszólal az idegen hangja:
– Itt vagyok.
– Uram, ön egy csodatevő, lelkendezik a koldus, egy varázsló. Tudja, most már mennyit keresek naponta? Húsz, harminc dollárt. De én becsületes ember vagyok, nem tudom, mit írt a táblára.
És akkor az idegen felolvasta:
– Jön a tavasz és én nem láthatom!”

forrás: ideal.hu