Lőrinczy Judit: Ingókövek

“Galler szabad szemmel is körbepillantott a téren. Fojtogató némaság ült a házak felett. Egy varjú kéjesen károgott. Bárhol lehetek, mondta ma­gában. Bárhol. A romok szövevénye átláthatatlan.” Lőrinczy Judit az Ingókövek című kötetével mutatkozik be az Ad Astra Kiadónál.

Sztálingrádot elátkozta a neve. A németek és szovjetek több százezer áldozatot követelő csatájáról mindenki hallott már – ám a másik, melyet a város és a halál vívnak egymással, évszázadok óta folyik, és mind a győzelem, mind a vereség lelkekbe kerül…Wilhelm Galler, a magányos mesterlövész életre kelő szobrok és különös látomások között bolyong a néptelen városban; Wolfgang Lindt hadnagy a lelkét elemésztő emlékek elől menekülne, ám Sztálingrád nem ereszti; Galina, a pilótanő a Volga túlsó partjáról száll az elátkozott vidék fölé; a sztálingrádi Vaszilij pedig ismeretlenné vált utcákon kísérti a sorsot – és próbálja lefizetni a végzetét. Négy ember, szembenálló felek, akiket azonban mégis összeköt a közös sors és a láthatatlan gúzs, amelyet Sztálingrád font köréjük.

Lőrinczy Judit 1982. december 12-én született Szolnokon. Jogász, Pécsett él. Szabadidejében – immár több mint egy évtizede – ír. Fantasztikus irodalmi novellái fanzinokban, magazinokban, antológiákban láttak napvilágot (pl. „77” antológia, Galaktika).  Az Ingókövek az elsőként megjelenő regénye, a sztálingrádi csatába kalauzolja az olvasót.

Az Ad Astra első magyar kiadványa a júniusban megjelenő Ingókövek, amely Lőrinczy Judit első megjelenő regénye, de korántsem az első írása. Már a regény témája is különleges: a II. világháború keleti frontját nemigen dolgozták fel a fantasztikus irodalomban, és a realista, aprólékosan kidolgozott, hiteles környezet nagyon erős hátteret nyújt a finoman misztikus, kegyetlen történetnek. Megírása mögött több éves kutatómunka áll, és Sztálingrád másik csatáját mutatja be.

„A háború szürreális, különösen a háborút fizikailag sosem tapasztalt nemzedéknek. A háborúk, kiváltképp a nagy világégések, máig foglalkoztatják az embereket, így van ezzel a szerző is, akiből kevésen múlt, hogy jogász helyett történész váljék. Kezdettől fogva érdekelte a fantasztikum is – az Ingókövek e kettő, a II. világháború képsorainak és a fantáziának ötvözete. Fikció, de nem csak a kitalált személyek szintjén: az Ingókövek Sztálingrádja életre kelő, szél hangján szóló szereplő. Az Ingókövek nem csak mágikus realista (mások szerint városi fantasy, misztikus), hanem legalább ugyanennyire történelmi regény is, hű az események valóságához, amelyeket négy fő karakter szemén át láthatunk: Wilhelm Galler német mesterlövészén, Wolfgang Lindt hadnagyén, valamint Vaszilij Nyikolajevics Petrosenko és Galina Kazacsova városvédők szemén át.”

Lőrinczy Judit: Ingókövek

(Részlet a regényből)

Vihar előtti csönd ült a házak csonka maradványain, semmi sem moc­cant, még a szél sem járt a súlyos, ólomszürke égbolt alatt. A romok jól belátható, hosszú és szögletes térséget fogtak körül. A Vörös tér. Sztá­lin szobra már ledőlt, és a többi emelvényen is legfeljebb csonka fémma­radványok meredeztek; csak egy sziklatömbből faragott, fehér obeliszk úszta meg épségben. A padok összeroskadtak, a kövezetet és a gondosan tervezett szökőkutak betonkarimáját bombák szaggatták fel, a fák ágain egyetlen levél sem maradt, elszenesedett törzsük feketéllett a szürkésfehér hamuval borított téren.

Nincs egy hónapja, hogy ledobták az első bombát, de a város máris úgy nézett ki, mintha `39 szeptembere óta folynának itt harcok. A házak kitört ablakai üres szemgödrökként tátongtak, nem volt bennük fény, sem élet. Az épületek vakolata jórészt lehullott a bombázások miatt, a meg­maradt faldarabokon fakó foltok jelezték, milyen színük lehetett egykor. Mélyen belátni a kiégett lakásokba, itt-ott elszenesedett bútorok őrizték formájukat, előbukkant a tapéta mintája, de a tűzvihar jobbára mindent felemésztett. Sztálingrád fekete gyászgúnyába bújt.

Fehér, szakadt lepedő lengedezett a mélyben. A mesterlövész tekintete nyomban odasiklott, vonzotta a mozgás, akár egy ragadozóét. De csak a szél kapitulált, nem volt ott senki. Újra a szemközti pártház sötét barlang­emeleteit fürkészte. Érezte, hogy lapul mögötte valaki, aki ugyanúgy csak egy óvatlan moccanásra vár, mint ő. Fegyverét, mint mindig, most is háti­zsákjára támasztotta, korommal kente be arcát, kezét. A puskát gondosan körbetekerte koszos vászonnal, hogy még inkább eggyé olvadjon kusza környezetével.

Az idejét sem tudta, mióta vár. Órák, napok teltek el? Vagy csak né­hány perc? Más ember hamar elgémberedne, szeretne felpattanni, járkál­ni egyet, kinyújtóztatni sajgó tagjait, de Wilhelm Galler tudta, erre még csak gondolnia sem szabad. Szememet nem homályosítja el könny, ha sokáig egy pontra nézek; szinte nem is lélegzem; ez a zsibbadó láb, ez a zsibbadó alkar nem az én testem, nem is fáj, mormolta régen magában, akár egy imát. Az elmúlt napokban már erre sem volt szüksége.

Egy pillanatra sötét folt vált ki a homályból.

Megvagy.

Éles dörrenés hasított a levegőbe, visszhangja jajongva csapódott ide­oda a romok között. Az egykor talán vörös színű, most szürke, félig össze­omlott épület harmadik emeletéről kihullott egy puska, csattogva bukdá­csolt a téglahalmokon, míg meg nem állapodott egy széles, sötét résben. Gazdája eltűnt a házfal megmaradt része mögött, csupasz alkarja kilógott az utca fölé. Körmei szinte világítottak piszkos kézfején.

Galler felpillantott a távcsőből, hogy szabad szemmel is körbenézzen. Ujját elvette a ravaszról.

- Hát ez meg honnan jött? – suttogta maga elé meglepetten.

- Ideértek volna?

Napok óta ez volt az első jel, hogy nincs egyedül a romok kaotikus labirintu­sában. Körbenézett: sehol semmi mozgás. A lövész nyilván már kereket oldott.

Kisvártatva kiáltások szűrődtek felé. A hangfoszlányokból ítélve oro­szok. Kulacsát, melyből időnként kortyolt egyet, gondosan beosztva a folyadékot, a derékszíjára csatolta, és elhagyta eddigi leshelyét. Itt nem is nagyon hallhatott volna más beszédet, mélyen az ellenséges vonalak mögött dolgozott már több mint egy hete, azóta, hogy Rudel ezredes pa­rancsára más mesterlövészekkel együtt őt is beküldték az épületek közé, hogy zavarja az ellenség sorait, tartsa sakkban a kihajózási ponthoz vezető utat. A gyalogság azonban még mindig nem hatolt be a város szívébe. Galler nem csodálkozott rajta. Az oroszok úgy bukkantak fel és tűntek el a romok közt, akár a kísértetek. És hiába lőtte le őket, kifogyhatatlan emberanyaggal rendelkeztek.

De nemcsak a gyalogság, a páncélosok sem tudtak áthaladni az olykor tíz méter magas téglahalmokon. Igaz, nem is nagyon erőltették. Varsó ke­serű tapasztalata még élénken élt a tisztekben – Galler sokszor hallotta a vitát, amikor nagyobb városokhoz ért a hadjárat -, féltették a házak között túlságosan sebezhető, nehezen mozgó harckocsikat.

Nem hiányzott neki a társaság, de legbelül aggasztotta, hogy napok óta nem látott német egyenruhát – talán megtörték volna őket az orosz ellen­lökések a város más részein? Félnek a közelgő raszputyicától, és inkább tavaszra halasztották az inváziót? És mintha az ellenség is okosabban la­pult volna, mint korábban.

Sztálingrád kísértetvárossá vált: nappal szürke köd telepedett a város­ra, éjjel pedig olyan némaság, hogy Galler néha úgy érezte, ő az utolsó ember a romok között. Nappal idegesítette a köd és a füst: a lövész ellen­ségei, zavarják a kilátást. Halványszürke függönyként ereszkedtek rá egy­némely utcára, jobbára ott is maradtak. Galler elkerülte azokat a helyeket, nem volt értelme bemennie oda.

Amennyire zavarta régen a gyáva féreg Franz Decker, most annyira hi­ányzott neki. Jól jött volna a segítség; fogytán volt az élelme, a vize és a mu­níciója is. Aznap este, hogy a városba parancsolták, a figyelővel már nem is találkozott. Lindt hadnagytól búcsúzott el utoljára, mielőtt felült a városba tartó teherautó platójára. Éjfél is elmúlt, amikor Rudel parancsára többed­magával kitették őket a frontvonalon – ami nem volt más, mint egy sugárút egyik oldala. Talán az egyetlen jól kijelölt választóvonal szerte a városban harcoló felek között. Néhol szó szerint csak egy küszöb jelképezte a frontot.

Akkor még nyugalmas, csillagos éjszaka borult a némán szétszéledő mesterlövészekre. Fogalmuk sem volt, melyik épületben lapulhat ellen­ség, a házak nagy részét egész álló nap lőtte a nehéztüzérség. Házról ház­ra, kapualjról kapualjra haladtak. Nem késlekedhettek, pirkadatra bizton­ságos helyet kellett találniuk.

Galler dolgát még nem nehezítette a makacs köd: két óra alatt érte el a teret, melyet már jó előre megjegyzett magának, mint alkalmas terepet. Aki a volgai kihajózási pontra akar eljutni, annak keresztül kell mennie a térség egyik oldalán, egy hosszú, masszív házsor előtt. Ha megfelelő helyen rejtőzik el, onnan oldalba kaphatja az ellenséget, egyúttal támo­gathatja az övéit, amint megérkeznek. Néhány jól irányzott golyó, és egy ideig nem építhetnek barikádokat az oroszok. Valószínűleg több lövés leadására is módja nyílik, ki tudja megmondani, melyik romház melyik sötét ablakából érkezett a halál?

A tér sarkán hosszan hallgatózott. Távolról beszédfoszlányok, sustor­gás szűrődött felé. Az egyik téglahalom oldalában meglapult; apró fény­pontok imbolytak a házak között. Mintha lidércek lettek volna; időnként elnyúlt, formátlan árnyékok vetültek a csonka falakra. A tér szélén halad­va negyedóra alatt elérte a kiválasztott, több emelet magas házat. Nagy­jából tíz-húszméterenként torpant meg körbekémlelni. Miután megbi­zonyosodott, hogy nem vették észre, ismét tovább surrant, és a fények, beszédfoszlányok távolabb kerültek.

Bár messziről úgy tűnt, az épületnek egy négyzetmétere sem maradt ép, a bombák szaggatta nyílásokból és szabálytalan alakúvá vált ablakai­ból jól be lehetett látni a teret. Galler valószínűtlennek tartotta, hogy az ellenség is oda vette volna be magát, vagy hogy civilek húznák meg ma­gukat a kiégett házban.

Felsurrant a viszonylag épen maradt lépcsőházban, minden forduló­ban a következő emeletre kémlelt. Sehol semmi mozgás, még patkányok sem szaladtak át előtte, a tűzvihar semmi ehetőt nem hagyott. A padlót hamu, téglapor, vakolatdarabok és üvegcserepek borították, csikorgott, ropogott a lába alatt a törmelék. Ellenőrizte a lakásokat, aztán kiválasztot­ta azt, amelyikből a legkedvezőbb kilátás nyílt a hosszúkás térre. Ahogy sejtette, az épület kihalt volt. A menekülési útvonal biztosítását követően egy perc alatt elhelyezkedett, hátára terítette szürke, koszfoltos takaróját, és a puska távcsövén át szemügyre vette a terepet.

Felásták az egész várost, mint a veteményest, gondolta, ahogy lenézett fedezékéből az előtte elterülő térre. Itt-ott apró olajlámpások gyúltak az omladékok között, sóhajok, nyöszörgések szűrődtek felé. Ezeket a fénye­ket látta idefelé jövet. Civilek. És a lakásaik.

A hosszúkás tér másik irányába fordította a látcsövet, oda, ahol sötét­ség honolt. Ahogy sejtette, a szilárdabb épületek átvészelték a bombázáso­kat. Ha a kezdeti nehézségeken átverekednék magukat azok az átkozottul féltett tankok, ezen a szakaszon szinte olyan könnyen hasíthatnának ke­resztül, akár kés a vajon. Az épületek előtti út szélesnek és jól járhatónak tűnt – de idáig nem fogják beküldeni őket, sóhajtotta.

Ismét végigpásztázta a civilek lakhelyét. A távcsővel hosszan köve­tett egy fekete hajú, túlságosan nagy férfi kabátot viselő kislányt, aki ró­kalyukról rókalyukra járt, valószínűleg kéregetett, de sehol nem kapott enni. Jelentéktelen célpontok. Galler úgy sejtette, nem véletlenül van még mindig ennyi civil a városban. Ők is harcolnak, ők is veszélyesek lehetnek, nemcsak a katonák, és Sztálinnak az emberveszteség mit sem számít. Talán azt hiszi, a lakosság, a gyermekek szenvedése fokozza a katonák harci kedvét. Ha valóban így van, akkor ez a nép megérdemli a pusztulást.

Galler érdeklődését vesztette a civilek iránt: nem onnan érkezne tá­madás, ha észrevennék. A táncoló, gyenge fények fölött magasodó, fekete épületsziluettek az egész környéket uralták. A pártház. Az állambiztonsá­gi hivatal. Bíróság. Vagy ez így mind együtt, már nem számított. Bürok­raták és vallatótisztek helyett immár másféle katonák várakozhatnak falai közt ugyanúgy, ahogy ő teszi. Különösen az az épület nem tetszett neki, amelyiknek megviselt oszlopokon álló, előreugró balkonja volt. Az ellen­ség helyében oda vette volna be magát.

Felegyenesedve megpillanthatta volna a Volga világosabb szalagját a romokon túl, és nagyjából azt is meg tudta határozni, merről érkezhet majd a német támadás. Két szűk utcáról is betörhettek a térre. Ha a sar­ki házakat megszerzik, onnantól fogva épületről épületre, romról romra, szobáról szobára el lehet foglalni a teret. Addig neki legfeljebb néhány napot kell kihúznia a környéken, és zavarni az orosz ellenlökés előkészü­leteit. Azok ugyanis szemmel láthatólag folytak. Felfedezett egy barikád­kezdeményt az egyik térre vezető utca előtt. A majdnem tökéletes sötétség leszálltával azonban nem dolgozott rajta senki.

Bele-belekortyolt kulacsába, majd hanyatt feküdt a földre terített álcázóköpenyén. Csöndes éjszakának nézett elébe, a Junkersek már meg­tették körútjukat a város felett, még azelőtt, hogy a mesterlövészek fel­szálltak volna a teherautóra, amely a nagy választóvonalig, a széles sugár- útig fuvarozta őket.

Az éjszaka hűvös volt. Ahogy elmúlt az augusztus, és maguk mögött hagyták a sztyeppe kietlen pusztaságát, a forróság is enyhült. A többi ka­tonához hasonlóan az ő fejében is az motoszkált, hogy mielőbb befejezzék a harcokat, és győztesen térjenek haza. Nem volna jó még novemberben is itt kergetni az oroszokat, mondta az ezredes az eligazításon.

Az utolsó felhőfoszlányok is eltűntek az égről, feljött a hold, kísérteties kék fénnyel vonva be a barátságtalan, sötét romokat. A mélyben elcsende­sedtek az emberek, csak néha szűrődött fel hozzá horkolás, nyögés vagy a sebesültek el-elfúló jajongása. Galler futó pillantást vetett a romos lépcső­házi lejáratra, egy darabig hallgatta a kiégett épület kietlen csöndjét, aztán hagyta, hogy elnyomja az álom.

Virradatkor mozgolódás támadt odalent; Galler kikémlelt a bomba ütötte nyíláson. Az oroszok a tér túloldalán szorgoskodtak. Nem csak fér­fiak, de földig érő szoknyát viselő nők, szurtos képű kisfiúk és kislányok hordták egy kupacba a barikádnak valót: székeket, asztalokat, szekrénye­ket, vas- és faléceket, köveket, téglákat, deformálódott kerékpárvázakat, mindent, amit mozdítani lehetett.

Nem talált megfelelő célpontot. Ismét a tömbépületeket fürkészte. Ki­haltnak tűntek és kevésbé veszélyesnek, mint éjjel. A környék még szinte aludt, a lövészárkok mélyén meg sem moccantak a civilek. Hallhatták az idevezényelt embereket, és talán nem szívesen vettek volna részt a mun­kában a nyílt terepen, ezért lapítottak. A balkonos házban sem látszott mozgás, de Galler a csönd ellenére is gyanúsnak találta. Némelyik – még épen maradt, vagy tessék-lássék bedeszkázott – ablak mögött függönyök, lepedők takarták el a szobák mélyét.

Amikor éppen a balkonra irányította távcsövét, az egyik ablak félrehú­zott függönye mellett meglátott egy férfit, amint kifejezéstelen arccal az ő épülete irányába nézett. Te is ugyanezeken töprengsz? - mondta magá­ban, és addig nem eresztette le a fegyvert, míg a kerek képű, sapkás férfi el nem tűnt a célkeresztből. Ha tudná…

Galler szabad szemmel is körbepillantott a téren. Fojtogató némaság ült a házak felett. Egy varjú kéjesen károgott. Bárhol lehetek, mondta ma­gában. Bárhol. A romok szövevénye átláthatatlan.

Az oroszok talán túl kevesen voltak, egy idő után abbamaradt a bari­kád építése, és a nap hátralévő része csendesen telt, a balkonos házban sem látszott mozgás. Galler a távoli harcok zaját hallgatta, a tompa dör­düléseket és robbanásokat, elhaló kiáltásokat, fegyverropogást. A német gyalogság és a páncélosok azonban nem érkeztek meg estére sem.

A sötétség leszálltával visszahúzódott az ablakból. Éjjel értelmetlen lett volna célpontot keresni, és pihenésre volt szüksége.

Éjfélkor egyre erősödő, mély mormogásra ébredt. A bombázók gondo­latára kiverte a verejték, az ablakhoz gördült, és az eget kémlelte. A sötét­ben nem látszottak a gépek, de a hangjuk vészjóslóan közelről hallatszott. Csak a túlpartról számíthattak légvédelmi ágyúkra, és most olyan mélyre ereszkedhettek, amennyire csak bírtak. Nem sokkal később elszabadult a pokol.

Az egész romos épület beleremegett az első, közeli találatba, a világ megtelt sikolyokkal, kiabálással. A téren mozgolódni kezdtek az emberek; téglák, faldarabok omlottak le rájuk fülsértő robajjal. A masszív pártház homlokzatáról három darabban hullott alá a timpanon, a földet érő kő­tömbök elhasadtak, a tér megremegett, akárha óriások tapodnák.

Galler a távcsőbe nézett. A tér túloldalán a balkonos ház ablakai sötétek maradtak – a szovjetek elhagyták, vagy ugyanúgy meglapultak, mint ő.

A távolabbi háztetőkre és utcákra gyújtóbombák hullottak, mire vá­rosvédők jelentek meg hosszú fémcsövekre erősített kampókkal, hogy vízzel teli fémhordókba dobálják a tűzvésszel fenyegető, alattomos szer­kezeteket. Augusztus vége óta többször volt benne részük, és Galler most jött rá, miért látott út közben annyi vizeshordót. Az oroszok már számí­tottak rájuk.

A balkonos ház melletti épületet telibe találta egy töltet, a téglák szer­teszét repültek.

Lehajtotta a fejét, sisakja szíját szorította, nehogy lerepüljön a téren vé­gigsöprő légnyomástól. A levegő megtelt porszemcsékkel és törmelékkel. Hamarosan a balkonos épületre is átterjedt a szomszédos épületben ki­gyulladt tűz, és a szobák mélyén emberi alakok sziluettje rajzolódott ki a ragyogó, narancsszínű háttér előtt. Galler a felbolydult méhkas közepébe lőtt. Sokan a térre menekültek a bombák elől, és a mesterlövész könnyű­szerrel leszedte őket, egyiket a másik után. Öt lövés, öt találat. Újratöltött.

Alighogy ismét vállához emelte a fegyvert, egy újabb bomba a fedezé­kéül szolgáló házat találta el. A nagy erejű légnyomás átszakította a szoba falát, és a törmelék félig maga alá temette Gallert. Éles fájdalmat érzett a fülében és a vállában, aztán a robaj hirtelen megszűnt körülötte. Fektében is szédült, a puskájából kettőt látott.

Óvatosan hasogató, bedugult füléhez nyúlt; nedvességet érzett. Meg­nézte az ujja hegyét. A vér megcsillant a felcsapó lángok fényében.

Megint becsapódott egy közeli bomba – Gallert felkészületlenül érte, mert nem hallott semmit -, ezúttal a civilek rókalyukai felett álló foghíjas épület omlott még kisebb darabjaira. Amint a halálos téglazápor abba­maradt, és a mesterlövész kábulata is enyhült, megpróbált kimászni a ha­lom alól. Lábra állnia még annál is nehezebb volt, de amint sikerült neki, habozás nélkül a lépcsőház felé vette az irányt. Két emelettel lejjebb járt, amikor a lépcsőforduló sarkába lökte egy újabb robbanás. Mielőtt elsöté­tült volna a világ, még tompán érzékelte, hogy reng az épület, s hörögve, döngve megadja magát.

Wilhelm Galler hosszú órákkal később tért magához egy nagy halom törmelék alatt. Néhány gerenda és épen maradt faldarab megakadályozta, hogy agyonnyomják a téglák. Sajgott a lába, a feje és a dereka, de azért szép lassan kiásta magát annyira, hogy kinézzen a világosságra. A barát­ságtalan, megtépázott tájra azóta is tartó, szürke, füstös köd ereszkedett, amely a szűk utcában átláthatatlanná sűrűsödött. Az egyik irányban vi­szont – amelyről később Galler úgy gondolta, a Volga felé esik – a romok furcsa, fehér, halvány fényben fürödtek. Késztetést érzett, hogy arra in­duljon, de egyelőre minden mozgásban megakadályozta a fájdalom, és hogy egyáltalán kikecmeregjen a törmelék alól.

A bombázás felismerhetetlenné tette az átható csöndbe burkolózott ut­cákat, és hosszan töprengenie kellett azon, merre is van a tér, amit koráb­ban megfi gyelt. Azt nem tudta volna megmondani, mikor, csak azt, hogy volt egy tér, amelynek az alján emberek laktak, földbe ásott lyukakban. Aztán ráébredt arra is, hogy mi a feladata, ezért addig túrta a törmeléket, míg meg nem találta a fegyverét. Közben azon gondolkodott, ki adta a parancsot, de nem jutott eszébe az ezredes neve, sem az arca. A vonalaikat zavarni – ez visszhangzott elméjében. Időérzékelése eltompult; alvadt vért kapart ki a füléből. Megbizonyosodott róla, hogy a sérülése ellenére hall.

Megszokásból az órájára nézett, de valahol elvesztette. Átmozgatta saj­gó vállát, nem tört el semmije. A medencecsontja is fájt ugyan, de tudott járni. Egy kissé még kába volt. Mire összeszedte fegyverét, és megkerülte a kártyavárként összedőlt, egykor óriási épületet, fájdalmai megszűntek. Nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot. Megszokásból kocogtatta meg az oldalán lógó kulacsát, mely üresen kongott. Nem törődött vele.

Úgy döntött, egyelőre nem tér vissza a német vonalak mögé. Nap­pal a romok barátságtalanabbak voltak, mint valaha: jobb kivárni az éj leszálltát, és akkor útnak indulni. Elhelyezkedett kényszerű fedezékében – egy harmadik emeletéig még álló, egykori bérkaszárnyában, aztán áju­lásszerű álom kerítette hatalmába.

Mire felébredt, már sötétedett, szürkészöld, súlyos felhőréteg úszott a város fölé. Semmi sem zavarta meg a mélységes, földöntúli hallgatást, legalábbis Galler nem hallott semmi neszt. Mindenütt csak ugyanazok a lehangoló, üres tekintetű házcsonkok néztek vissza rá, melyeket járhatat­lan, felszabdalt, törmelékkel teli utcák határoltak. A lámpaoszlopok és az elektromos vezetékek póznái egytől egyik kifordultak helyükről, egyetlen ablaküveg sem maradt épen, amelyik ház fala még állt, annak hiányzott a teteje, vagy csak az elszenesedett gerendák, csupasz betonoszlopok tar­tották magukat.

Volt egy tér, emlékeztette magát, ahonnan jó kilátás nyílt a várható célpontokra. Kezdődő fejfájása ellenére fölkerekedett, hogy megkeresse a helyet. Hosszú órákba telt, legalábbis ő úgy érezte, mire rábukkant. Csak az obeliszk volt ismerős: még mindig ugyanúgy, sértetlenül meredt az égre, akár egy nem evilági útjelző. Galler úgy találta, enyhe zöld fényt áraszt magából; aztán tekintete találkozott egy kidőlt fémöntvény szobor szúrós nézésével: a bronzarc az egyik roskatag pad alól méregette őt.

Mit bámulsz, te torzó? Nincs karod, lábad, tested. Ha megszólalsz, ki­verem a fogad! A torzó hallgatott, Galler pedig továbbhaladt.

A balkonos háznak, a félig kész barikádnak és a civilek árkainak nyo­ma sem volt. A pártházat is megtépázta a bombázás. Több épület porig égett, még most is szürke füst gomolygott felettük. Galler egy pillanatra úgy érezte, mintha egy másik világba került volna.

Tanácstalanul megvakarta a füle tövét. Zubbonyába nyúlt a térképéért, de elvesztette. Ez az a tér, mondta magának, csak ennyire tönkretették a bombázók. Látott már hasonlót, amikor egész városrészeket tettek a föld­del egyenlővé a repülők. Fedezékbe húzódott, mert úgy érezte, mintha fi­gyelnék. Azzal nyugtatta magát, túl sokat tartózkodott nyílt terepen, csak ez viselte meg az idegeit. Sokáig figyelt és fülelt, de nem érzékelt mozgást. Miután megnyugodott, eltöprengett rajta, merre találhatna vissza a német vonalak mögé, de nem tudta felidézni az útvonalat. A gondolatainak is hasonló szürke köd állta útját. Először ez aggasztotta, aztán arra gondolt, hogy egy ilyen alapos bombázás egy dolgot jelenthet: elrendelték az át­fogó támadást Caricin ellen. Caricin? Sztálingrád. Így hívják. Úgy döntött, felesleges visszatérnie a vonalak mögé, ha a front maga jön ide, akár már holnap. Inkább továbbra is követi a parancsot, zavarja a környéken az oroszok esetleges tevékenységét. Komolyabb sérülést amúgy sem szerzett, és most módjában áll kedvező pozíciót felvenni, ahol kivárhatja a gyalog­ság érkezését. Hiszen úgyis erre vágyott, egyedül dolgozni, amikor nem idegesítik figyelők vagy felettesek.

Később újabb bombázásra számítva elrejtőzött egy pincében, de a Junkersek elmaradtak. Csak nagyon távoli dörgések szűrődtek felé, ám azok egész éjjel eltartottak, s ez szép lassan álomba ringatta. Örült, hogy ebbe a városrészbe nem jött több bombázó.

Két nappal később ismét visszatért a térre, a már jó előre kiválasztott fedezékébe. Vihar előtti csend ült a házak csonka maradványai felett, semmi sem moccant, még a szél sem járt, törmelékhalmok gubbasztottak a súlyos, ólomszürke égbolt alatt. A házak kitört ablakai üres szemgöd­rökként tátongtak, nem volt bennük fény, sem élet.

A feltámadó szél meglengetett egy fehér, szakadt lepedőt, a mesterlö­vész tekintete rögtön odasiklott. Mostanra már úgy vonzotta a mozgás – hosszú idő óta az első -, akár egy ragadozóét.

*

A nehéz, fojtó sötétségben nem csapott zajt az evező, a hajó orrában egy rúdra rögzített, gyér fényű lámpácska himbálózott a húzások ritmusára. Mielőtt partot ért volna, a csónakos lelassított, aztán csak hagyta, hadd vigye lefelé a sodrás. A part közelébe érve mindig megérezte, ahogy a láthatatlan erők eltaszítják a hajó orrát. Ebben az alakjában nem léphetett ki a földre, csak a másikban, amikor tényleg ember volt, és azt hitte, hátat fordíthat feladatainak. Néhány évre sikerült is neki, úgy élt Caricinban, mint bárki más. Családja lett és hétköznapi munkája. Aztán belátta, hogy a város nem változik meg, és ő sem lehet itt csupán lakos. Már nem halogathatta tovább a munkát, mert nap mint nap szembesült azzal, amiért ide küldték. Ott voltak mindenütt. A Volga-parton, az utcákon, a kurgán mélyén. Talán ez riasztotta legjobban: felhasítani a hegyet, feltörni, mint egy megzápult tojást. Olyan nehéznek tűnt. De tudta, minél tovább vár,

annál embertelenebb lesz.

Mind gyakrabban maradt távol, és ezt megsínylette a házassága. A gyermekei azonban még így, ebben az alakjában is hiányoztak neki. Augusztus vége, az első gyújtóbombázás óta nem kapott hírt felőlük, de számított erre. Talán sosem látja őket viszont élve. És ha így lesz, ő biztosan tudni fogja.

Talán csak néhány hét, és végre kezdheti a munkát. Esetleg egy hónap, legrosszabb esetben kettő, és vége. Remélte, hogy így lesz. Hajós lévén utálta, ha befagyott a Volga.

A partszakasz üres volt, senki sem jött le, hogy beugorjon a lélekvesztőbe, kockáztatva, hogy elnyeli őt a folyó, pedig a csónakos biztosra vette, hogy a meredek töltésen túl tömegek gyülekeznek az áthajózásra várva. Egy idő után maguktól is tudni fogják, hogy a folyóhoz kell jönniük. Ezt diktálja a dolgok rendje, a legmélyebb ösztön. A város azonban a félelmeikből falat emelt köréjük.

Alaposan megnézte Caricint, és a fölötte terpeszkedő, sűrű, sötét felhőket.

Meg fogod gondolni magad, vagy a puszta léteddel fizetsz, üzente, aztán visszaevezett oda, ahonnan érkezett.

A város makacsul hallgatott

Lőrinczy Judit: Ingókövek, Borítófestő: Havancsák Gyula, Kiadó: Ad Astra Kiadó, Kiadás éve: 2013, Oldalszám: 456

forrás: cultura.hu