Tíz éve ment el. Nagyon hiányzik. Már egy évtizede nincs az
életemben olyan biztos szakmai mentor, aki dicsér vagy letol. A biztatása
nélkül soha nem írtam volna könyvet… Talán e néhány sorból is kiderül, hogy
tagja vagyok a Janikovszky Éva-rajongók csapatának. Pedig nem voltunk barátnők
a szó hétköznapi értelmében, nem jártam abban a Bajza utcai lakásban, ahol az
élete javát töltötte. Nem elemezgettük a magánéletünket, nem említette a férje
halálát, és nem magyarázta el, miért él egyedül hosszú évek óta. Persze nagyon
sokat beszélgettünk a szerkesztőségben,
de azt soha nem tudtam meg, hogy miként van ereje e pici, vékony nőnek a
rengeteg munkához – az élete az írásról szólt – és ahhoz, hogy kitartóan járja
az országot. Bármerre utazom a halála óta, szinte mindenütt ismerősként
emlegetik. Alig találkozom olyan könyvtárossal, aki ne tartotta volna Évát a
barátjának, alig váltok szót olyan pedagógussal, aki ne emlegetné őt
szeretettel. Mindenütt nyomot hagyott! Kedvességet, barátságot, humort,
elfogadást. Kicsi falusi könyvtárakban, művelődési házakban, iskolákban,
elegáns nagyvárosi előadótermekben, színpadokon. Pedig nem volt könnyű ember.
Ha igazságtalanságot, rosszaságot, butaságot, embertelenséget tapasztalt maga
körül, méregbe gurult, és nem rejtette véka alá a véleményét. Nem
hercigeskedett, nem akart jobbnak, „aranyosabbnak”, fiatalabbnak látszani, mint
amilyen. Igazat írt, és igazul viselkedett.
Vasaló és cigaretta
Idén, április 23-án lett volna a nyolcvanhetedik
születésnapja. Még élhetne… De elment. Pontosabban elvitte az az átkozott
hárombetűs betegség, amit leírni is utálok. Mert tarol, nem válogat, és
számtalan élet végére tesz tragikus, idő előtti pontot. Mivel sok kedves
ismerősömet vesztettem már el miatta, módom volt megfigyelni, ki hogyan viseli,
és miként száll szembe a betegséggel. Éva ez ügyben is különleges volt, mert a
humora a legkeservesebb helyzetekben is vele maradt. Soha nem fogom
elfelejteni, ahogy egyszer a szerkesztőségben hallgattam őt, és folyt a könnyem
a nevetéstől. Nem fogják elhinni, miről mesélt! A sugárkezelésről. „Képzeld el,
Ildikém, hogy fejed fölé kúszik egy hatalmas vasaló, közben gonoszul
megvilágítanak itt-ott, valami kattog, valami sípol, de te nem azon
gondolkodsz, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben fekszel, hanem azt lesed,
hogy az a hülye vasaló rád esik-e. És amikor vége az egész tortúrának, szinte
boldog vagy. A vasaló ott maradt fönn, te pedig megúsztad…!” Ezt szépen végigmondta,
majd csodálkozva nézett rám. „Mit csinálsz? Potyognak a könnyeid. Sírsz vagy
nevetsz?” És a kórházi találkozásunk! Utolsó interjúinak egyikét adta nekem a
valahai Szabolcs utcai kórházban 2003-ban. Kinn hét ágra süt a nap, a
kórteremben minden hófehér. Nagy az ágy, benne a test parányi. Sápadt arc,
harmonikus vonások, ironikus kék szempár. Testsúly? Talán eléri a negyven
kilót. Zavarban vagyok, mert sírhatnékom van, de nem akarom, hogy észrevegye,
tehát már a belépés pillanatában teátrálisan gratulálok a Kossuth-díjához.
– Nagyon örülök, hogy még életemben megkaptam – mondja a
fizikai állapotához képest ragyogó mosollyal, majd egy idő után megelégeli,
hogy sokáig szerencsétlenkedem a kabátommal meg az ezer szatyrommal. – Hagyd
abba a pakolást, ne motorizálj! Tedd a virágodat a tükör alá, hogy jól lássam,
a széket pedig húzd ide, az ágyam mellé, és ülj le! No, most végre nyugton
vagy, tehát megleplek valamivel – mondja titokzatos arccal, majd a fiókjából
cigarettát vesz elő. – Nyisd ki az ablakot, és gyújtsunk rá! – vezényel. Ő
elégedett arccal pöfékel, én rettegve.
– Éva, ha bejön egy orvos, engem elmebetegnek néz, hogy egy
súlyos beteggel dohányzom, és úgy rúg ki, hogy a lábam sem éri a földet! Akkor
nem lesz interjú…
– Ne csinálj nagy ügyet mindenből! – feleli ő, mire elhagy a
szorongás, és megint nevetni kell. Mert a helyzet elképesztően furcsa,
csibészes, szabálytalan, olyan „janikovszkys”…
„Bizonyítom, hogy
szeretem!” Janikovszky János, az írónő egyetlen fia: „Érett férfikorban levő
»kisfiúként« (négygyerekes apaként) egyre bizonyítom anyunak, hogy szeretem, és
mindent megteszek azért, hogy az emlékét életben tartsam. Lehet, hogy ő
csöndesen mosolyog az erőfeszítéseimen, de én örülök az életéről szóló
vándorkiállításnak, a munkásságához kapcsoló programoknak, az őt ábrázoló
szobroknak, a születésnapján rendezett estnek a Katona József Színházban, és
annak is, hogy mindent elkövettem azért, hogy ne zárják be a róla elnevezett
iskolát. Örülök annak is, hogy a Móra Könyvkiadó, ahol és amelyért közel ötven
(!) évig dolgozott, ismét az öt legnagyobb kiadó egyike lett, és rendületlenül
adjuk ki a könyveit. Mivel tőle távol állt a pátosz, most, nem sokkal a
születésnapja után csak egyetlen kérdést teszek fel neki: Ugye, nem tudtad
elképzelni a zűrös kamaszéveim idején, hogy egyszer a Móra Kiadó tulajdonosának
leszel az édesanyja?”
„Kire ütött ez a gyerek?”
Kevesen tudtak-tudnak úgy írni a gyerekekről, ahogy ő. Nem
véletlen, hogy harmincöt nyelvre fordították le a könyveit, sokat szerepelt
tévékben, rádiókban, dolgozott hetilapoknak, folyóiratoknak, több könyvéből
készült rajzfilm, tévéjáték és nagyjátékfilm is. Ő soha nem volt édeskés, nem
gügyögött – de áradt a soraiból a szeretet meg az elfogadás –, és a könyveit
olvasva eltöprenghetünk azon, hogy miért akarjuk mi, felnőttek úgy „beállítani”
a világot, mintha a gyerekkor csak szépet-jót jelentene. Emlékeznek a „Kire
ütött ez a gyerek?” mottójára? „Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert
kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van…” Vagy „A
tükör előtt” című kamaszmonológra? „Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába
bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A
legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert
tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is
néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem…”
Mintha nemcsak gyerekeknek írt volna, hanem a szülőknek is.
Mintha szüntelenül azt kérdezte volna a felnőttektől: emlékeztek? Emlékeztek
még arra, hogy néha átkozottul nehéz gyereknek, különösen kamasznak lenni?
Egyszer nyilatkozott is erről. „Nagyon szerettem gyerekeknek írni, de én régen
sem csak hozzájuk akartam szólni. Például az „Örülj, hogy lány! Örülj, hogy
fiú!” című könyvemet fiatal szülőknek, kismamáknak szántam. Ám ha írnék egy
véres királydrámát, azt is a gyerekkönyvek között árulnák. Én Réber Lászlóval
együtt beskatulyázódtam. (Éva könyveihez évtizedeken át Réber László készítette
az illusztrációkat – a szerk.) Aztán mégis kimászott a skatulyából: élete
utolsó korszakában felnőtteknek írt. Ugyanolyan fegyelmezetten és
szeretetteljes iróniával, mint a gyerekeknek. Hihetetlen érzékenységgel mutatta
meg a végtelenül fontos, de szüntelenül változó szülő-gyerek kapcsolatot. Soha
nem egyoldalúan, mert tudta, hogy minden éremnek (emberi viszonynak) két oldala
van! Az utolsó korszak írásaiban önmagát sem kímélte. Igazat írt az
öregedésről, igazat írt a betegségekről – a sajátját nem dobolta ki, de ha
kérdezték, őszintén felelt –, és többször nyilatkozta, hogy aggódik a
kortársaiért. Éppúgy, mint a gyerekekért, a szülőkért meg az összes
olvasójáért. Idemásolom, mit mondott róluk élete végén. „Ó, az olvasók! Ők erőt
adnak, és kedvet csinálnak a munkához. Adósuk vagyok. Mert annyi szeretetet
kaptam és kapok tőlük, hogy az több életre is elég! Rengeteg levél, jó szó,
kedvesség mosoly, simogatás (boltban, utcán, kórházban, mindenütt). Hogy én is
éppígy…, velem is pont ez… nekem írta…, rólam írta. Nem mondom, hogy az utolsó
műtétem habos leányálom volt, nem mondom, hogy harmatos rózsabimbónak érzem
magam, de hogy lehetne nekem okom (jogom) panaszra?”
Forrás: nlcafe.hu
0 Megjegyzések